Lehet nagyobb baj a magas inflációnál, és valószínűleg lesz is

(A szerző a Raiffeisen vezető elemzője. A Zéróosztó a G7 elemzői szeglete.)

Az infláció csak nem akar lekerülni a címlapokról, mostanában már tényleg mindenkit foglalkoztat. Sorra jönnek az újabb és újabb benzináremelések, megemelték a liszt árát, és mindjárt jön a drágulás a kenyérárakban is. És az még a jobbik eset, ha van áru, még ha drágán is, mert itt-ott már az áruhiány is kezdi felütni a fejét.

Az embereknek elegük van ebből, és azt várják, hogy csináljanak már végre valamit az inflációval és áruhiánnyal azok, akiknek ez lenne a dolga. A gazdaságpolitikusok meg csak állnak, álldogálnak, de látszólag nem csinálnak semmit, mert hát az infláció csak szalad felfelé. Ma még csak öt százalék, holnap már hat százalék lesz, és már nincs messze a hét százalék sem. Ez pedig nem mese, hanem sajnos a keserű valóság. A tengeren túl, a tengeren innen, a Lajtán túl és Lajtán innen egyaránt.

Ez a cikk azzal foglalkozik, hogy mit tehet a gazdaságpolitika az inflációs problémával szemben, és mit nem, illetve azzal, hogy lehet-e nagyobb baj az inflációnál, és igen, már most előre elárulom, hogy lehet, és valószínűleg lesz is.

Mindenekelőtt azonban érdemes tisztázni, hogy mi a jelenlegi magas globális infláció oka. Röviden, a kereslethez mérten nem kielégítő a kínálat. A kereslet a különböző állami és jegybanki válságkezelő és a gazdasági helyreállást támogató programok miatt jelentős, azért, mert nem ragadt benne a recesszióban a világgazdaság. Tulajdonképpen ez volt a cél. Mindeközben ezerféle területen jelentkezik a kínálati szűkösség. Azt tapasztaljuk, hogy hirtelen nincs elég kamionsofőr Angliában, az Egyesült Államokban, nincs elég konténer a megfelelő kikötőkben, nincs elég földgáz Európában, nincs elég félvezető az autógyártáshoz, nincs elég szigetelőanyag az építkezésekhez, nincs elég adalékanyag a dízelautókhoz… és a sort hosszan lehetne folytatni. Arra, hogy miért tapasztaljuk a fenti jelenségeket, egyenként megvannak a megfelelő magyarázatok. Tudjuk, hogy miért van szűkösség a kínálati oldalon.

Nos, ha ennyire egyszerű a képlet, akkor két dolgot tehet a gazdaságpolitika az inflációs probléma megoldása érdekében: vagy a keresletet csökkenti, vagy a kínálattal próbál valamit varázsolni. (Harmadikként marad az árakba történő direkt beavatkozás, de erről később). A kereslet visszafogása nem a legjobb ötlet a koronaválságból éppen hogy csak kifelé tántorgó gazdaságok számára. Az erős kereslet valójában a gazdasági válságkezelés sikerét jelenti. Ha most hirtelen a gázpedál helyett a fékpedálra taposnának, akkor rövid időn belül recessziót gerjesztenének a gazdaság irányítói. Ennek a politikai és gazdasági költségei túlságosan is nagyok – vélhetően nagyobbak, mint a megemelkedett infláció okozta költségek.

Adódik akkor ugye a kínálati oldalon történő beavatkozás lehetősége. Itt viszont alapvetően nem makrogazdasági kérdésekről van szó mint megoldandó problémákról, hanem jellemzően szakpolitikai, szabályozási, iparági kérdésekről. Ezek azonban egy kormányülés határozatához vagy egy jegybanki kamatdöntéshez képest nagyságrendekkel bonyolultabb mechanizmusokat, komplex szakértelmet, hosszú és széleskörű egyeztetési eljárásokat is magukban foglalhatnak. Ugyan reális esély van a sikeres beavatkozásra (például a kamionsofőrök számának emelésével, vagy az európai félvezetőipar jelentős fejlesztésével), de jellemző, hogy rövid távon nem lehet megoldani a problémák zömét. És akkor még nem is beszéltünk a tágabb, geopolitikai játszmákhoz sorolható, így a gazdaságpolitika hatáskörén kívül eső ügyekről, mint például az energiaügyek.

Ráadásul a közpolitikai folyamatokat meghatározó megatrendek (például a klímavédelmi célok beépülése az energiapolitikába és a károsanyag-kibocsátás csökkentésén keresztül az autóiparba) éppen az ellenkező, vagyis az inflációt felerősítő irányba hatnak. (A megújuló forrásokból egyelőre drágábban lesz villamos áramunk, mintha fosszilis energiahordozókból nyernénk ki azt, az elektromos autók ma még sokkal drágábbak, mint a belsőégésű motorral szereltek.) A lényeg az, hogy a kínálati oldalon történő sikeres beavatkozásra csak mérsékelten van lehetőség – főleg rövid távon.

Marad még egy utolsó opció, az árak adminisztratív meghatározása, vagyis az árképzésbe történő állami beavatkozás. Ez lehet átmeneti jellegű, és megvalósítható akár az adórendszeren keresztül is (általános forgalmi adó, jövedéki adó csökkentéssel). Azonban ez a típusú beavatkozás több problémát generál, mint amennyit megold. Egyrészt a hatósági árak elrendelése a piacgazdasági mechanizmusokba történő direkt beavatkozás, ami olyan torzításokat eredményez, amelyek korrigálására csak lassan és fokozatosan kerülhet sor – jól ismerjük ezt a rendszerváltás előtti időkből.

Bizonyos esetekben lehetnek – politikailag – indokoltak az ilyen típusú beavatkozások, de ehhez az érintett vállalatok esetében megfelelő tulajdonosi és szabályozási háttér szükséges, hiszen mint jól tudjuk, nincsen ingyen ebéd, vagyis, ha nem közvetlenül a fogyasztó fizeti meg a tényleges árat, valakinek a végén állni kell számlát. Az adócsökkentéssel operálni azért nem érdemes igazán, mert nem old meg semmit sem az inflációt okozó problémák közül. Ráadásul jó okkal feltételezhető, hogy nem – vagy csak kis mértékben – fog eljutni a fogyasztóhoz, és így inkább csak egy olyan jövedelemtranszferként működik, amely során az állam a vállalkozásokat támogatja. (A 2006-os áfa-csökkentés csak negyedrészben ment át a fogyasztói árakba – a háromnegyedét lenyelték a kereskedők és szolgáltatók.)

A fent felvázolt három gazdaságpolitikai út közül az utolsóval – árakba történő állami beavatkozás – szerintem próbálkozni sem érdemes. A kínálati problémák enyhítésével mindenképpen szükséges foglalkozni, de be kell látni, hogy ezen a vonalon haladva erősen korlátozott a gazdaságpolitika ráhatása a folyamatokra, az inflációs problémát – különösen rövid távon – így nem lehet orvosolni.

Marad tehát a kereslet csökkentésén keresztüli beavatkozás lehetősége.

Minél nagyobb az inflációs nyomás, annál inkább erre az útra kényszerül a gazdaságpolitika, igaz, úgy, mintha a fogát húznák. Jó okkal ódzkodik a keresletcsökkentéstől, hiszen az államháztartási hiány csökkentése, a jegybanki eszközvásárlási programok megszüntetése és a kamatemelés a bimbózó gazdasági helyreállást és növekedést lassítja, rosszabb esetben visszafordítja.

A nagy gazdasági centrumokban, az Egyesült Államokban és az euróövezetben ez az irányú elmozdulás csak lassan és fokozatosan valósul meg – a gazdasági károk minimalizálását szem előtt tartva. Az önálló devizával rendelkező, és ezért pénzügyileg és gazdaságilag sérülékeny országokban azonban már elkezdődtek a kamatemelések, és a kormányzati kiadások visszafogására is belátható időn belül sort kell keríteni – Magyarország mindenképpen ebbe a csoportba tartozik. Az infláció elleni védekezés káros mellékhatásai tehát ide nagyobb lendülettel és hamarabb érkeznek meg. Lehet tehát nagyobb baj a magas inflációnál, és alighanem lesz is.