(A szerző a GKI vezérigazgató-helyettese. Az Ekonomi a G7 véleményrovata.)

A kormány a gazdasági gondokat szívesen vezeti vissza külső tényezőkre, gondoljunk csak a szankciós válság vagy a háborús infláció szlogenjeire. Emellett megfigyelhető a bajok tervezett sikerré nemesítése is. Azaz, amikor az EU-transzferek elmaradását vagy az inflációcsökkentés jövőre várható lefékeződését tervezett lépésként kívánják eladni.

Ugyanakkor az elmúlt nagyjából két évben – a gazdasági feszültségek kiéleződése és az ezért viselt felelősség kapcsán – gyakoribbá váltak a kormány és a jegybank, a kormányon belül pedig a költségvetésért és a fejlesztésért felelős tárcák közötti villongások. Például Nagy Márton gazdaságfejlesztési miniszter – aki számos jel szerint gyakran a miniszterelnök egyik szócsöve – pár hete a következőket nyilatkozta a Világgazdaságnak: „Az igaz, hogy az uniós források hiányoznak a magyar gazdaságból, ugyanakkor nem dominánsak a gazdaság finanszírozásában. Közép- és hosszú távon, a magasabb fejlettség mellett úgyis EU-forrás nélkül fogunk működni, törvényszerűen nettó befizetővé válunk. A magyar gazdaságnak át kell állnia így is, úgy is egy uniós forrás nélküli létre.” A nyilatkozatot sokan az EU-transzferek idei beérkezéséről „savanyú a szőlő” alapon történt lemondásnak, mások az EU-tagság értelme megkérdőjelezésének tartották.

Érdekes módon erről a reménybeli fejlettségi szintről Matolcsy György MNB-elnöknek nem az EU-transzferek megszűnése, hanem az euró bevezetésének szükségessége jutott eszébe. A Kossuth Rádióban ugyanis nem sokkal később kifejtette: „A Magyar Nemzeti Banknak van egy világos, határozott, mindenki számára érthető álláspontja: kötelező bevezetnünk az eurót, ami a magyar kormány és az Európai Bizottság közös döntése lesz.” Úgy vélte, hogy ha elérjük az Európai Unió átlagos fejlettségi szintjének közel 90 százalékát, ami 2030 körül várható, akkor már érettek leszünk az euróra. Ebben az álláspontban valójában nincs különösebben új, azonban mégiscsak más, ha valaki az EU kapcsán az euróövezetbe való belépést, vagyis a nyilvánvalóan szorosabb integrációt, nem pedig az együttműködés – amúgy ez esetben látványosan önsorsrontó – szűkítését tekinti perspektívának.

Figyelmet keltett Nagy Mártonnak a Magyar Nemzetben megjelent véleménycikke is, melyben az inflációs cél megemelése mellett érvelt. Úgy vélte, hogy ez segítené a növekedést, a reálkamatok csökkenését. Az MNB azonban mostanában tartja magát az inflációs célhoz, csak éppen a körülmények – nem utolsósorban a kormány politikája – miatt egyre későbbre teszi annak elérhetőségét. Míg az MNB 2023. márciusi előrejelzése szerint „az infláció várhatóan 2024-ben tér vissza a jegybanki toleranciasávba”, júniusi Inflációs jelentése szerint a kormányzat adóintézkedései következtében ez már csak 2025 elején várható.

A Pénzügyminisztérium képviselője az Országgyűlés költségvetési bizottságának ülésén udvariasan, de elhatárolódott Magy Mártontól. Banai Péter Benő államtitkár kifejtette, hogy egyrészt irracionális lenne, ha a kormány lemondana az uniós forrásokról – a költségvetésben számoltak is ezekkel a pénzekkel –, másrészt a miniszter véleménycikket írt, és ebben az inflációs cél megemelésére tett javaslatával nem a kormány hivatalos álláspontját képviselte. Az államtitkár emellett kiemelte, hogy a 2024. évi költségvetés megalapozottságát mutatja, hogy azt két kormányzattól független szervezet, az Állami Számvevőszék és a Költségvetési Tanács is megerősítette.

Szavai meggyőző erejét azonban csorbította, hogy egyrészt e két szervezet inkább csak formailag független a kormányzattól, magatartásukat sokkal inkább jellemzi a lojalitás. Másrészt a 2023. évi módosított költségvetés – melyet ugyancsak megalapozottnak tartottak ezek az intézmények – már a törvény elfogadását követő hónapban tarthatatlanná vált, hiszen a pénzforgalmi hiány áprilisban csaknem elérte, majd május végére meg is haladta az éves előirányzat 80 százalékát. Az államtitkár emellett érdekes módon nem említette támogatóként az MNB véleményét, melynek elnöke pedig ugyancsak tagja a Költségvetési Tanácsnak. A jegybank ambivalens álláspontját jól mutatja, hogy júniusi Inflációs jelentésében ugyan félreérthetetlenül jelzi fenntartásait, de számszerű hiányprognózisa lojálisan igazodik a költségvetésben előirányzotthoz.

Az inflációra visszatérve, feltehetőleg komolyan számolni kell azzal, hogy az akkor is tartósan a jelenlegi (2-4 százalékos) cél felett fog alakulni, ha magát a célt formálisan nem változtatják meg. Ugyanis nemcsak idén, hanem jövőre is az előirányzottnál magasabb államháztartási deficit fenyeget. Márpedig a költségvetési hiány kordában tartásának kormányzati szempontból legkényelmesebb módja a bevételek infláció révén való emelése, amit csak nagyon részlegesen követ a kiadások növelése. Emellett a kormány továbbra is a növekedés bűvöletében él, ami szükségképpen inflációs hatású. Harmadrészt, a kormányzat népszerűségi és adóbevételi okokból sem szokott kemény ellenállást tanúsítani az országos bértárgyalások során (nem beszélve a legutóbbi választások előtti időszakról, amikor saját maga is ösztönözte a megalapozatlan béremelést és ezzel a bér-ár-spirál felpörgését). Mivel idén a minimálbér és a garantált bérminimum reálértéke csökken, ez felerősítheti a jövő évi béremelés mértékének növelésére vonatkozó igényeket.

Az inflációnak a gazdaságpolitika szolgálatába állítása egyébként nem ördögtől való, különösen, ha az a kialakult strukturális feszültségek kezelése érdekében történik. Magyarországon azonban nem ez a jellemző. Például még akkor is indokolt lenne a költségvetés közel 1500 milliárd forintjába kerülő, az energiatakarékosságot nem kellően ösztönző, társadalmilag igazságtalan lakossági rezsicsökkentés rendszerének átfogó újragondolása, ha az átmenetileg emelné az áremelkedés ütemét. Annál is inkább, mert az EU szerint 2023 végéig minden tagállamnak meg kell szüntetnie a hatályban lévő energiatámogatási intézkedéseket. Így az Európai Bizottság országspecifikus ajánlásaiban arra bátorította a magyar kormányt, hogy a rezsiszabályozás módosításával ösztönözze az energiamegtakarítást, miközben nyújtson célzott támogatást az alacsony jövedelmű háztartásoknak.  A kormány azonban ezt mereven ellenzi, mivel elkötelezett a politikailag sikeres rezsicsökkentés politikája mellett.

Hogy nem a strukturális feszültségek kezelése, hanem az akár öncélú növekedés és a kormányzati befolyás kiterjesztése áll az inflációs cél emelésének ötlete mögött, az Nagy Márton cikkéből is kiderül. Eszerint mostantól „minden gazdaságpolitikának legalább közvetve, de »erősebben« kínálatoldali politikának kell lennie. A költségvetési és szabályozói politika felértékelődik az infláció alakításában és felerősödik az inflációs cél meghatározásában is”. A kínálati gazdaságpolitika a gyakorlatban az állami támogatásokkal és kedvezményes hitelekkel való gazdaságösztönzés elsőbbségét jelenti a keresletet befolyásoló, adott esetben, szükség esetén magas kamatokkal korlátozó gazdaságpolitikával szemben. Ez az a gazdaságpolitika, amely évek óta, egészen a tavalyi válságig dominánsan érvényesült, és melynek nagy szerepe volt magának a külső és belső egyensúlyi válságnak, ezzel a hazai árrobbanásnak az előidézésében is.

Sajátos, látszólag nagyon piacpárti megközelítésre utal a miniszter azon megállapítása is, hogy a működőtőke azért jobb az EU-transzfereknél, mert bár mindkettő vissza nem térítendő forrás, a tőke elosztását a piac végzi, míg az uniós források elosztását a kormány. Márpedig szerinte a piac hatékonyabb, mint az állami újraelosztás. Ez a felfogás azonban nemcsak arról feledkezik meg, hogy míg az EU-transzferek valóban ingyenesek, a működőtőke-befektetésekkel előbb-utóbb profitrepatrilás is együtt jár. De csúsztat az állami újraelosztással kapcsolatban is. Ugyanis az általa igényelt működőtőke-import egyáltalán nem piaci, hanem nagyon is állami döntések eredménye. Olyan államilag kiválasztott, kiterjedt közvetlen és közvetett támogatásban részesülő fejlesztésekről van szó, mint például az iparpolitikainak nevezett célok alapján behívott akkumulátor-cégek, az azokat segítő állami infrastrukturális beruházások, melyek kapcsán a környezetvédelmi terhektől is gyakran eltekintenek.

A miniszter már idézett interjúja szerint gazdaságunk energiaintenzív iparágakra épül, és ebben nem lesz változás. „Hiba lenne az FDI szerkezetét úgy változtatni, hogy autóipar helyett csak szoftverfejlesztéssel foglalkozzunk. Az, hogy nekünk autógyártásunk van, az kötelezővé teszi az akkumulátorgyártást is, az ipari dominancia nem törhető meg. A válság azt üzeni számunkra, hogy az energiaintenzív iparunkat nekünk kell energiával ellátnunk, az energiaszuverenitást növelni kell”. Megítélésem szerint mindez nem piaci, hanem nagyon is állami, sőt kifejezetten voluntarista struktúrapolitikára utal. (Az akkumulátorgyártás gazdasági struktúrát érintő konkrét problémáival részletesen foglalkozott például Győrffy Dóra.)

Ehhez képest az MNB júniusi Növekedési jelentése egészen máshova helyezi a hangsúlyt. Eszerint, mivel a magyar felzárkózás az eddigi struktúra változatlansága esetén lelassulhat, középtávon el is akadhat, új növekedési modellre kell átállni, melynek az alapja a termelékenység és a versenyképesség, az energiahatékonyság javítása, hordozói pedig az innovációvezérelt vállalkozások. A jelentést megalapozó kutatás mintegy 1100 magyarországi innovációvezérelt vállalatot azonosított, amelyek ugyan a működő magyar vállalatok csupán 0,3 százalékát tették ki, azonban a teljes bruttó export 13 százalékát és a hazai éves GDP-növekmény közel negyedét adták 2009 és 2019 között. Ezek a vállalatok túlnyomó részben hazai tulajdonban állnak, és 43 százalékuk speciális szaktudást igénylő, szűk iparágakban működik. A jelentés bemutatásakor Balatoni András, az MNB igazgatója kiemelte azt az egyébként közismert kutatási eredményt is, hogy a verseny ösztönöz versenyképességre, innovációra.

Az, hogy a „verseny fontos növekedési tényező”, nem vadonatúj megállapítás, már évtizedekkel ezelőtt, a szocialista tervgazdaság időszakában is hangsúlyozták az akkori rendszer centralizációját, az állami önkény okozta strukturális torzulásokat kritizáló reformpárt közgazdászok. Nem vadonatúj, de ismét aktuális. Bár félő, hogy miként a szocialista piacgazdaság is csak finomodni tudott, a mostani unortodox, egycentrumú, elsődlegesen lojalitás-, nem pedig piacalapú rendszer lényege sem fog a jobbítás szándékával született, de rendszeridegen javaslatoktól minőségileg megváltozni. A kutya ugat, a karaván halad.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkA gazdaságpolitika tökéletes, a kormány önbizalma töretlenA magyar gazdaság válságálló és alkalmazkodóképes, a nehézségeket pedig külső körülmények okozzák a múlt héten benyújtott új konvergenciaprogram szerint.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkA forint gyengülése és a közpénz jellegét visszanyerő közpénz mentheti meg a költségvetést jövőreEsetleg egy gyors törvénymódosítás, ha nem találnak más módot arra, honnan lehetne 430 milliárd forintot szerezni a Magyar Nemzeti Bank tőkepótlására.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkMatolcsy egyre kritikusabb lett az utóbbi években, most már két erős ellenfele van a kormánybanA tegnapihoz hasonlóan éles bírálatözönt még nem zúdított a kormányra, de kifogásai jó részéről beszélt vagy írt már a 2019 után egyre kritikusabbá váló jegybankelnök.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Közélet gazdaságpolitika infláció költségvetés matolcsy györgy mnb nagy márton Olvasson tovább a kategóriában