A Változó világrend című sorozatban arra keressük választ, hogy Magyarország milyen helyzetből és hogyan reagálhat az országot érintő geopolitikai kihívásokra.

Németország nemzetközi szerepvállalásának értékeléséhez elengedhetetlen annak megértése, hogy egyike azon államoknak, amelyek legnagyobb haszonélvezői az Egyesült Államok által létrehozott liberális nemzetközi rendnek. E nemzetközi rend lehetővé tette, hogy Németország leszámoljon 1945 előtti múltjával, és identitását új alapokra helyezze, élvezve a szabadkereskedelem és az amerikai biztonsági garancia előnyeit. Ebből fakadóan az Egyesült Államok hatalmi súlyának relatív csökkenése, a nemzetközi intézmények megkérdőjelezése, a nemzetközi jog felrúgása, a gazdasági blokkosodás, valamint a demokratikus értékek megsértése kiemelten érzékenyen érinti Németországot.

Németország értelmezésében a nemzetközi rend változása több mint 10 évvel a orosz-ukrán háború kitörése előtt megkezdődött. Ez jól kiolvasható a német külügyminisztérium által 2012-ben készített dokumentumból, amely leszögezi, hogy a nemzetközi rend fokozatosan multipoláris lesz, annak alakításában egyre nagyobb szerepet kapnak egyes regionális befolyással bíró felemelkedő hatalmak, mint Kína, India vagy Brazília. Ezen hatalmak nemcsak gazdasági hajtóerővel rendelkeznek, hanem egyre jelentősebb szerepet töltenek be a globális kormányzásban is.

Bár a stratégia Németország helyét továbbra is a nyugati szövetségi rendszeren belül határozza meg, de nyíltan leszögezi, hogy

a hatalmi polaritás változásával új szereplőkkel is együtt kell működnie az olyan globális kihívások kezelésében, mint a klímaváltozás, az erőforráshiány vagy az élelmiszer-ellátás.

Hozzá kell tenni, hogy Németország mint rendkívül nyitott gazdasággal rendelkező exporthatalom, ahol minden ötödik munkahely a külkereskedelemtől függ, fokozottan profitált ezen gazdasági erőeltolódásból, Kína ráadásul hetedik éve első számú kereskedelmi partnere.

Ezen gazdasági erőeltolódás mindaddig kedvező Németország számára, ameddig a nemzetközi rend szabályai szerint működik. Ha ezek veszélybe kerülnek, azt már biztonsági kérdésnek minősíti. A Krím félsziget 2014-es orosz annexiója, a menekültválság, az európai terrortámadások és Európa déli szomszédságában zajló fegyveres konfliktusok (Szíria, Jemen, Líbia, Mali) ráébresztették a politikai vezetést arra, hogy Németország nem lehet pusztán „kereskedő állam”, a liberális nemzetközi rend megőrzése érdekében többet kell tennie.

Merkeli megoldások

A 2014. és 2015. évi müncheni biztonságpolitikai konferenciákon vezető német politikusok hangsúlyozták, hogy a megváltozott biztonsági környezetben Németországnak nemzetközi súlyának megfelelően kell hozzájárulnia a nemzetközi békéhez és biztonsághoz. Joachim Gauck szövetségi elnök kiemelte, hogy az erőteljesebb külpolitikai, sőt akár katonai szerepvállalást nem akadályozhatja Németország 1945 előtti múltja, azonban vezető szerepét multilaterális keretekben, szövetségeseivel együttműködve kell gyakorolnia. Az aktívabb német nemzetközi szerepvállalást tovább ösztönözte Trump elnök fellépése, aki nyílt kritikával illette azokat a nemzetközi szervezeteket és szövetségesi kapcsolatokat, amelyek a liberális nemzetközi rend tartópillérjeit adják.

A 2014 utáni német stratégiai dokumentumokból és politikai nyilatkozatokból jól kirajzolódik, hogy

Németország felismerte, válságba került a liberális nemzetközi rend, az Egyesült Államok globális szerepvállalása egyre bizonytalanabbá válik, és egy nagyhatalmi versengés, illetve válságok által sújtott multipoláris rend van kibontakozóban.

Ahogy Frank-Walter Steinmeier akkori külügyminiszter, 2017 óta Németország köztársasági elnöke fogalmazott, a „világ kifordult önmagából”.

A harmadik és negyedik Merkel-kormány (2013-2017, majd 2018-2021 között) igyekezett eleget tenni az aktívabb szerepvállalás ambíciójának. Angela Merkel közvetítői szerepet játszott a minszki egyezmények megkötésében és az Oroszország elleni uniós szankciók meghozatalában, valamint az EU és Törökország közötti menekültügyi megállapodás megkötésében. A Bundeswehr pedig hozzájárult az Iszlám Állam elleni fellépéshez és a NATO keleti szárnyának védelméhez. A koronavírus-járvány kezelésében Németország késznek mutatkozott eltérni hagyományosan szigorú fiskális politikájától: Franciaországgal közösen kezdeményezte az uniós tagállamok gazdasági támogatására irányuló 750 milliárd eurós mentőcsomag létrehozását.

A merkeli időszak végére azonban nyilvánvalóvá vált, hogy az ambiciózus politikai vállalások nem fognak egészében megvalósulni. Ennek legfőbb oka volt, hogy a politikai pártok között nem volt egyetértés arról, miként kellene nemzetközi felelősséget vállalni. A szociáldemokrata párt pacifista érzelmű vezetősége, a CDU/CSU-val ellentétben nem támogatta a védelmi kiadások 2 százalékra történő emelését, a Bundeswehr továbbra is súlyos eszköz- és személyzethiánnyal küzdött, amely akadályozta a robusztusabb katonai szerepvállalást.

A stratégiai fontosságú kérdésekben a gazdasági érdekek többször felülírták a szövetségesi elvárásokat, ami látványosan megnyilvánult az Oroszországgal és a Kínával való kapcsolatokban.

Merkel az amerikai és kelet-közép-európai szövetségeseinek tiltakozása ellenére kiállt az Északi Áramlat 2 megépítése mellett, ahogy szembement a parlamenti pártokkal is az EU-Kína befektetési megállapodás vagy a Huawei 5G hálózatának ügyében. A német külpolitikai gondolkodásban végső soron nem alakult ki tehát egy koherens stratégiai elképzelés az aktívabb szerepvállalásról. Maga Angela Merkel a konszenzuson alapuló status quo megoldások híve volt, nem pedig a hosszú távú politikai vízióké. A kormány a pacifista német társadalmat sem volt képes meggyőzni az új külpolitikai irányról: egy 2020-ban készült felmérés szerint a megkérdezettek fele nem támogatta az aktívabb nemzetközi szerepvállalást. A politikai akarat hiánya eredményezte, hogy Emmanuel Macron francia elnök hiába remélte Berlintől az európai stratégiai autonómia közös megvalósítását, a kelet-közép-európai államok pedig továbbra is az Egyesült Államok biztonsági garanciájába helyezték bizalmukat.

Korszakváltás társadalmi konszenzus nélkül

Az Ukrajna elleni orosz agresszió világossá tette, hogy közvetlen veszélybe került a liberális nemzetközi rend, az 1990 utáni európai biztonsági architektúra összeomlott. Olaf Scholz kancellár az orosz támadás után három nappal elmondott „korszakváltás” (Zeitenwende) beszéde világosan jelezte, hogy a háború alkalmazkodásra kényszeríti Németországot. A „korszakváltás” külpolitikájának fő eleme egyrészt az Északi Áramlat 2 projekt felfüggesztése, az Európai Unió Oroszország elleni gazdasági szankcióinak támogatása, másrészt a védelmi kiadások GDP-arányosan 2 százalékra történő emelése, egy 100 milliárd eurós különleges haderőfejlesztési alap létrehozása, továbbá Ukrajna fegyverszállításokkal történő támogatása.

A politikai retorikában hangsúlyosan megjelent Németország „vezető hatalmi” szerepének hangsúlyozása, amely már nemcsak gazdasági, diplomáciai, hanem katonai értelemben is értendő. Ezenfelül a koronavírus-járvány, illetve a háború egyben azt is világossá tette, hogy Németországnak diverzifikálnia kell gazdasági kapcsolatait. Bár a médiában leginkább a kancellár 2022. novemberi kínai útja került a figyelem középpontjába, azonban mellette látogatást tett több öböl-menti, latin-amerikai és kelet-ázsiai államba, annak érdekében, hogy egyrészt elmélyítse a gazdasági együttműködést, másrészt, hogy új szénhidrogén- és nyersanyagellátókra tegyen szert.

Egy év távlatából azonban jól látszik, hogy a „korszakváltás” bekövetkezése még várat magára.

Az új védelmi miniszter, Boris Pistorius nyíltan kimondta, hogy a 100 milliárd eurós védelmi alap önmagában nem lesz elég a német haderő fejlesztéséhez, ehhez elengedhetetlen lenne az éves védelmi költségvetés emelése, továbbá a bürokratikus haditechnikai eszközbeszerzés reformjára és hadiipari kapacitás növelésére is szükség lenne. A 2023 februárjára beígért, első hivatalos nemzetbiztonsági stratégia késik a kormánypártok nézeteltérései miatt. A tény, hogy Ukrajna második legfontosabb fegyverellátója Németország lett az Egyesült Államok után, kiemelkedő fejlemény a szigorított német fegyverexport-politikában, azonban Berlin nem hajlandó cselekedni Washington lépése nélkül. A német pártok továbbra is megosztottak a Kína-politikában.

Bár a kormány Kínát hivatalosan partnernek és stratégiai riválisnak nevezi, azonban Scholz Merkelhez hasonlóan előtérbe helyezi a gazdasági kapcsolatokat a biztonsági szempontokkal szemben. A vezető hatalmi szerepet a német társadalom sem támogatja: a Körber Stiftung 2022. októberi felmérése szerint 68 százalék elutasítja Németország katonai vezető szerepét, 52 százalék szerint pedig Németországnak tartózkodnia kell a nemzetközi válságokban. Összességében tehát úgy tűnik, bár a politika kijelölte a célokat, azonban Németország a belső konszenzus hiánya és lassú politikai döntéshozatal miatt továbbra sem képes az európai biztonság és a nemzetközi rend hiteles garantálójává válni. Ebben egyébként semmi meglepő nincs: az 1945 utáni (Nyugat)-Németország identitása egész egyszerűen nem arra lett „bekódolva”, hogy egy klasszikus katonai nagyhatalom legyen.

Állandósuló német-magyar politikai ellentét

Hogyan befolyásolja a magyar-német kapcsolatokat a német helyzetértékelés? A védelmi együttműködés jelentősége soha nem látott mértékben felértékelődött, köszönhetően az európai biztonsági környezet változásának. A magyar-német politikai kapcsolatok mégis lejtmenetben vannak 2010 óta. A folyamat Merkel alatt lassan és fokozatosan történt. A migrációs válság miatt kétségkívül törés keletkezett, azonban a pragmatikus együttműködés továbbra is működött. Merkel értékelte, hogy a magyar kormány támogatta Ursula von der Leyent bizottsági jelöltként, valamint, hogy Magyarország megbízható befektetési célpontja volt a német autóipari és hadiipari vállalatoknak.

A politikai viszony elmérgesedésének következő lépcsőfoka volt a Fidesz Európai Néppártból való kilépése, azt követően, hogy vezető magyar kormánypárti politikus Manfred Weber érvelését a Gestapohoz hasonlította. Ez már vörös vonal volt a Néppárt számára, amelynek döntő részét a Fidesz egykori szövetségese, a CDU/CSU adja. Magyarország ráadásul blokkolta az EU többéves pénzügyi keretének elfogadását. Merkel távozásával a politikai ellentét, ha nem is mindig feltűnően, de állandósulni látszik.

Ennek oka, hogy az új koalíciós kormányt alkotó zöld, illetve szociáldemokrata pártok és a Fidesz között élesebb az értékkülönbség.

Ez látványosan megnyilvánult a tavaly októberi Scholz-Orbán találkozón, ahol többek között az EU jövője, a jogállamiság és migráció kapcsán jöttek ki az ellentétek. Az új német kormány már meglépte azt, amit Merkel nem mert: több mint tíz uniós országgal együtt kezdeményezte 7,5 milliárd euró támogatás befagyasztását az Európai Bizottságnál.

A német politika irányítóinak szemében Magyarország sérti a demokratikus értékeket, ezen felfogást pedig tovább fokozzák azon magyar kijelentések, amelyek a mai Németországot a náci Németországhoz hasonlítják. Ahogy fent utaltunk rá, az 1945 utáni német identitás alapelemeit, mint a demokráciát és az Európai Uniót érő közvetlen kihívások fokozottan érzékenyen érintik Németországot. A német politikai elitben konszenzus van arról, hogy a liberális nemzetközi rendet nemcsak kívülről, hanem közvetlenül, belülről is fenyegetik. A baloldali kormánypártok ebből fakadóan egy normatívabb, értékvezérelt külpolitikát akarnak, amelyet jól jelez a német külügyminisztérium „feminista külpolitikáról” kiadott dokumentuma.

Felmerülhet a kérdés, hogy a magyar-német politikai kapcsolatok milyen hatással lesznek a gazdasági kapcsolatokra. Ennek megválaszolásához tudni kell azt, hogy

Németország számára a visegrádi országok külgazdasági szerepe rendkívüli fontossággal bír, ugyanis a velük folytatott kereskedelem volumene együttesen több, mint a Kínával való kereskedelméé,

ráadásul a német exportok értéke a háború kitörése óta 20,5 milliárd euróval nőtt. Tény, hogy a politikai ellentétek ellenére, a világkereskedelemben zajló gazdasági blokkosodás miatt a német és a magyar gazdaság még inkább egymásra lesz utalva. Mindkét fél érdeke a blokkosodásból való kitörés, akár a feltörekvő regionális gazdasági hatalmakkal való kapcsolatok révén. A kölcsönös gazdasági függőséget pedig nem tudja befolyásolni egy aktívabb, demokratikus értékeket védelmező német külpolitika sem. Németország „kereskedő állami” jellege tehát végső soron korlátok közé szorítja az 1945 utáni német identitás részét képező normatív külpolitikát.

A fentiek tükrében hiba lenne temetni a német-magyar politikai kapcsolatokat, azonban az elmúlt 33 év távlatában kétségkívül válságosnak mondhatók. Mi az, ami feloldhatná e helyzetet? Bár kézenfekvőnek tűnhet abban bízni, hogy a következő szövetségi választásokon a CDU/CSU nyer, a kancellár pedig Friedrich Merz vagy a bajor Markus Söder lesz, így a kapcsolatok helyreállnának a pragmatikus mederbe. Ez azonban eléggé kétséges:

ahogy az Európai Néppárttal való konfliktuskor bebizonyosodott, a Fidesz egyszerűen vállalhatatlanná vált a CDU/CSU számára.

A németországi politikai erőviszonyok vizslatása helyett érdemesebb azon területekre koncentrálni, ahol javítani kellene az együttműködést. Ha hihetünk a Konrad Adenauer Stiftung felmérésének, ehhez például a német félnek következetesebb politikát kellene folytatnia a klímapolitikában, míg a magyar félnek nyitottabbnak kellene lennie a menekültpolitika és az EU politikai reformjának kérdésében.

Mindkét félnek hajlania kell tehát a kompromisszumra. Jó jel, hogy a német fél továbbra is kész a tárgyalásokra és tartózkodik a hangos kritikáktól. A siker érdekében a magyar fél nem hagyhatja figyelmen kívül a német külpolitikai gondolkodás változását, és követve a német mentalitást, önmérsékletet kell gyakorolnia a politikai kommunikációban.

A G7 Holnap „Változó világrend” sorozatának szerkesztője Bogár Zsolt és Simon Andrea.