A Változó világrend című sorozatban arra keressük választ, hogy Magyarország milyen helyzetből és hogyan reagálhat az országot érintő geopolitikai kihívásokra.

Komoly szakértők között arról ma már nincs vita, hogy Lengyelország geopolitikai szerepe és súlya jelentősen megnőtt Európában miután Oroszország 2022. február 24-én hadüzenet nélkül újabb háborút indított Ukrajna ellen és pusztító területrabló akciót kezdett.

Ennek legalább három oka van.

1) Lengyelország a három balti állammal közösen az orosz–grúz háború óta következetesen hangoztatja, hogy Oroszország jelenti az elsőszámú veszélyt az európai biztonságra nézve.
„Ma Grúzia, holnap Ukrajna, holnapután a balti államok, és később, talán sorra kerül az én országom, Lengyelország is” – mondta Lech Kaczyński akkori lengyel államfő Tbilisziben a parlament előtti demonstráción, 2008. augusztus 12-én. Az élet sajnos igazolta a lengyel politika félelmét, amikor 2014-ben Oroszország megtámadta Ukrajnát, elfoglalta a Krímet, illetve két délkeleti ukrán megyében ún. szeparatista erők mögé bújva nyolc éven keresztül tartó állóháborút kezdett a kijevi kormánnyal szemben.

Nevezhetjük ezt stratégiai előrelátásnak is, de valójában e gondolkodás a lengyel kül- és biztonságpolitika alfája és ómegája 1990 óta kormányoktól függetlenül.

A lengyelek Európában egyedülálló módon rendkívül mélyen értik az orosz imperializmus gyökereit, mozgatórúgóit és természetét.

Európában, beleértve Magyarországot is, nem értették vagy nem akarták érteni, és ma sem teljesen értik e lengyel tudás eredetét, amely a mindenkori orosz állammal folytatott közel 800 éves regionális hatalmi küzdelem következménye.

Ez a lengyel tudás felértékelődött, miután világossá vált, hogy az 1991-ben összeomlott birodalom elszánta magát arra, hogy világhatalmi pozícióit erővel állítsa helyre szomszédai rovására.

2) Lengyelország a háború első napjától támogatja az ukrán ellenállást politikai, katonai és humanitárius értelemben.
Varsó a fő szószólója annak, hogy Ukrajna megkapja a legmodernebb nehézfegyverzetet is a NATO országaitól. Lengyelország ugyanis nem csupán a háború végét óhajtja, hanem a 2014 előtti ukrán állami határok helyreállítását is. Ezt pedig csak Ukrajna katonai győzelme esetén lehet elérni.

Lengyelország számára csak akkor lehet Ukrajna értékes védelmi zóna, ha az egy erős állam. Egy tartósan meggyengített, részben orosz megszállás, részben pedig nemzetközi „protektorátus” alá kerülő Ukrajna orosz győzelmet jelentene, valamint az oroszok számára időnyerést a további harcok megkezdésére való felkészüléshez. Ebbe a lengyel kormány a saját (és a régió) biztonsága érdekében nem egyezhet bele. Egy olyan fegyverszünet vagy béke, amely nem kötelezi Oroszországot arra, hogy elhagyja Ukrajna teljes területét, nem csupán legitimálná az agresszív területszerzést, hanem nagy lépést jelentene az idézett „Kaczyński-jóslat” megvalósulása irányába.

A lengyel aktivitás nem csupán érhető, hanem óriási segítség is az EU és NATO számára, hiszen egyfelől tehermentesíti szövetségeseit, másfelől logisztikailag megkönnyíti a segítségnyújtást a harcban álló ukránok számára.

3) Lengyelország helyzeténél fogva és szerepvállalásának köszönhetően európai szinten is komoly tényezővé vált.
Egyre többen beszélnek arról, hogy Varsó, London és Kijev új hatalmi „tengelyt” hozott létre szemben a korábbi francia–német tandemmel. Sőt, például a Leopard harckocsik ügyében sikerült a német kormány ellenállását is megtörniük, ami igazi nagy fegyverténynek számít. Már csak azért is, mert Németországban még mindig él egyfajta félelem attól, hogy német harckocsik keleti területeken oroszok ellen harcoljanak. Ez a tabu azonban éppen a lengyel kormány erejének köszönhetően ledőlt. Ám ennél is fontosabb, hogy

az oroszokkal partnerségre törekvő német Ostpolitik teljes mértékben összeomlott, s ezzel egyidejűleg a „lengyel Ostpolitik”, vagyis az orosz imperializmus áldozatául esett népek önfelszabadító harcainak támogatása győzött.

Varsó jelentőségét növeli a NATO északi bővítése is. Svédország és Finnország csatlakozásával a Balti-tenger NATO beltengerré változott, elvágva az orosz flottát a kijárattól. E tény azt jelenti, hogy régiónkban a katonai és geopolitikai súlypont északra tolódott, s mivel e területen Lengyelország a legnagyobb kiterjedésű ország, amely ráadásul közvetlenül érintkezik Ukrajnával, jelentősége megkérdőjelezhetetlen.

Világos, hogy ez a háború Európa és Oroszország viszonyát alapvetően megváltoztatta, a 2022. február 24. előtti status quo-hoz való visszatérésre középtávon nincs esély. Egy új regionális rend épül. Egyesek új vasfüggönyről beszélnek, amelynek nyugati határterületén Lengyelország lesz a legerősebb tényező.

Mindezekből következik, hogy régiónkban a következő években, évtizedekben a biztonság és a függetlenség lesz a fő kérdés, ezért az olyan nemzetközi szervezetek, kooperációk kerülnek előtérbe, amelyek Európa biztonságát és függetlenségét garantálni tudják. Az EU és a NATO értelemszerűen döntő jelentőségű, de fontosak lesznek az olyan regionális együttműködések, mint a Három Tenger Kezdeményezés és a Bukaresti Kilencek. Már csak azért is, mert bár az USA szerepe nem hagyható figyelmen kívül, de Washington számára is rendkívül kedvező, ha a régió államai magára veszik a feladatok nagy részét (erősítik a saját védelmi képességeiket, kialakítják a teljes függetlenségüket Oroszországtól), s ezzel tehermentesítik az amerikai politikát, a gazdaságot és hadsereget.

Európa számára reális cél lehet Oroszország feltartóztatása és ebben a főszerepet azok játszhatják, akik az orosz imperializmus természetét értik és egyben egzisztenciális fenyegetésnek tekintik. Így alakulhat ki Európa keleti szárnyán a Skandináviától a Balti államokon és Lengyelországon keresztül Romániáig húzódó „védelmi övezet”.

Felmerül a kérdés, hogy hogyan alakulhatnak ebben a helyzetben a magyar-lengyel kapcsolatok, illetve valóban leértékelődött-e a visegrádi együttműködés?

A szűken vett Közép-Európában Varsó és Budapest viszonya, illetve a V4-ek mindig jelentőséggel bírtak. Ugyanakkor az új helyzetben egyértelmű, hogy Varsó olyan szövetségesek után kutat, akik támogatják céljai elérésében.

A magyar kormány ismert álláspontja miatt Magyarország leértékelődött Varsó szemében, a V4-együttműködés pedig szintén ebből kifolyólag befagyott.

Prága és Pozsony ugyanis elfogadni látszik Varsó megnövekedett szerepét a régióban és igyekszik támogatni a rendelkezésre álló eszközeikkel, míg Budapest nem.

A lengyel politika, a média és a társadalom éppen az elmúlt időszak prosperáló magyar–lengyel kapcsolatai, valamint a hagyományos szimpátiája miatt élénken figyeli a magyar politika állásfoglalását és a szokásosnál erősebben is reagál arra. Lengyelországban ugyanis azt gondolták, hogy egy bekövetkező orosz agresszió esetén a magyar kormány és a társadalom éppen olyan egyértelműen áll majd a megtámadott Ukrajna mellé, ahogy a lengyelek tették. Ez következett volna egyébként a magyar miniszterelnök – még az ellenzék vezetőjeként – 2008-ban az orosz–grúz háború idején tett nyilatkozatából is.

Ez nem így lett.

A magyar kormány az elmúlt bő egy évben látványosan fenntartotta az Oroszországgal folytatott politikai és gazdasági kapcsolatait, sőt éppen a háború alatt váltak láthatóan intenzívebbé a magyar–belarusz kapcsolatok is, miközben a magyar kormányfő többszöri meghívás ellenére sem utazott el még Kijevbe. A magyar kormány ugyan megszavazott eddig minden Oroszország ellen hozott gazdasági szankciót, de nyíltan kritizálja azokat és elfogadásukat egyre többször feltételekhez köti. Az ukrán költségvetést megtámogató 18 millárd eurós összeurópai hitelnyújtásból pedig kimaradt.

Varsóban kritikusan szemlélik, hogy a magyar kormány több olyan orosz személy érdekében lobbizik folyamatosan, akiket az EU-országok szankcionálni szeretnének. Különösen kirívó példa volt az orosz elnökkel szoros kapcsolatban álló, a háborút támogató Kirill pátriárka elleni szankció megvétózása. De nagy visszhangot váltott ki az is Lengyelországban, amikor a magyar külügyminiszter Minszkben Lukasenka előtt nem emelt szót Andrzej Poczobut, az éppen akkor nyolc év börtönre ítélt lengyel kisebbségi aktivista ügyében, miközben a háborúban álló Ukrajnával szemben állandóan a magyar kisebbség érdekeire hivatkozik.

Más szempontból is elégedettlenek Lengyelországban a magyar magatartással. Budapest elutasított eddig minden lengyel kérést arra vonatkozóan, hogy fegyvereket szállítson – ha nem is Ukrajnába – legalább Lengyelország számára. Ennél is súlyosabb ügynek tekinthető az elmúlt hónapokban, hogy a magyar Országgyűlés előbb halogatta a NATO északi bővítésének megszavazását, s végül csak Finnország tagságához járult hozzá. (Ettől függetlenül egészen biztos, hogy Svédország is az észak-atlanti szövetség tagja lesz.)

A lengyel álláspont ebben a kérdésben egyértelmű: a NATO bővítése régiónk biztonságának garanciája. Ebből következik, hogy aki nem járul hozzá a bővítéshez, az orosz szempontok szerint cselekszik.

Erről tájékoztatták Novák Katalin magyar államfőt legutóbbi varsói látogatása alatt.

Meg kell említeni az USA-hoz való eltérő viszonyt is. Az utóbbi időben úgy tűnik, hogy nem csupán Moszkvához, hanem Washingtonhoz is alapvetően másképp viszonyul a két kormány és a két nemzet. Joe Biden amerikai elnök az elmúlt egy évben kétszer is ellátogatott Lengyelországba, Mateusz Morawiecki lengyel miniszterelnök pedig a múlt héten háromnapos látogatást tett az amerikai fővárosban, ahol megerősítették a felek, hogy sosem voltak még ilyen jók a lengyel–amerikai kapcsolatok. Teljes összhang van a felek között Ukrajna támogatását illetően. Ezzel szemben a magyar kormány nyíltan kiáll Donald Trump volt amerikai elnök mellett, aki többek között azzal kampányol, hogy leállítaná Ukrajna támogatását. Ugyanebben az időben az USA szankciós listára tette a budapesti székhelyű, magyar többségi tulajdonban lévő Nemzetközi Beruházási Bank magyar alelnökét.

Nem lehetnek elégedettek a lengyelek akkor sem, ha a magyar kormánypárti sajtótermékekre tekintenek. Az elmúlt egy évben számtalan olyan vélemény jelent meg e lapok oldalain, vagy műsoraikban, amelyek a lengyel politikát nyíltan kritizálták, rosszabb esetekben hamis információk alapján negatív fényben mutatták be. Előfordult, hogy a budapesti Lengyel Nagykövetség nyíltan tiltakozott az orosz propagandát kritikátlanul átvevő lapokban megjelent lengyelellenes hírek közzététele miatt.

Mindennek lecsapódásai érzékelhetők politikai és társadalmi szinten is. Tavaly és idén is elmaradtak a 2007-től rendszeresen megtartott március 23-i Magyar–Lengyel Barátság Napja alkalmából szervezett rendezvények és a velük járó államfői találkozók. Novák Katalin államfő ugyan kétszer járt Varsóban az elmúlt időszakban, de sem a protokoll, sem a külsőségek szempontjából nem mérhetők e látogatások a korábbiakhoz. Az orosz támadás óta nem került sor sem magyar–lengyel kétoldalú miniszterelnöki, sem külügyminiszteri tárgyalásokra. Elmaradtak a korábban gyakori rendszerességgel tartott házelnöki találkozók is.
Úgy tűnik, hogy az EU-ban is megbicsaklik a magyar–lengyel szövetség.

A politika társadalmi lecsapódásai is láthatók már. A lengyel CBOS közvéleménykutató március 24-én közzé tett felméréséből kiderült, hogy

a lengyel társadalomban a magyarokkal szemben az elmúlt harminc év legalacsonyabb szimpátia- és egyúttal legmagasabb ellenszenvszintje tapasztalható. Az előző évhez képest 18 százalékponttal nőtt az ellenszenv a magyarokkal szemben, míg a szimpátia 21 százalékponttal csökkent.

Mindez érzékelhető volt az elmúlt egy évben, amikor a varsói Magyar Nagykövetség előtti tüntetéseket szerveztek, vagy amikor a gdański Magyar Főkonzulátus épületét festékkel öntötték le. Mindez korábban teljesen elképzelhetetlennek tűnt.

Összességében az Oroszországgal szembeni lengyel álláspont nem csupán érthető, hanem konzekvens is. Egy történelmi tapasztalatokra épülő átgondolt, hosszútávú pragmatikus kül- és biztonságpolitika eredménye, amelynek érvényességét az élet igazolta. Az oroszok által véghezvitt pusztítás Ukrajnában erkölcsi alapot is nyújt a lengyel politika számára, amelynek első számú célja az orosz imperializmus visszaszorítása. Ennek rendelődik alá most minden más kérdés, amelyekről majd akkor lehet és kell vitákat folytatni, amikor véget ért a háború.

Lengyelország egyértelműen erősebb lett és a közeljövőben még erősebb lesz, régiónk és Európa egyik meghatározó szereplője. Nemcsak a hagyományos magyar–lengyel kapcsolatok miatt, hanem saját biztonságunk szempontjából is érdekünk, hogy mindezt Magyarországról nézve pozitívan, de legalább ne ellenségesen értékeljük.

A G7 Holnap „Változó világrend” sorozatának szerkesztője Bogár Zsolt és Simon Andrea.