Hírlevél feliratkozás
Magyarics Tamás
Egyetemi tanár (ELTE), az NKE Amerika Kutatóintézet tudományos főmunkatársa, a Hungarian Conservative és a Hungarian Review folyóiratok főszerkesztője. Kutatási területei az Egyesült Államok külpolitikájának története, az Egyesült Királyság 20. századi külpolitikája, különös tekintettel a közép-európai brit politikára, valamint a nemzetközi kapcsolatok.

Az Orbán-kormány azokat a határokat feszegeti, amelyekre Amerika érzékeny

2023. március 27. 17:07

A Változó világrend című sorozatban arra keressük választ, hogy Magyarország milyen helyzetből és hogyan reagálhat az országot érintő geopolitikai kihívásokra.

Az Egyesült Államok számára Magyarország mindig másod-harmadlagos szerepet játszott. A két ország aszimmetrikus kapcsolatait Magyarország földrajzi elhelyezkedésénél fogva a huszadik és a huszonegyedik században is Washington stratégiai ellenfeleihez való viszony határozta/határozza meg. Mindez kimondva-kimondatlanul azt is jelenti, hogy az érdekek ebben a kétoldalú viszonylatban mindig előnyt élveztek és élveznek most is, a hivatalos amerikai retorikával szemben.

Röviden áttekintve, az első világháború után a potenciális német szövetséges meggyengítése és a Szovjetunió elleni biztonsági, elkülönítő övezet (cordon sanitaire) határozta meg az amerikai csekély érdeklődés kereteit Magyarországgal szemben. A második világháborúban Németország szövetségesének meggyengítése, illetve a normandiai partraszállás előtt bizonyos német erők lekötésének szerepét osztották Magyarországra az amerikai fővárosban. A világháború után a legitimnek tartott szovjet biztonsági érdekeknek, valamint az Egyesült Államok számára számos előnnyel járó bipoláris világrend fenntartásának rendelték alá az amerikai-magyar érdekeket. A hidegháború után a közép- és kelet-európai biztonsági struktúra és stabilitási zóna kialakítása volt az amerikai prioritás, és ennek megfelelően hol felértékelődött Magyarország – például a nyugat-balkáni válságban az 1990-es években mint egyfajta korai támogató nemzet a hivatalos NATO-hadműveletek során -, hol leértékelődött, főleg Lengyelország és Románia javára, amikor a biztonsági kihívások keletebbre tolódtak.

A fenti vázlatszerű felsorolásban ugyancsak benne van, hogy az amerikai-magyar kapcsolatokat alapvetően – és természetszerűen, ha a két ország adottságait tekintjük – az Egyesült Államok határozza meg.

Kritikus pont: Kína

A jelenlegi globális helyzetben Washington vitális érdekeit magyar szempontból három koncentrikus körben lehet azonosítani. Az első az amerikai érdek a világ vezető hatalmi státuszának megtartására, illetve, ha lehet, megerősítésére. Függetlenül attól, hogy az Egyesült Államokat egyfajta birodalomként vagy globális hegemónként írjuk le, a pozíciójának megőrzéséhez elengedhetetlenül szükséges a megfelelő számú szövetséges katonai, diplomáciai, politikai, gazdasági és – bizonyos mértékben – kulturális téren (mely utóbbinak a fontosságát egyre többen ismerik fel a politika és társadalomalakítás területén). Az Egyesült Államok informális és formális katonai és politikai szövetségei behálózzák az egész világot; ebben a globális rendszerben Magyarország is szerepet kap, bármilyen csekély is az.

Ebben az összefüggésben Washington egyre kritikusabb szemmel nézi a szövetségesei és első számú stratégiai kihívója, Kína közötti kapcsolatokat.

Nagy általánosságban az amerikai érdek azt diktálja, hogy a szövetségesei minél kisebb mértékben járuljanak hozzá – akár közvetlenül, akár közvetve – Peking képességeinek a növekedéséhez. Ebben a kérdésben már Magyarország is feltűnik az amerikai radarképernyőn: a Kína és 16 kelet-és közép-európai állam között létrejött 16+1 együttműködési keret jelenleg ugyan nem stratégiai szintű, de ugródeszka lehet Pekingnek Európa nyugati fele felé, és ez már nem esik egybe az amerikai érdekekkel. Az amerikai-kínai rivalizálásban pedig az európai partnerek kulcsfontosságú szerepet játszhatnak, tehát Magyarország mint EU-tag és mint a 16+1 tagja érdekes Washington számára, bár a nagy európai tagállamok politikája a döntő ebben a viszonylatban.

A második kör az atlanti közösség. Az Egyesült Államok a hidegháború befejezését követően átélte „az egypólusú pillanatot” (Charles Krauthammer), amikor a Szovjetunió már felbomlott, a legerősebb utódállamot, Oroszországot pedig lefoglalták a belső politikai, gazdasági és társadalmi gondok. Kína elindult ugyan azon a látványos fejlődési úton, ami napjainkban sok tekintetben az Egyesült Államok egyenrangú versenytársává (peer competitor) teszi, de ekkor még jobbára a Washington által biztosított világrend számára előnyös elemeit használta ki, és nem lépett fel nyíltan az amerikai hegemónia ellen. Ez a helyzet fokozatosan megváltozott, és Kína – más úgynevezett revizionista államokkal (például BRICS*Brazília, Oroszország, India, Kína, Dél-Afrika) egyetemben – a „nyugati” (amerikai) dominanciájú világ helyett a hatalom újraosztására törekszik.

Az Egyesült Államok ebben a globális küzdelemben elsősorban az atlanti közösségre, valamint olyan országokra támaszkodhat, mint például Japán, Dél-Korea, Ausztrália – azaz a kínai csendes-óceáni térnyerésben ellenérdekeltekre.

Washington ennek megfelelően az atlanti térség és azon belül az EU kohézióját fenn kívánja tartani, sőt erősíteni az azt megbontani próbáló törekvésekkel szemben.

Így az atlanti közösség kohéziójának vélt vagy valós lazítása ellen következetesen fellép, és közvetlen vagy közvetett nyomásgyakorlással próbálja elejét venni bármilyen törekvésnek, akár a nemzetállami szupremáciáról, akár az éppen aktuális amerikai (politikai, társadalmi, gazdasági vagy kulturális) ideológiával szembeni ellenvéleményről van szó. Magyarország ebben az összefüggésben időnként kilóg” a sorból, és ez számos nyilvános vitát eredményezett a közelmúltban – noha az elsősorban az amerikai fél által generált „megafon diplomácia” kontraproduktív is lehet.

Stabilitás a Nyugat-Balkánon és a volt szovjet köztársaságokban

A harmadik kör Közép- és Kelet-Európa. A hidegháborút követő években az amerikai érdek a Szovjetuniónak a térségből való kivonulása utáni hatalmi vákuum betöltését diktálta, ami a NATO-bővítéssel intézményesen is megtörtént, egy fokozatosan hátráló Oroszország mellett. Az itt található országok „helyi értékét” az amerikai kül- és biztonságpolitikában az adta – és adja – meg, hogy milyen mértékben képesek hozzájárulni a közös geostratégiai és geoökönómiai érdekekhez, többek közt a biztonság és stabilitás kiterjesztéséhez a Nyugat-Balkánon, illetve – adott esetben – a volt szovjet köztársaságok területén (Moldova, Georgia, Ukrajna).

Magyarország az 1990-es években, különösen a koszovói konfliktus idején mint friss NATO-tagállam értékesen tudott hozzájárulni a NATO (amerikai) hadműveletekhez. Ez a funkció elhalványult Románia és Bulgária NATO-tagságával; így Magyarország elsősorban a korai előrejelző rendszer és logisztikai műveletek bázisaként „számít” Washingtonban; mindennek ellenére a magyar katonai jelenlét a nyugat-balkáni békefenntartó műveletekben (IFOR, KFOR) hasznos segítség a transzatlanti „tehermegosztás” terén.

A közép- és kelet-európai államok értékes politikai és diplomáciai támogatást adtak az Egyesült Államoknak az afganisztáni, de különösen az iraki háború előtt és alatt (nyolcak levele, vilniusi tízek), továbbá Magyarország a képességeit meghaladó mértékben vett részt az afganisztáni és iraki békefenntartó és stabilizáló műveletekben.

Az utóbbi évtizedben az Ukrajnával kapcsolatos politika az amerikai-magyar viszonyrendszer egyik sarokpontja.

Az Egyesült Államok elvárja, hogy a térség országai minden téren kövessék az Egyesült Államok a régióban egymást átfedő globális és regionális geopolitikai érdekeit, azaz Oroszország mint (potenciális) vetélytárs meggyengítését. (Oroszország képességei nem engedik meg az Egyesült Államok úgynevezett kemény ellensúlyozását, helyette puha” ellensúlyozást alkalmaz, illetve érdekszövetségeket köt az amerikai globális hegemónia gyengítésére.)

Ebből érdekellentétek adódnak egyes területeken; a legeklatánsabb példa az energiaellátás amerikaiak által régóta szorgalmazott diverzifikációja, azaz lekapcsolódás az orosz energiaellátásról. Az elméletileg releváns álláspontnak azonban bizonyos realitások ellentmondanak, és az átállás gazdasági, pénzügyi és technikai vonatkozásainak a térség kis- és közepes nagyságú államai nem mindig tudnak az amerikai érdekek/kívánságok szerint eleget tenni – ami újabb feszültségforrás Washington és Budapest között. Karakteresebben fogalmazva: az Egyesült Államok kül-, biztonság-, sőt társadalom- és kultúrpolitikájának az egyik gyengébb pontja a mindenkire egyformán vonatkozó („one size fits all”) szemlélet, ami Washingtonból nézve kevéssé látszik, mint a kapcsolat másik oldalán álló gyengébb félnek.

Szemben a liberális főárammal

Ha Magyarország szempontjából vizsgáljuk vázlatosan a kétoldalú viszonyt, itt is koncentrikus köröket különböztethetünk meg. A két ország geopolitikai érdekei egybevágnak; Magyarország számára az amerikai globális hegemónia keretei biztosítják a legjobb lehetőségeket és marginális előnyöket (a többi alternatívával összehasonlítva). A második kör természetesen az atlanti közösség. Minden ország vezetésének elsőrangú felelőssége és kötelessége az állam területének és lakosságának védelme; ezt vitán felül végső soron a NATO biztosítja (végső elemzésben az Egyesült Államok). Az EU kapcsán azonban már bizonyos nézeteltérések merültek fel Washington és Budapest között.

Az Egyesült Államokban is vita tárgya, hogy egy erős, netán stratégiai autonómiával rendelkező EU kívánatos-e az Egyesült Államoknak, vagy egy az Egyesült Államoknak fontos, de „másodhegedűs” partner szolgálja-e jobban az amerikai érdekeket.

(A jelenlegi tendenciák inkább az utóbbi opció felé mutatnak.)

Mindennek ellenére Washingtonban nem nézik jó szemmel az időnkénti magyar „különutas” politikát, különösen az úgynevezett puha területeken, amelyek a liberalizmus és konzervativizmus közötti vita során felértékelődtek. Miközben az Egyesült Államokban és az EU országainak többségében a liberális főáram diktál, a magyar álláspontot egy sor kérdésben az EU és az atlanti közösség kohéziójának gyengítéseként értelmezik.

A harmadik kör Közép- és Kelet-Európa. A térségben Magyarország – földrajzi adottságai miatt – amerikai biztonságpolitikai szempontból legfeljebb a harmadik helyen áll; Lengyelország és Románia egyértelműen nagyobb hozzáadott értéket képvisel Washington szemében (ez realitás is).

Az alapvetően osztott biztonságpolitikai álláspontokban némi eltolódás következett be Oroszország Ukrajna elleni agressziójával.

Budapest a szankciós politikák parttalan kiterjesztését nagy részben hatástalannak, sőt kontraproduktívnak látja, különösen a térség – és Európa – korábbi aránylag intenzív orosz gazdasági kapcsolatainak lenullázása miatt. Másodszor, Budapest úgy látja, hogy a hagyományosnak tekinthető amerikai politika – az ellenfél „tárgyalóasztalhoz való bombázása” (lásd például Vietnám) – nem biztos, hogy a legcélravezetőbb út a rendezéshez, ami feltehetően sem az egyik, sem a másik fél teljes győzelmével/vereségével fog végződni, hanem valamilyen kölcsönösen elfogadható egymás mellett élés (modus vivendi) tető alá hozásával. (Egy szorosabb orosz-kínai együttműködés még távolabbra tolhatja az orosz gazdasági bajok kritikussá válását, sőt hajlandóságát egy tárgyalásos rendezésre.)

Végül, a szorosan vett kétoldalú kapcsolatokban a szakpolitikai kérdésekben alapvetően nincsenek nagyobb nézeteltérések, kivéve a társadalompolitikát, illetve az ideológiai és kulturális kérdéseket. Az utóbbi években az amerikai belpolitikai viták ezekben a kérdésekben lecsapódtak az amerikai-magyar viszonyrendszerben is.

A politikai kapcsolatok, ellentétben például a gazdaságival, egyfajta hullámvasúton vannak.

Általánosságban Donald J. Trump kormányzatának pragmatikus és szinte kizárólagosan érdekvezérelt külpolitikája kedvezett a bilaterális kapcsolatoknak. Ezzel szemben a demokrata adminisztrációk, Barack Obama és Joseph R. Biden alatt nyilvános viták zajlottak a két fél között az értékválasztásokat illetően: Washington a „demokrácia export” jegyében az amerikai liberális szemléletet – annak alkalmanként szélsőséges megnyilvánulásaival egyetemben – szeretné Magyarországon is viszontlátni. A két fővárosban másként látják a kor és a térség legsúlyosabb kérdésének, az orosz-ukrán háborúnak a lehetséges megoldását; a szemléletbeli különbségek jó részben a földrajz által meghatározott politikai szükségszerűségekből, vagyis az eltérő geopolitikai helyzetből adódnak.

A G7 Holnap „Változó világrend” sorozatának szerkesztője Bogár Zsolt és Simon Andrea.

G7 Holnap

Lukács András
2023. augusztus 22. 17:01 Élet

A lényegről kellene beszélni akkor is, amikor a közlekedésről beszélünk

A létünket veszélyeztető klíma- és környezeti válsághoz való alkalmazkodáshoz a városi közlekedést is alapvetően át kell alakítani.

Bogár Zsolt
2023. augusztus 9. 16:23 Élet

Varázsolj kis cilinderből nagy nyulat!

Klímasemlegesség, e-mobilitás, kapacitásszegény infastruktúra - ezek a városi közlekedés problémái.

Vargha Márton
2023. július 25. 16:22 Élet

Klubtagságival lehessen közlekedni a városban!

A sofőr nélküli autók korában a város nyújtotta szolgáltatássá alakulhat a közlekedés, amelyért használatarányos klubtagsági díjat kell fizetni. Bár mindez távolinak tűnhet, ideje lenne rá felkészülni.

Fontos

Hajdu Miklós
2024. február 23. 15:42 Közélet

Az akkugyárak után erőmű is érkezik a Távol-Keletről

Kínai befektetők által telepített naperőművekkel oldódna meg az akkumulátorgyárak energiaellátása.

Török Zoltán
2024. február 23. 04:34 Pénz

Érdemes lenne egy adóreformmal korrigálni a jelenlegi rendszert

Az adórendszerünk 10-15 éve bevezetett átalakításainak olyan következményei vannak, amelyeket érdemes egy újabb adóreformmal korrigálni.  

Torontáli Zoltán
2024. február 22. 16:37 Közélet, Vállalat

A magyar agrárium és élelmiszeripar gyengén teljesít, és a politika is dróton rángathatja

Siralmas gazdasági képet mutat a jegybank friss élelmiszeripari mélyelemzése, ha tudunk olvasni a számsorok között.