Hírlevél feliratkozás
Mészáros R. Tamás
2023. július 4. 04:31 Közélet

A globális értékláncok korában inkább árt, mint használ a kormány külgazdasági csodafegyvere

Az idei év slágerszava a magyar külpolitika terén a “konnektivitás”: Orbán Viktor politikai igazgatója, Orbán Balázs az év elején állt elő vele először, és ő és a kormány más tagjai azóta is hangoztatják (sőt értesüléseink szerint egy egész könyvet készül írni róla), hogy Magyarországnak ki kell maradnia az Egyesült Államok (illetve a “Nyugat”) és Kína közti geopolitikai feszültségekből, ellent kell tartania a világgazdaság “blokkosodásának”, és fent kell tartania, sőt növelnie kell a külvilággal való “összekapcsolódását”. 

Ez az elképzelés nem különösebben eredeti, az üzleti életben és a nemzetközi kapcsolatokban is régóta ismert jelenség, hogy a világgazdaság közepes és kisebb szereplői kapcsolataik diverzifikálásával próbálják csökkenteni az egyoldalú függés kockázatait, különösen a komolyabb politikai és gazdasági turbulenciákat ígérő időszakokban. Emiatt aztán Dél-Koreától és Japántól kezdve Szingapúron, Vietnámon és Szaúd-Arábián át az Európai Unióig számos kis és nagy, alacsony, közepes és magas jövedelmű gazdaság próbálkozik hasonlóval.

Egy jelentős vakfolt ugyanakkor a kormányzati narratívában, hogy a kis, nyitott és “munkaalapú” gazdaságok esetében a politika csak korlátozottan képes a kockázatfedezésre és a diverzifikációra. Ezek az országok jellemzően nemzetközi értékláncokon keresztül csatlakoznak a világgazdaság vérkeringésébe, amelyek felépítését a fejlett világ technológiai és szabályozási folyamatai, a globális fogyasztási és megtakarítási szokások alakulása, valamint a vállalati adó- és költségoptimalizációs megfontolások vezérlik, ezekre pedig a magyar kormánynak legfeljebb közvetett és gyenge ráhatása van.

Ez nem mindig hátrányos: a multik nem hülyék, és igyekeznek a problémák minimalizálása mentén alakítani termelésüket. Ha megnézzük, hova vándorol a magyar hozzáadott érték a világban, illetve honnan érkezik hozzáadott érték Magyarországra, akkor arra juthatunk, hogy a globális értékláncokon keresztül régóta folyik a diverzifikáció és az új világgazdasági realitásokhoz való alkalmazkodás.

A probléma, hogy a magyar állami beavatkozás ezzel szemben inkább hátráltatja ezt a diverzifikációt. Az “újraiparosítás” politikája és annak autó- és akkumulátoripari fókusza erősíti az ország külső technológiától és az európai fogyasztói piacoktól való függőségét; a hazai tőke nem versengő szektorokba terelésére és a külgazdasági kapcsolatok politikai alapú átrendezésére való törekvés nehezíti az értékláncokban való előrelépést; a tudásalapú fejlődés csatornáinak hatalmi és ideológiai okokból való szűkítése pedig visszafogja a felzárkózási potenciált. 

Hálózatok, de nem úgy

Az Orbán által képviselt etatista gondolkodásmód a magyar külgazdasági gondolkodás régi rákfenéje, még a Fidesztől strukturálisan függetlenül működő sajtóban is gyakoriak az olyan okfejtések, miszerint Orbán Viktor különutas politikája nagy üzleti lehetőségeket rejgetet magyar vállalkozásoknak a Balkánon vagy a Közel-Keleten. A kormányhoz közelebbi gondolkodók pedig a legkisebb diverzifikációs lépéseket is tudják értékelni: “lehet nevetni a magyar-üzbég burgonyakutató központon, de ettől ez még egy alacsony költségű, hosszú távú hatású tudományos és gazdasági befektetés lehet”, írta az akkor még a Külügyminisztérium, ma már a Miniszterelnökség alatt működő Külügyi Intézet munkatársa a külgazdasági éleslátásról a tavalyi választás idején. 

Ezekkel a gazdaságdiplomáciai lépésekkel és a külgazdasági kapcsolatrendszer átalakításáról szóló stratégiai elképzelésekkel a fő probléma, hogy az üzleti és gazdasági szempontból racionális konnektivitás döntően multinacionális vállalatok által uralt globális hálózatokon keresztül történik: az OECD szerint a világkereskedelem 70 százaléka nemzetközi értékláncokban bonyolódik, és a nyersanyagokon és egyes egyszerűbb szolgáltatásokon kívül nagyjából minden egyéb az államhatárokon és egyre inkább kontinenseken is átívelő gazdasági hálózatok terméke.  

Ez annak a következménye, hogy az ipari termelési folyamatok sok évtizede elváltak egymástól, és cégek ezrei kezdtek el az egyes részfolyamatokra, például egyes ipari alkatrészek gyártására, az alkatrészek legyártására vagy összeszerelésére használt gépek létrehozására vagy speciális tudást igénylő mérnöki szolgáltatások nyújtására szakosodni. Ezek a tevékenységek az 1980-as évektől, a vámok és a szállítási költségek csökkenésével, valamint a pénzügyi és szabályozási liberalizációval elkezdtek egyre inkább szétszóródni a világban. Az elektronikai szektorban, a gépgyártásban és az autóiparban feltörtek a kelet-ázsiai gyártók és alkatrészbeszállítók, míg a tudományos és vállalati kutatás-fejlesztésben és az értékláncokban nélkülözhetetlen szolgáltatások, mint a marketing terén kiemelt maradt a fejlett országok, mindenekelőtt az Egyesült Államok szerepe.

Az alacsony és közepes jövedelmű országok jellemzően ipari összeszerelő-üzemként csatlakoztak rá ezen hálózatokra, és hazai vállalataik mérsékelt sikereket értek el a beszállítói szerepkörben is. Az utóbbi bő egy évtizedben nagyobb szerep jutott a feltörekvő szereplőknek a szolgáltatások “termelésének” kihelyezésében, a közepes jövedelmű gazdaságokban a relatíve olcsó, képzett munkaerőt kihasználó multis szolgáltatóközpontok elkezdtek az iparhoz mérhető hozzáadott értéket exportálni.&

Nem meglepő módon az 1990-es évektől liberalizálódó Magyarország is ezen a pályán csatlakozott rá az európai és világgazdasági rendre, amely felállást az európai uniós csatlakozással járó kereskedelmi és befektetési liberalizáció, a nagy nyugat-európai fogyasztói piacokhoz való közelség, valamint a külföldi működőtőke-beruházásokat alacsony adókkal, bőkezű munkahelyteremtési támogatással és egyedi megállapodásokkal ösztönző magyar gazdaságpolitika is erősítette. De egyáltalán nem egyedi jelenségről van szó, a visegrádi országok, sőt Délkelet-Ázsia “harmadik generációs” feltörekvő államai, például Malajzia vagy Thaiföld is hasonló stratégiát követtek.

Ennek az lett az eredménye, hogy ma Magyarország, Csehország, Szlovákia és más térségbeli országok kereskedelme külföldi, nagyrészt német multinacionális cégek által irányított értékláncokban bonyolódik. A KSH összesítése szerint 2020-ban külföldi irányítású vállalatok realizálták a hazai exportértékesítés 80 százalékát, és a magyarországi hozzáadott érték 30 százaléka német, 15 százaléka amerikai, 8-8 százaléka osztrák és francia irányítású vállalatokban termelődött, míg a koreai cégek részesedése 4,8, a japánoké 3, a kínaiaké 2,6 százalék volt (bár ez az akkugyárak elburjánzása előtti állapot).

A hasonló világgazdasági integráció miatt országok külkereskedelmi forgalmának iránya is nagyon hasonlóan alakult, legfeljebb az export és import EU-n belüli eloszlását illetően lóg ki egy kicsit Szlovákia, az Európán kívüli integrációt illetően egységesek az arányok. Ez jelzi azt a kereskedelemgazdaságtan által régóta ismert, és több közelmúltbeli mélyebb kutatás által is megerősített tényt, hogy egy ország világgazdasági beágyazottsága alapvetően gazdaságszerkezete, földrajzi elhelyezkedése, szabályozói környezete, kereskedelempolitikája és tőke iránti nyitottsága függvénye, és arra vajmi kevés hatással van a gazdaságdiplomácia. Miután ezek a tényezők a térség legtöbb országában hasonlóak, nem tér el jelentősen, hogy mely külső piacoktól, befektetőktől és beszállítóktól függnek.  

A piac dönti el, hogy hova érdemes kapcsolódni

A nemzetközi értékláncokat irányító vállalatok vagy vállalatcsoportok üzleti érdekeikből kifolyólag maguk is reagálnak a világgazdasági változásokra és a geopolitikai kockázatokra. Ez jól látszik, ha az ember nem a “nyers” külkereskedelmi adatokat nézi, hanem a hozzáadott érték kereskedelmét. Miután a termelési láncok sok-sok ország munkáját és alkatrészeit kombinálják egy késztermékben – például egy amerikai technológiai licenszekkel és szoftverrel megtervezett, koreai memóriával, tajvani csippel, japán képernyővel, kínai akkumulátorral és kínai tokba, német ipari robotokkal Magyarország összeszerelt telefonban –, jelentős eltérések lehetne egy ország vámon elszámolt kereskedelmi forgalma és aközött, hogy a munka gyümölcsét valójában hol adják el. A hozzáadott értékekre vonatkozó kereskedelmi adatok azt mutatják meg, hogy a lánc végén hol köt ki egy adott ország munkája.

Ha ebből a megközelítésből nézzük a magyar adatokat, az derült ki, hogy az  Egyesült Államok részaránya magas, de csökken, Kínáé nő, Európán belül a nem eurózónás országokhoz, azaz elsősorban Csehország és Lengyelországhoz kerülünk közelebb, és az exportban nő az Európán kívüli világ szerepe, miközben a német függőség gyengül. Azaz ha lassan és mérsékelten is, de a termelési láncok végül maguktól is megvalósították a keleti és/vagy globális nyitást.

Ezek a változások hazai kutatások szerint világpiaci folyamatok eredményei, hiszen az értékéáncokat az mozgatja, hogy hol nő a kereslet, illetve hol lehet fejlett technológiát és minőségi beszállítókat találni. A magyar gazdaság “keleti” kereskedelmi forgalma nagyrészt a magyar gyárakba és a fogyasztói piacra Ázsiából importált elektronikai, autóipari és gépipari termékekből és alkatrészekből áll, ami mögött az ázsiai feldolgozóipari beszállítók évtizedek óta tartó fokozatos fejlődése áll. Az export nagyságrendileg kétharmadát a német vállalatok autóipari és gépipari gyártása teszi ki, aminek iránya nagyrészt a külpiaci kereslettől, az ázsiai és észak-amerikai gyártási költségek magyarhoz viszonyított relatív alakulásától, a német vállalatok világpiaci versenyképességétől, valamint újabban a geopolitikai kockázatoktól függ.

Ezt illetően az orbáni elképzelések egyik fő problémája, hogy ezeket a tényezőket a magyar kormány csak közvetetten és nagyon csekély mértékben tudja befolyásolni, és a mélyebb beavatkozás nem is feltétlenül üdvözítő.

  • Az adók csökkentésével és a környezetvédelmi és munkajogi szabályozás lazításával valamelyest növelheti a magyar termelés versenyképességét, ám a beruházások megtérülése mégis csak alapvetően a potenciális exportpiacok keresletétől függ.
  • A cégeket fenyegető geopolitikai kockázatok ugyan mérsékelhetők politikai szívességekkel, például a “Nyugaton” fagyos fogadtatásban részesülő Huawei kínai telekommunikációs eszközgyártó vagy a CATL kínai akkugyártó esetében, de az Audi globális beszerzési és értékesítési politikáját nem Szijjártó Péter ázsiai tárgyalásai, hanem a kínai, amerikai és európai szabályozók lépései fogják meghatározni.
  • Ugyanígy az importfüggő magyar vállalatokat sem feltétlenül nyugtatja majd meg, hogy jó a viszony Kínával, ha egy járvány, természeti katasztrófa vagy regionális energiaválság miatt ellátási gondokkal szembesülnek, akkor más, lehetőleg közelebbi országok beszállítóihoz fognak fordulni

Hiába vátlozik a világgazdaság súlypontja, az uniós piac mérete és közelsége miatt a magyar “konnektivitás” radikálisabb átkábelezése amúgy sem lenne racionális. Ugyan az orbáni elképzelés arról szól, hogy hazánk felzárkózása számára hátrányos lenne egy bezáródó “nyugati” gazdasági blokk perifériájára szorulni, az nem derül ki, hogy az európai piacnak milyen valós alternatívája van, illetve hogy az Európai “blokkhoz” való hozzáférésen (és olcsó munkaerőn) kívül mit tud felajánlani Magyarország a potenciális nem nyugati befektetőknek.

Kapcsolódó probléma a technológiához és szellemi tulajdonhoz való hozzáférés, amelyről nemrég még az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke és a Fidesz árva “atlantista” arca, Németh Zsolt is megemlékezett: ha a világ tényleg geopolitikai érdekek mentén bezáródó gazdasági blokkokra szakadna, ahol a nagy- és közepes hatalmak jelentősebb politikai irányítás alá vonják a legfontosabb technológiák adását-vételét és felhasználását, az szükségszerűen azzal jár, hogy az ezekhez való hozzáférés csak a blokkon belül lesz biztosított: a hidegháború alatt sem lehetett csak úgy adni-venni a fejlett nyugati technológiát a keleti blokkban.   

Csökkenő diverzifikáció, növekvő koncentráció

A fő probléma az orbáni bölcsességgel, hogy a magukat a gazdasági szereplőknél okosabbnak képzelő politikusok mélyebb beavatkozása korántsem veszélytelen, amelynek jó példája az autóipar és az elektromos autókba szánt akkumulátorok gyártásának Magyarországra való bevonzása.

A kínai, koreai és japán akkumulátorgyártók európai megjelenése arról szól, hogy az elektromos autózásra való minél gyorsabb átállást előíró uniós és nyugat-európai tervek miatt hirtelen megnőtt a német és francia gyártók igénye az akkumulátorok iránt, az akkugyártás terén viszont Kína hamarabb kapcsolt, és a kínai cégek egyelőre nagyobb kapacitásokkal és jobb technológiával bírnak, mint bármelyik nyugati vállalat. A gyárak magyarországi burjánzása ugyanakkor ironikus módon inkább súlyosbítja a függőségeket és nehezíti a diverzifikációt. 

  • Az állami támogatással behozott akkugyárak valójában nem az ázsiai kapcsolatokat erősítik, hanem a nyugati piacoktól való függőséget.
  • Az akkugyárak jelentősen növelik az energiaigényt és ezáltal az energiaimport-függőséget, ami rontja az ország külső pozícióját és a magyar vállalatok versenyképességét is negatívan érintheti.
  • Az akkugyártás jelenleg néhány ázsiai nagyvállalat kezében koncentrálódik, ami az Orbánék által hivatkozott hálózatelméleti szempontok mentén elég kockázatos  felállás: egy hálózat minél összetettebb és minél több szereplője van, annál alkalmazkodóképesebb, és annál kevésbé kiszolgáltatottak a kisebb szereplők a nagyoknak. Az akkugyártás szerkezete ezzel szemben gyenge magyar alkupozíciót és erős potenciális kitettséget jelent a kínai gazdaság és politika felé.
  • Hasonló a helyzet az ellátási kockázatokkal: a Direkt36 értesülései szerint a kínai tulajdonú akkumulátorgyárakba vasúton tervezik szállítani a vegyi anyagokat Kínából, márpedig ha rátekint az ember a két ország között elhelyezkedő terület méretére és potenciális geopolitikai puskaporos hordóira, akkor elég sebezhetőnek tűnhet ez az ellátási lánc.
  • Az akkugyártásra elköltött százmilliárdok rövid távon ugyan meglökhetik a magyar gazdaság teljesítményét, de hosszú távon az alacsony hozzáadott értékű akkuösszeszerelés nem segíti a felzárkózást.
  • Az ázsiai gyárak állami támogatása ugyan ma még megegyezik az akkuéhes német autógyártók rövid távú vállalati érdekeivel, de hosszú távon felveti annak veszélyét, hogy Nyugat-Európa az autóipar átalakulása miatt elveszti egyik utolsó versenyképes iparágát, és ezzel a nyugati fogyasztók vásárlóereje, következésképpen a magyar gazdaság legfontosabb piacának dinamikája is romlik. (Bár elsőre racionális érvnek tűnhet, hogy pont ezért kell a feltörekvő “Kelet” felé nyitni, a valóságban az ázsiai cégek nem fogják átvonatoztatni Eurázsián a lítumot csak azért, hogy itthon akkut szereljenek belőle, és visszavigyék Ázsiába, hiszen ezt Kínában sokkal gyorsabban és olcsóbban meg lehet csinálni.)
  • Ez utóbbi pont másik potenciális kockázata, hogy a nyugat-európai autógyártó országok idővel megpróbálják majd kiszorítani a kínai konkurenciát, ahogy az egyébként sok világpolitikai kérdésben Orbán Viktorral egy húron pendülő Emmanuel Macron francia elnök már belengette. Ez alapján a hosszabb távú kockázatokat növeli, ha mindent erre a szektorra, illetve azon belül is az ázsiai beszállítókra tesz fel a kormány.

Eközben a geopolitikai kockázatok mérséklésének ennél számos hatékonyabb módja lenne.  

Az egyik kézenfekvő módszer, ha az állam a nemzetközi értékláncokban való feljebb lépést támogatná. Azaz azt, hogy a hazai gazdasági szereplők jelentős globális keresletnek örvendő, “innovatív” termékeket, szolgáltatásokat és szellemi tulajdont legyenek képesek előállítani, és így nehezebb legyen őket kizárni a globális gazdasági vérkeringésből.

Az értékláncokban való feljebb lépésnek és általában véve a fejlett országgá válásnak nincs kiforrot receptje, amely biztos sikert ígér. Ugyanakkor abban relatíve nagy egyetértés van a sikeres példák alapján, hogy ez csak tágabb gazdaságszerkezeti és társadalmi változásokkal érhető el, nem gazdaságdiplomáciával vagy szektoriális állami beavatkozással. Az elmúlt években számos értekezés járta körbe, hogy az előre lépéshez inkább jobb oktatási rendszerre, erősebb versenyre, hatékony és független intézményrendszerre, a hazai vállalatok termelékenységének növelésére lenne szükség, miközben a kormány gazdaságpolitikája ezzel ellentétes irányban halad, és leginkább a politikai lojalitás alapján strukturálja a magyar gazdasági és oktatási életet.  Orbán írásaiban a Mol, az OTP és a 4ig szerepel mint az erős magyar cégek mintapéldái, ám ezek egyrészt a magyar és a térségbeli piactól (más szóval Európától) függnek, így nem világos, milyen újfajta konnektivitást jelent állami babusgatásuk; másrészt nem elsősorban a fejlett technológiák és a húzóágazattá váló szolgáltatáskereskedelem terén jeleskednek.

Egy másik reális módszer lenne, ha a magyar kormány hasonló helyzetű és hasonló kockázatokkal szembesülő országokkal karöltve megpróbálna részt venni a gazdasági világrend szétverésének megakadályozásában, illetve a jelenlegi rend problémáinak konstruktív megoldásában.

Ez egy teljesen fősodorbeli álláspont Európában, Emmanuel Macron francia elnöktől Olaf Scholz német kancelláron át a lengyel kormányig valójában senki sem akar igazán bezárkózni és blokkosodni, nagyjából mindenki nyitott a kínai gazdasági kapcsolatok fenntartására, legfeljebb a kockázatok mértékével és azok kezelésének módjával kapcsolatban vannak kisebb-nagyobb nézeteltérések. Miután a kereskedelempolitika eleve uniós közösségi kompetencia, és Európa és a világ befektetési kapcsolatrendszerét is konszenzusos európai döntések határozzák meg, “Brüsszellel” együtt sokkal egyszerűbb lenne küzdeni a konnektivitásért, mint “Brüsszel” ellenében. 

A bökkenő persze, hogy Magyarország külpolitikája a külső szemlélők szerint nem a közös problémák konstruktív megoldását célozza, hanem a dacos különállást. Az orbáni mesterterv a jelek szerint arról szól, hogy ez a dacos különállás biztosítja Magyarország “konnektivitását”. A jelenlegi folyamatok alapján azonban reális forgatókönyv, hogy pont ellenkezőleg, Magyarország önszántából navigálja magát a perifériára, és ezzel saját geopolitikai kockázatait növeli.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Közélet konnektivitás külkereskedelem külpolitika Orbán Balázs világgazdaság Olvasson tovább a kategóriában

Közélet

Bucsky Péter
2024. július 23. 05:19 Közélet, Vállalat

A pénz már a Molnál van, de jobb lesz-e a magyar hulladékos rendszer?

Fél év alatt elvitte a Mol az ágazati profit harmadát, miközben nőtt a hazai hulladékgyűjtés és kezelés korábban átlagosnak számító költségszintje.

Jandó Zoltán
2024. július 22. 04:50 Közélet, Világ

A földgáznál már lazán kiválthatná a kormány az orosz szállításokat

Az orosz gáz nagy részét már akkor is nélkülözni lehetne, ha a külügyminiszter tárgyalásain lebeszélt ügyleteknek csak a fele valósul meg.

Váczi István
2024. július 18. 11:39 Közélet

Nem baj, hogy olyan drága, mint egy metró, 113 milliárdot ad a Déli körvasútra az EU

290 millió euró, azaz mintegy 113 milliárd forint uniós támogatást kap a Déli körvasút fejlesztése az Európai Hálózatfinanszírozási Eszközből.

Fontos

Jandó Zoltán
2024. július 24. 05:46 Adat

Csak egy rekordot hagyott érintetlenül Magyarország eddigi legdurvább hőhulláma

Végül 15 napig volt érvényben hőségriasztás, de hétfőre is meg lehetett volna hosszabbítani. Az abszolút melegrekord nem dőlt meg, de sok más csúcs igen.

Torontáli Zoltán
2024. július 23. 15:58 Adat, Vállalat

A számok nem indokolják, hogy vendégmunkásokkal dolgoztató beruházót támogasson a kormány Nógrádban

Ha viszont a cég korábbi nyilatkozataival összhangban helyieket vesznek fel, akkor megtérülhet az állami ösztönzés, hiszen majdnem 10 ezren keresnek munkát a megyében.

Torontáli Zoltán
2024. július 23. 13:52 Adat, Pénz

Keveset költünk a kormány terveihez képest, és még a megtakarítást sem állampapírba tesszük

A magyar lakosság nem hajlandó jelentősen növelni költéseit, inkább megtakarít, az viszont átrendeződött, hogy hova teszi a pénzét.