Hírlevél feliratkozás
Kusai Sándor Zoltán
Közgazdász végzettségű diplomata, angolul, kínaiul és oroszul beszél. 1985 és 2015 között magyar diplomáciai szolgálatban dolgozott, főként Kínával, Ázsiával és külpolitikai tervezéssel foglalkozott. 2008-2014 között Magyarország pekingi nagykövete, 2015 óta a Pázmány Péter Katolikus Egyetem címzetes egyetemi docense. Rendszeresen publikál tanulmányokat és tart előadásokat nemzetközi kérdésekről és Kínáról.

Újratermelődik a kuruc-labanc szembenállás Magyarország Kína-politikájában

2023. április 14. 14:03

A Változó világrend című sorozatban arra keressük választ, hogy Magyarország milyen helyzetből és hogyan reagálhat az országot érintő geopolitikai kihívásokra.

Az ukrajnai háború kezdetével az egypólusú világrend és az értékláncalapú gazdasági globalizáció 2008 óta lappangó válsága új szakaszba lépett. A nyílt háborús konfliktusban durván felszínre tört válság egy kibontakozó új hidegháborút jelent. A háború első áldozata mindig az igazság. Ezt éljük meg most a manipulált információs buborékokban burjánzó valódi, rém- és álhírek özönében. Bár most e fecsegő felszín alá rejtőzik, a belátható jövőt már az új hidegháború hallgatag mélyáramlata határozza meg.

Az ukrajnai háború valójában az új hidegháború első szakaszát fémjelzi. Lefolyása többirányú útelágazásként működik. Ezért jelentőségét az új hidegháború kontextusában az 1953-ban félbeszakadt, de mindmáig lezáratlan koreai háború példáján lehet leginkább megérteni.

Lehetséges szcenáriók, nemzetközi hatalmi játszmák

Ezen analógia alapján az ukrajnai háború a legrosszabb esetben egy nukleáris világháború előszobájává válhat, amelynek kitörése a magyar-kínai kapcsolatok kérdését értelmetlenné teszi. Jobb esetben azonban a globális küzdelem megmarad a hidegháborús mederben. Ennek keretében a nyugati országok által segített ukrán győzelem az egypólusú világrend és a globalizáció modelljének újraszervezését hozhatja. Orosz győzelem esetén radikálisan elmélyülhet a világrend és globalizáció válsága, felgyorsulhat az átalakulásuk. Egy kompromisszumos, ideiglenes tűzszünet pedig elhúzódó, többszakaszos hidegháborúhoz vezethet. Jelenleg e három variáció mindegyike lehetséges, és bármelyik is realizálódik, érdemes a magyar Kína-politikáról elmélkedni.

A politikai világrend átalakulásával azonos súlya van a gazdasági globalizáció transzformációjának. Jelenleg az „Amerika vezette, szabályokon alapuló, liberális világrend” még létezik, de súlyos kihívásokkal szembesül. 

A stratégiai szférában leginkább a katonai nagyhatalom Oroszország relatív visszaerősödése, a gazdasági szférában pedig a kereskedelmi-gazdasági nagyhatalommá vált Kína felemelkedése jelenti a fő kihívást.

A globális Dél többi hatalmának – India, Brazília, Dél-Afrika, Irán, Szaúd-Arábia, Indonézia és mások – gazdasági megerősödése is fontos tényező.

A kihívás politikai tekintetben a többpólusú világrend követelését, gazdasági tekintetben pedig a globalizáció szabályainak átalakításában, illetve a deglobalizáció és regionalizáció megformálásában való egyenjogú részvétel igényét jelenti a keleti és déli hatalmak részéről.

Logikus, hogy a létező világrend fő haszonélvezője, az Egyesült Államok, illetve a fejlett Észak – a többi angolszász ország, az Európai Unió és Japán – egzisztenciális veszélyként értelmezi a világrendet ért kihívást. Közvetlen, akut fenyegetésnek az orosz háborús fellépést, de igazi veszélynek Kína folytatódó, a gazdaságon túl a geopolitikai-katonai szférára is kiterjedő felemelkedését tekinti. Ezt minden mérvadó stratégiai dokumentumban, politikai állásfoglalásban hangsúlyozza. Ezért az ukránok katonai és gazdasági támogatása, az oroszok elszigetelése mellett határozott lépéseket tesz Kína gazdasági, technológiai, pénzügyi fejlődésének lassítására, geopolitikai-katonai mozgásterének szűkítésére és a kínai rezsim politikai-ideológiai megingatására.

Az új hidegháború geopolitikai harca tehát az ukrajnai hadszíntéren és a Tajvan körüli tengereken folyik, a gazdasági küzdelem pedig a globális pénzügyi rendszerben, a petrodollár szerepének szűkülésében, az ellátási láncok deglobalizálásában, a technológiai szétválasztásban és a szankciók masszív alkalmazásában ölt testet.

E konfrontáció koncentrált politikai, értékrendi-ideológiai kifejezéseként jelenik meg az amerikai kormányzat által kikristályosított „demokráciák kontra autokráciák” szembeállítás.

Az utóbbi hónapokban az Egyesült Államok konszolidálta dominanciáját szövetségesei fölött, háttérbe szorítva Európa törekvését a stratégiai autonómiára. Oroszország és Kína példátlanul közel került egymáshoz egy sajátos, érdekalapú, alkalmi stratégiai partnerségben, és nagy erőfeszítéseket tesz befolyása erősítésére a globális Dél országai körében. A Dél hatalmai pedig szigorúan a saját nemzeti érdekeiket követve manővereznek az új hidegháború kusza erővonalai között. E folyamatokból következik a globális kormányzás korábbi hatalmi realitásokat tükröző intézményeinek, szervezeteinek paralízise és leértékelődése.

A keleti nyitás politikája

Az új hidegháború kezdetének történelmi pillanatát átmenetiség, bizonytalanság, gyors változások és kiszámíthatatlan folyamatok jellemzik. A magyar Kína-politikának is ebben a közegben kell definiálnia és realizálnia az ország nemzeti érdekeit.

Magyarország Kína-politikáját 1990 óta erős kontinuitás jellemzi.

A magyar elitek az alapvető politikai, gazdasági és társadalmi átalakulás, majd a relatív belső konszolidáció évtizedében a nyugati, euroatlanti integrációt tették meghatározó külpolitikai irányvonalukká, és ebben bírták a magyar társadalom jókora többségének támogatását. E külpolitikai irányvonalban a Kínával ápolt kapcsolatoknak másod- vagy harmadlagos szerep és figyelem jutott.

Már ekkor rögzültek a magyar Kína-politika irányadó sarokkövei, köztük az egy-Kína-elv betartása (a tajvani kérdés árnyalt kezelése), a politikai-ideológiai realitások, eltérések tudomásul vétele és a kapcsolatok pragmatikus, gazdasági érdeksúlypontú kezelése. Néhány más kelet-közép-európai országban ezt az időszakot sokkal erőteljesebb fluktuációk jellemezték a Kínához való viszonyban.

Az 1999-es NATO-csatlakozással Magyarország az egypólusú világrend nyugati részéhez csatlakozott, külső biztonságát így garantálta. A 2004-es EU-csatlakozással pedig integráns része lett a gazdasági globalizáció nyugati szegmensének. Ugyanakkor korlátozott potenciálja miatt csak mérsékelt befolyással rendelkezik mind a NATO-ban, mind az EU-ban, és ez jórészt követő, alkalmazkodó külpolitikát tesz lehetővé számára.

Ez a geopolitikai és világgazdasági alaphelyzet ma is meghatározó.

Az európai uniós tagság feltételrendszere félperifériás helyet jelölt ki az országnak a nyugati erőcentrumon belül mind gazdaság-, mind társadalomszerkezeti, mind politikai tekintetben. Beigazolódott, hogy a felzárkózás az európai centrum országai közé az EU-ban sem működik gyorsan és automatikusan. 2008-ban bebizonyosodott, hogy az uniós tagság sem garantálja a világgazdasági válságok negatív hatásainak kiszűrését.

Az 1990-2010 közötti két évtized ugyanakkor a kínai gazdasági felemelkedés kulcsidőszaka is volt. Kína a világ műhelyévé, az egyik legjelentősebb gazdasági, kereskedelmi és pénzügyi erőközponttá, Kelet-Ázsia globális kitekintésű, vezető hatalmává vált.

Az ezredfordulóra a magyar külpolitika elérte addigi fő célját, az euroatlanti integrálódást. Napirendre került hát a gazdasági-társadalmi felzárkózás. Ennek gyorsításához az uniós forrásokat kiegészítő külső erőforrások – exportpiacok, befektetések, technológiák – megszerzésére lett szükség.

A magyar gazdasági és politikai elitek számára a legkézenfekvőbb Európán kívüli gazdasági partnernek a gyorsan felemelkedő Kína tűnt.

Ráadásul az EU régi tagállamai is – Németországtól Portugáliáig – ekkor már több évtizede járták az intenzív kínai gazdasági kapcsolatépítés útját.

2003-tól Magyarország is az aktív kínai kapcsolatépítés politikáját folytatja. A különböző kormányok eltérő elnevezéseket adtak ugyan Kína-politikájuknak, az irány lényege mégis ugyanaz maradt: a prioritás a pragmatikus gazdasági érdekek előmozdítása, és ezt szolgálja a jó politikai légkör és a humán feltételek biztosítása. Ezért csatlakozott Magyarország az Európáig terjedő transzregionális kínai gazdasági tervekhez, az új selyemút kezdeményezéshez, illetve a kínai–kelet-közép-európai együttműködéshez is.

A Kína-politika sarokkövei nem változtak, az együttműködés intenzitása viszont sokszorosára nőtt 2003 óta.

Kína a legnagyobb Európán kívüli kereskedelmi, majd befektetési partnerré vált, bizonyos technológiák fő forrása lett, jelentős infrastrukturális és más projektek indultak.

Évtizedünk elejére a magyar-kínai gazdasági együttműködés jelentős eredményeket mutatott fel, de a magyar külgazdasági kapcsolatokban elfoglalt kínai részesedés még így is jócskán elmaradt a régebbi uniós tagállamokban kialakult arányoktól. Például a magyar külkereskedelemben a kínai részesedés 4-5 százalékos, míg a németben eléri a 9-10 százalékos arányt is. A különbség nyilvánvalóan annak a következménye, hogy Németország centrális, Magyarország pedig félperifériás helyet foglal el az európai gazdaság szerkezetében.

A kínai kapcsolatépítés ugyan hozzájárult, de radikális fordulatot nem hozott a félperifériás európai helyzetből való magyar kitörésben. Kisebb-nagyobb konkurenciát viszont teremtett más uniós tagállamok kínai együttműködése számára. Ez logikusan vezetett növekvő gazdasági-üzleti érdekütközésekhez és erősödő politikai, értékrendi-ideológiai bírálatokhoz az EU-ban a magyar Kína-politika iránt.

Kína-politikánk nem magyar sajátosság

Az új hidegháború tavalyi felszínre törése ebben a helyzetben érte a magyar Kína-politikát. Most még az oroszokkal vívott küzdelem a legakutabb kérdés az Amerika vezette szövetség számára – amelynek Magyarország a része –, de mind világosabb, hogy a fő rendszerszintű, világrendi és globalizációs ellenség valójában Kína. A mai bizonytalan, gyorsan változó, kiélezett, hidegháborús globális és európai konfrontáció közegében a fenti perspektívára is tekintettel kell a Kína-politikát tovább alakítani.

Itt jön képbe két sajátos, már korábban kialakult mintázat. A Kína-politika belpolitikai közegére jellemző, hogy a pártok ellenzékben a politikai, értékrendi szembenállást hangsúlyozzák Kínával, és ezt blikkfangos politikai akciókkal is megjelenítik. Majd kormányra kerülve viszonylag gyorsan áttérnek a higgadt, racionális Kína-politikára, és a megszokott sarokkövek között alakítják a kétoldalú kapcsolatokat. Tehát ellenzékben az „értékalapú”, kormányon pedig az „érdekalapú” Kína-politika kapja a hangsúlyt, függetlenül az egyes pártok politikai-ideológiai alapállásától. Ezt példák tucatja igazolja az utóbbi három évtizedből. E mintázat azonban nem kizárólag magyar sajátosság, hanem többé-kevésbé jellemző minden európai ország politikai elitjére.

Az EU-ban ehhez társul egy másik mintázat is. 

Az egyes országok a kínai együttműködés tagállami szintjén a pragmatikus gazdasági érdekeket állítják előtérbe, az ideológiai, geopolitikai ütközéseket pedig áttolják az uniós intézmények szintjére.

E mintázat legfrissebb, eklatáns példája a francia elnök és az Európai Bizottság elnöke egyidejű kínai látogatása volt a közeli napokban. Néhány kivételes esettől eltekintve az egymást követő magyar kormányok is ezt a mintázatot követik már jó két évtizede.

A hidegháborús hatásoknak erősen kitett, feszült magyar bel- és külpolitikai közegben e két rögzült mintázat ahhoz vezet, hogy a Kína-politikában is újratermelődni látszik a magyar történelemből jól ismert „kuruc–labanc” szembenállás.

Az új hidegháború végkimenetele bizonytalan. Az viszont nagyon valószínű, hogy a korábbi világrend és globalizáció nem maradhat változatlan.

Egy többpólusú világ és gazdasági nagyrégiókból álló, újfajta globalizáció felé tartunk.

Kína nem tűnik el a világ színpadáról, sőt lehetséges, hogy egy erős gazdasági nagyrégiót szervez maga köré. Magyarország sem kerül majd ki a nyugati világból, az európai gazdasági nagyrégióból. Teljességgel még Európa stratégiai autonómiatörekvését sem lehet leírni, legalábbis erre utalnak a legfrissebb fejlemények, amelyek bizonyos mozgásteret nyithatnak a konstruktív magyar Kína-politika számára is. Történelmi tapasztalat, hogy a nagy globális erőcentrumok között átkötéseket biztosító kisebb országok ritkábban veszítenek rajta, mint a konfrontációk élharcosai.

Ilyen bizonytalan világhelyzetben pedig mindegy, hogy a magyar nemzeti érdekek racionális, távlatos érvényesítését a Kína-politikában pávatánccal vagy kállai kettőssel lehet-e elérni.

A G7 Holnap „Változó világrend” sorozatának szerkesztője Bogár Zsolt és Simon Andrea.

G7 Holnap

Lukács András
2023. augusztus 22. 17:01 Élet

A lényegről kellene beszélni akkor is, amikor a közlekedésről beszélünk

A létünket veszélyeztető klíma- és környezeti válsághoz való alkalmazkodáshoz a városi közlekedést is alapvetően át kell alakítani.

Bogár Zsolt
2023. augusztus 9. 16:23 Élet

Varázsolj kis cilinderből nagy nyulat!

Klímasemlegesség, e-mobilitás, kapacitásszegény infastruktúra - ezek a városi közlekedés problémái.

Vargha Márton
2023. július 25. 16:22 Élet

Klubtagságival lehessen közlekedni a városban!

A sofőr nélküli autók korában a város nyújtotta szolgáltatássá alakulhat a közlekedés, amelyért használatarányos klubtagsági díjat kell fizetni. Bár mindez távolinak tűnhet, ideje lenne rá felkészülni.

Fontos

Török Zoltán
2024. május 25. 05:07 Adat

Nagyot ugrott a pannon puma, de mire mentünk vele?

A régión belül különösen Magyarország és Szlovákia vált külföldi multik alacsony hozzáadott értékű termelőegységeinek lerakatává az uniós tagság 20 éve alatt.

Hajdu Miklós
2024. május 24. 13:41 Adat, Világ

Kolozsváron metrót építenek annyi pénzből, amennyiért a Déli Körvasutat fejlesztik Budapesten

Sőt, ha figyelembe vesszük, hogy a budapesti vasútfelújítás nem is érinti a vonal teljes hosszát, akkor olcsóbbra jön ki a kolozsvári metróépítés kilométerenkénti költsége.

Stubnya Bence
2024. május 24. 10:23 Adat, Élet

A fiatalok több mint fele legszívesebben elköltözne Magyarországról

Csak a ciprusi fiatalok között vannak vannak többen a magyaroknál a külföldre költözést tervezők az Európai Unió tagországainak mezőnyében.