Hírlevél feliratkozás
dr. Hettyey András
Egyetemi docens, az ELTE-n végzett történelem-német, az Andrássy Gyula Német Nyelvű Egyetemen nemzetközi kapcsolatok szakon. Az Andrássy Egyetemen doktorált 2011-ben. 2012 óta a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) oktatója, 2019-ben habilitált. 2017-ben az NKE Nemzetközi és Európai Tanulmányok Karán az év oktatója a hallgatók szavazatai alapján. Kutatási területe a rendszerváltás utáni magyar külpolitika és a magyar-német kapcsolatok, szerzője a „Hegemónia helyett: magyar-német kapcsolatok 1990-2002” című könyvnek (L’Harmattan, 2019.)

Tévedés racionális érvekkel magyarázni a sajátos magyar külpolitikát

2023. március 24. 17:30

A „Változó világrend” című sorozatban arra keressük választ, hogy Magyarország milyen helyzetből és hogyan reagálhat az országot érintő geopolitikai kihívásokra.

Ha jobban meg akarjuk érteni a mai magyar külpolitikát, paradigmaváltásra van szükségünk. Descartes-nak és a felvilágosodásnak számos dolgot köszönhetünk, de sajnos 200-300 éve bezártak minket egy hamis gondolati keretbe, a „racionális emberkép” börtönébe. Ezt a régi paradigmát használva mi is magyarázhatja a magyar külpolitikai döntéshozók viselkedését? Olyan színtiszta racionális megfontolások, mint a szavazatmaximálás („azért kuruckodunk az Unióval, mert népszerű a választók körében”). Vagy gazdasági megfontolások („azért barátkozunk Kínával és Törökországgal, mert megéri az országnak/egyes politikusoknak/egyes kormányközeli üzletembereknek”). Vagy összeesküvés-elméletek („Azért gyakorol a kormány gesztusokat Moszkva fele, mert fogják őket.”). Csupa látszólag racionális magyarázat, de véleményem szerint egyik sem magyarázza a sajátos magyar külpolitikát, különösen nem a különutas epizódokat.

Az érzelmek hatalma

Hadd ajánljak e helyett (vagy inkább emellett) egy új paradigmát. Pszichológiai, neurológiai kutatásoknak köszönhetően mára már közhely, hogy a descartes-i tradíciónak nem volt igaza: nem választható külön az ész és az érzelem, a ratio és az emotio. Minden érdek-megfontolás mögött vannak érzelmek és csak magunkat csapjuk be, ha hidegfejű, haszonmaximalizáló számítógépeknek véljük a politikusainkat. Hadd idézzem Raymond Aron francia történész megállapítását: „Azt gondolni, hogy az emberek fel fogják áldozni vágyaikat az érdekeik oltárán annyi, mint letagadni a 20. század tapasztalatát.” Pláne nem fogjuk megérteni az érzelmekre apelláló populista erők világszerte látható megerősödését, ha lemondunk a pszichológia által felhalmozott tudásról.

A magyar külpolitika ma kulcsfontosságú kérdésekben – orosz-ukrán háború például – különutas és elszigetelt. Ez utóbbit a miniszterelnök is elismerte évértékelő beszédében. Hogy lehet „racionálisan” megmagyarázni az elszigeteltséghez vezető olyan epizódokat, mint a Fidesz kilépése a legnagyobb és leghatékonyabb európai pártcsaládból, a Néppártból? Vagy a sorozatos uniós vétókat? (Szép Viktor és kollégája kutatása szerint Magyarország adta le az elmúlt években a Tanácsban a vétók hatvan (!) százalékát. A többi 26 tagállam osztozott az összes többi vétó negyven százalékán.)

Szerintem sehogy.

Itt van például mindjárt a szavazatmaximalizálás érv, ami egyből árnyékra is vetődik: felmérés felmérés után mutatja, megerősítve Krekó Péter kutatásaival, hogy a Fidesz-szavazók esetében nem arról van szó, hogy ők befolyásolnák a döntéshozókat, hanem fordítva: jelentős részük azt fogja gondolni a világ dolgairól, amit a döntéshozók a sokrétű média-csatornáikon keresztül előirányoznak nekik. 

Sőt: nemcsak hinni fogják azt, hanem érezni is.

Ez utóbbi sokkal fontosabb.  

Van két további tényező, ami éppen Magyarország esetében arra kötelez minket, hogy a döntéshozó személyiségével és érzelmeivel foglalkozzunk. Az egyik az, hogy alig vannak a mai magyar politikai rendszerben vétójátékosok, vagyis a kormánypárti döntéshozók mellett (vagy velük szemben) olyan aktorok, akik befolyást tudnak gyakorolni a külpolitikai döntésekre. Ilyen vétójátékos lehetne egy koalíciós társ (nincs), egy erős ellenzék (nincs), egy erős sajtó (alig), önálló és erős civil társadalom és lobbi-csoportok/kamarák (alig), vagy a közvélemény (lásd előző bekezdés). Ilyen helyzetben – más országokkal ellentétben – kis túlzással az lesz a magyar külpolitika, amit a néhány csúcs-döntéshozó kigondol. Éppen ezért az ő személyiségük és érzelmeik annál fontosabbak lesznek. Másrészt azért kell Magyarországon az érzelmekkel foglalkozni, mert a Fidesz sikere – sok egyéb tényező mellett – azon alapszik, hogy – feltételezésem szerint – érzelmi közösségbe forrasztotta a pártot és a szavazóinak jelentős részét. Ahogy említettem, sok Fidesz-szavazó nemcsak azt gondolja, amit a Fidesz, hanem azt is érzi. Ebben nincsen semmi rendkívüli, legfeljebb a gyakorlat sikeressége szokatlan: ha belegondolunk, egy közösség – a baráti körünk, a hittanos vagy egy szurkolói csoport – arra épül, hogy hasonló módon érzünk: hasonló dolgok lesznek számunkra elérendők, elutasítandók, örömre okot adók, félelmetesek stb. No de ki szabja meg a fideszes érzelmi közösség esetében, hogy mi jó/rossz/félelmetes/örömteli? Ki az irányadó? Természetesen a párt vezetése, élén a miniszterelnök személyével, személyiségével. Az érzelmek a közösségben – mondjuk az EU vagy Ukrajna felé – nem spontán fakadnak, hanem nagy részben föntről jönnek, és lefele szivárognak. Ha stimmel ez a gondolat, akkor a közösség tagjai azt fogják gondolni, hogy úgy kell érezniük, ahogy ők „ott fent”. Ez a feltétele ugyanis annak, hogy a közösség, a Fidesz tagjai legyenek. 

A miniszterelnök érzésvilága tehát nem csak a pártja, hanem a jelek szerint százezrek, milliók számára irányadó minta.

Hadd alkalmazzam most egy konkrét esetre, a magyar kormány és az Európai Unió viszonyára ezt az új paradigmát, amely integrálja a pszichológia meglátásait, különösen pedig az érzelmek szerepét. Erving Goffman amerikai pszichológus gondolatából indulok ki, aki le akart számolni azzal a (különösen nyugaton divatos) koncepcióval, amely az egyént egy önálló, izolált individuumként képzelte el. Ehelyett arra hívta fel a figyelmet, hogy mindannyian mélységesen szociális lények vagyunk, és egyéniségünk jelentős mértékben különböző szociális kapcsolatainkból rajzolódik ki. Mindannyian erősen be vagyunk ágyazva kapcsolatainkba: a családban, munkahelyen, focicsapatban, lakógyűlésen, horgászként, harley-sként, cserkészként stb. Goffman szerint voltaképpen ezekből a kapcsolatokból jön létre az Én. Egymás elvárásaiban, egymás szemében jövünk létre. Sok szempontból a másik szeme hoz létre bennünket. 

Harag-szégyen körforgás

Transzponálva Goffman gondolatát egyénekről országokra azt állítom, hogy az Európai Unió egy nagyon szoros közösség, amelyben a tagállamok nem izolált, különálló entitások, hanem egymás szemében, egymás megítélésében léteznek. Annyira össze vagyunk nőve Európában, annyira szorosak a szálak, hogy komoly kritikára számíthat egy ország, ha tartósan kitáncol a sorból. Ennek a szoros kapcsolatnak a következménye, hogy nem lehet közömbös az Unió számára az, ami Magyarországon történik. Az olvasóra bízom, hogy szerinte van-e rendszerszintű gond a magyar demokráciával, de itt most az a döntő, hogy a többi tagállam szerint van. Ezt fejezte ki az Európai Parlament több jelentése, és a hazánk ellen futó jogállami eljárás. Tetszik vagy nem, papírunk van róla, hogy a közösségünkbe tartozók szerint veszélyben van a jogállamiság Magyarországon. És mivel a magyar kormány nem egy szigeten él, hanem Európa közepén, szorosan beágyazva egy számára egyébként érzelmileg is fontos közösségbe, ennek a diagnózisnak komoly érzelmi következményei lettek.

Ami tehát a magyar Európa-politika látszólag érthetetlen, különutas epizódjai mögött áll, az egy harag-szégyen körforgás. Az uniós kritikák, jelentések, eljárások következménye ugyanis az volt, hogy magyarázkodnia kellett Magyarországnak. Még konkrétabban: az Unió folyamatosan próbálta nyilvánosan megszégyeníteni a különböző Orbán-kormányokat – éppen az a közösség tehát, ahova tartozni akarunk, ami nekünk fontos, amire felnéz(t)ünk, ahol bizonyítani akarunk, akitől megbecsülést és szeretet várnánk. Budapest erre a kritikára haraggal válaszol, hol plakátok, hol vétók képében, másrészt pedig maga is próbálja megszégyeníteni az Uniót, amikor például „szánalmas papírtigrisnek” írja le, amikor azt vizionálja, hogy a szankciók miatt meg fog fagyni, vagy amikor folyamatosan kétségbe vonja, hogy az Unió (és tagállamai) demokratikusan működnek. Erre az Unió is haraggal válaszol, és így tovább. Márpedig a szégyenről tudnivaló, hogy az érzelmek atombombája: pszichológiai kutatások szerint megalázások emlékei meglepően sokáig frissek maradnak. Így válik érzelmi szükségletté (és nem „racionális érdekké”) a másik legyőzése, a vétózás, a különutasság. 

Mára ennek következtében Magyarország és az Unió mélységesen elidegenedett egymástól.

Minden szociális kapcsolat ugyanis mindenkor két végpont között mozog. Az egyik végpont a szolidaritás, a másik az elidegenedés állapota. Szolidaritás alatt nem azt értjük, hogy az Unió államainak ugyanazt kell gondolnia (és éreznie) mindenről, hanem azt, hogy ha a két fél között megvan a szolidaritás, a kölcsönös megértés, az „egy hajóban ülünk”-érzése, akkor a viták megoldhatóvá válnak kompromisszumos megoldásokkal. Az elidegenedés viszont a szociális kapcsolatot gyengülésének a jele. Amit én ebből következően figyelek, az az, hogy mikor mutat szolidaritást az Orbán-kormány az Európai Unióval – és mikor használ „Mi itt -Ti ott” retorikát. Egy példa: Brüsszelből nézve a Magyarországra érkező uniós támogatások az uniós szolidaritás szép példája. A gazdagabb országok támogatják a szegényebb országok felzárkózását. A magyar kormány ezzel szemben újra meg újra azt hangsúlyozza – bizonyítékok megadása nélkül –, hogy az Unió/Németország cégei többet keresnek rajtunk, mint amennyit támogatásban kapunk. „Szeretném jelezni az önök számára, hogy az Európai Unió úgy van összerakva, hogy mi, akik később léptünk be, semmilyen előnyt nem élvezünk. Az Unió úgy van összerakva, hogy rajtunk a nyugatiak keresnek” – mondta például 2017 júniusában a miniszterelnök. (Tegyük zárójelbe most azt a kérdést, hogy hol „éri meg” az Uniónak és multijainak, hogy pl. 7,5 milliárd forint értékben támogatta Északkelet-Magyarország szennyvízelvezetési és -kezelési fejlesztését, hogy egy tetszőleges projektet kiemeljünk.) Orbán gondolatmenetének az lesz az érzelmi következménye, hogy diszkvalifikálja az Unió szolidaritását. 

Aki Fideszes, az nem érezhet hálát az Unió iránt, az Unió pedig csak ne gondolja, hogy szolidáris velünk. 

Marad tehát az elidegenedés, minden egyes alkalommal, amikor a Fidesz és médiája ezt a gondolatot előveszik. (Most ezeket a sorokat írva is olvasható éppen az egyik véleményvezér Facebook-oldalán ez a gondolat.)  

A kivételezettségtudat

Fontos kiemelni, hogy az elidegenedés gyökerei természetesen különböző európai aktorokban is keresendők. Hogy nagyon messzire nyúljunk vissza: a Fideszt már a kezdetek kezdetén, a 90-es években sportszerűtlenül és elfogultan kritizálta a német sajtó egy része. És azt is fontos leszögezni, hogy Magyarország nem mindig táncol ki a sorból: Budapest például megszavazta mind a tíz Oroszország elleni szankciós csomagot. De a tendencia egyértelmű: 

a 2010-14 közötti, Martonyi János vezette magyar külpolitika pozitív uniós érzésvilágától fényévnyire vagyunk.

Ez utóbbi félmondat azt is jelenti, hogy volt idő, amikor a Fidesz-vezette magyar külpolitika és az Unió még képes volt egy érzelmi közösséget alkotni. Mára a közösséghez tartozás hangsúlyozását felváltotta a szigetszerűség érzése: az utóbbi hónapok egyik kormányzati hívószava nem véletlenül lett a Magyarország mint „lokális kivétel”, amely kimarad a háború és egyéb bonyodalmak okozta nehézségekből, és tovább fejlődik, míg a többiek válságokkal bajlódnak. 

És ha már átalakuló világrend: én a szoros magyar-török, magyar-kínai stb. kapcsolatok esetében is újra csak a mögöttük megbúvó érzelmekre hívnám fel a figyelmet és azt állítom, hogy racionális megfontolások mellett az érzések is fontos szerepet játszanak. A keleti országok részéről ugyanis sosem kritizálták a magyar vezetést. Oroszországba, Kínába, Törökországba, Kazahsztánba magyar kormánytagnak jó érzés utazni: vörös szőnyeg, pragmatikus megbeszélések, felmutatható eredmények és pozitív hangulat jellemzik ezeket a találkozókat, szemben a brüsszeli megbeszélésekkel. Míg a Nyugaton haraggal és megszégyenítési kísérletekkel szembesül, addig Keleten tiszteletet, elismerést, dicséretet és figyelmet kap a magyar vezetés. Én ebben látom a Kínával, Törökországgal, Azerbajdzsánnal szembeni látványos magyar gesztusok fő okát: nemcsak gondoljuk, hogy meghatározó szereplői lesznek a nemzetközi rendszernek, hanem érezzük is.

A G7 Holnap „Változó világrend” sorozatának szerkesztője Bogár Zsolt és Simon Andrea.

G7 Holnap

Lukács András
2023. augusztus 22. 17:01 Élet

A lényegről kellene beszélni akkor is, amikor a közlekedésről beszélünk

A létünket veszélyeztető klíma- és környezeti válsághoz való alkalmazkodáshoz a városi közlekedést is alapvetően át kell alakítani.

Bogár Zsolt
2023. augusztus 9. 16:23 Élet

Varázsolj kis cilinderből nagy nyulat!

Klímasemlegesség, e-mobilitás, kapacitásszegény infastruktúra - ezek a városi közlekedés problémái.

Vargha Márton
2023. július 25. 16:22 Élet

Klubtagságival lehessen közlekedni a városban!

A sofőr nélküli autók korában a város nyújtotta szolgáltatássá alakulhat a közlekedés, amelyért használatarányos klubtagsági díjat kell fizetni. Bár mindez távolinak tűnhet, ideje lenne rá felkészülni.

Fontos

Hajdu Miklós
2024. május 24. 13:41 Adat, Világ

Kolozsváron metrót építenek annyi pénzből, amennyiért a Déli Körvasutat fejlesztik Budapesten

Sőt, ha figyelembe vesszük, hogy a budapesti vasútfelújítás nem is érinti a vonal teljes hosszát, akkor olcsóbbra jön ki a kolozsvári metróépítés kilométerenkénti költsége.

Stubnya Bence
2024. május 24. 10:23 Adat, Élet

A fiatalok több mint fele legszívesebben elköltözne Magyarországról

Csak a ciprusi fiatalok között vannak vannak többen a magyaroknál a külföldre költözést tervezők az Európai Unió tagországainak mezőnyében.

Stubnya Bence
2024. május 24. 05:10 Adat, Élet

Gyorsabban jövünk ki a megélhetési válságból a várakozásokhoz képest

Egyre több jel utal arra, hogy a tavalyi sokk után bátrabban fogyasztunk az év elején, mint ami várható volt. Kár, hogy az ipar közben mélyrepülésben van.