Hírlevél feliratkozás
Egeresi Zoltán
A Nemzeti Közszolgálati Egyetem Stratégiai Védelmi Kutatóintézete tudományos munkatársa. Fő kutatási területe Törökország és a Balkán.

Törökország külpolitikai egyensúlyozása hasonló Magyarországéhoz

2023. április 3. 18:19

A Változó világrend című sorozatban arra keressük választ, hogy Magyarország milyen helyzetből és hogyan reagálhat az országot érintő geopolitikai kihívásokra.

Viszonylag kevés olyan állam van a nyugati (katonai) szövetségi rendszeren belül, amelynek külpolitikája annyira megosztó lenne, mint Törökországé. Bár hetvenegy éve NATO-tagállam, de lelkiismeretfurdalás nélkül a közelmúltig sikeresen akadályozta a finn, és akadályozza még jelenleg is a svéd csatlakozást. Kokettál Putyinnal, miközben Moszkvát kritizálva Bayraktar TB2-es drónokat küld Ukrajnába. A példákat még sorolhatnánk. Valószínűleg a leglátványosabb kettősséget a jónak (de nem barátinak) mondható orosz reláció és az ország legfontosabb szövetségesével, az Egyesült Államokkal igencsak konfliktusossá fajult viszonya jelenti. Ez utóbbiba belesimul az Európai Unió intézményei és számos tagállam (főleg az északiak) kritikája a török jogállamiság, demokrácia és sajtószabadság állapotával kapcsolatban.

De mi alakítja a török külpolitikát?

A szakirodalom számos megközelítési lehetőséggel és értelmezési kerettel szolgál. Ide tartozik a geopolitikai megközelítés, amely kiemeli, hogy Törökországnak sajátos helyzete van Kelet és Nyugat határán, hiszen földrajzi adottságai (és történelme) miatt egyszerre kötődik a Balkánhoz, a Kaukázushoz, a Közel-Kelethez, a Mediterráneumhoz és az egykori türk nomád birodalmak által uralt Közép-Ázsiához. Igaz, az utóbbi évtizedekben a török geopolitikai gondolkodás határozottan a világ közepének tekinti az országot és ezt is kommunikálja kifelé, ami részben érthető, de bizonyos esetekben a kapacitások és ambíciók elméretezésének jele lehet.

A hatalompolitikai megközelítések Törökországot egy feltörekvő középhatalomként szokták kategorizálni.

 A világ legnagyobb 20 gazdaságát tömörítő G20 tagjaként, a szomszédait Irán kivételével népességben felülmúló, több mint 85 milliós lakossággal rendelkező ország Közép-Európából nézve mindenképp meghatározó szereplő és hatalmas piac – amely ráadásul folyamatosan bővül, miután a demográfiai adottságai kedvezőek. Összevetésül: az 1920-as évek közepén mind Románia, mind Jugoszlávia lakossága nagyobb volt a kis-ázsiai államénál, ma már Törökországot többen lakják mint az egész Balkánt együttvéve; az utóbbi években már Németországot is beelőzte. Továbbá Törökország rendelkezik a NATO második legnagyobb létszámú haderejével – még ha a kapacitások terén számos állam, az Egyesült Államok mellett Nagy-Britannia, Franciaország, Németország is megelőzi.

Ezzel együtt Törökország rengeteget profitált a különböző nemzetközi szervezetekben való tagságából (NATO-tagsága biztosítja neki a határozott fellépést Oroszországgal, de akár a szintén NATO-tag Görögországgal szemben is). A jelenlegi vezetés is hivatalosan prioritásként kezeli az uniós csatlakozást, miközben Ankara lelkesen támogatja a különböző regionális együttműködéseket vagy (kulturális alapon formálódó) szervezeteket, így a bő évtizede létrehozott Türk Államok Szervezetét (akkori nevén: Türk Tanácsot). Az uniós csatlakozási folyamat gazdasági prosperitást hozott a 2000-es évek elejétől a 2010-es évek közepéig. A megnövekedő kapacitások ráadásul a puha hatalmi képességek (soft power) kiépítésével jártak: mindez tetten érhető új kulturális intézetek alakulásában, a fejlesztési segélyezési ügynökség programjaiban (mindkettőnek van irodája Budapesten) vagy a külföldi hallgatóknak adott nagyszámú ösztöndíjban.

Nem meglepő, hogy a 2010-es évek derekára a magyar miniszterelnöki beszédekben Törökország is felkerült az Oroszország és Németország közötti hatalmi térbe, mint az ország mozgásterét befolyásoló állam.

 Ekkora már látványossá vált a török „neooszmanista” külpolitika a magyar érdekszférának is számító Nyugat-Balkánon, amely nemcsak a különböző muszlim csoportok, főleg a bosnyákok támogatásában, de befektetések formájában is aktivizálta magát. A két ország közötti jó kapcsolatok építése Erdoğan 2013-as budapesti látogatása után gyorsult fel, ami stratégiai együttműködést, közös kormányüléseket és rendszeres magasszintű találkozókat indukált a későbbiekben.

A török politika alakításában az identitásalapú megközelítés, a történelmi tapasztalatok és traumák nagy szerepet játszanak, melyek bizonyos esetekben ismerősek lehetnek akár itthon is. Például a birodalmi múlt, az Oszmán Birodalom tündöklése és hanyatlása fontos tényező, akárcsak az, hogy az I. világháborús vereség után az országot felosztották a nyugati hatalmak (1920-as sèvres-i szerződés), amelyből a nemzeti fenyegetettség érzése is táplálkozik, és amelyhez a 20. század folyamán  újabb sérelmek társultak. Így könnyen átélhető az a mondás, hogy az országot három oldalról tenger, négy oldalról ellenség határolja. Ez az egyedüllét és sértődöttség – amelyet mostanság a Magyarországgal kiegészült türk együttműködéssel kompenzálnak – megfér a modernizációval és a nyugatosodással, az ország „európai” jellegének hangsúlyozásával, vagy éppen a muszlim identitás előtérbe helyezésével, helyzettől függően. Ezek a narratívák ugyanis – mind belső és külső használatra – a mindenkori érdekérvényesítés eszközei. Közép-Ázsiában jól cseng a türk identitás hangsúlyozása, Afrikában meggyőző a török antikolonialista hozzáállás, miközben a 2000-es években az európaiság volt az egyik kulcsszó.

Húsz éve hatalmon

Végezetül nem lehet elmenni azon az értelmezések mellett sem, amelyek erőteljesen belpolitikai fókuszból építkeznek, s már-már a kremlinológiába utalják a török (kül)politikai döntéshozatalt. Ezen megközelítések központi eleme a kormányzat, s legfőképp Recep Tayyip Erdoğan.

Az immár 20 éve regnáló politikus az utóbbi száz év török történelmének leghosszabb ideje hatalmon lévő vezetője. Ennyi idő már elég hosszú, hogy szakaszolni lehessen. Az egész időszak kezdődött egy EU/Nyugat-fókuszú periódussal a 2000-es évek első felében, majd az évtized második felétől egy kifejezetten szomszédságpolitikára építő szakasszal folytatódott, melyet 2011, az arab tavasz kezdetét követően egy Közel-Kelet/Szíria-hangsúlyos aktivista politika követett. 2016 után egy egyre inkább militánsabb, de izolálódással járó külpolitika vette kezdetét, hogy 2021 elejétől enyhülést lássunk a török külkapcsolatokban. 

A 2000-es évek elejének társadalmilag támogatott uniós csatlakozási projektje nagy segítséget jelentett a fegyveres erők vagy az Alkotmánybíróság nyomásgyakorlásával, soft puccskísérleteivel szemben. Ebben a jó amerikai viszony is segített: ne feledjük, Barack Obama első tengerentúli útja Erdoğanhoz vezetett 2009-ben (a két vezető jó kapcsolata 2013-ban romlott meg, s azóta is tart a távolodás a két ország között).

2013 után, de főleg 2015-től (kurd békefolyamat megszakadása, terrorellenes háború kiújulása) és a 2016-os puccskísérletet követően látványosan zajló jobbratolódás, polarizálódás és ellenségkeresés vette kezdetét, ami a török külpolitika biztonságközpontú és asszertív jellegét erősítette fel. Ide vehetjük a Kurdisztáni Munkáspárt (PKK), illetve az Egyesült Államok által támogatott szíriai kurd milíciák elleni akciókat, a közel-keleti relációban több katonai intervenciót (Szíria, Irak, Líbia), valamint a nyugati szövetségesekkel folytatott gyakori kardcsörtéket. Ez utóbbiakat Erdoğan rövidtávú belpolitikai célokra használta,

de odáig sosem ment, hogy miattuk gazdasági szankciók érjék az országot

Mindez mégis a felek elidegenedésével járt.

Korrekcióban

A meghatározó gazdasági és geopolitika súlya ellenére Törökország külpolitikája jelenleg korrekcióban van: a török kormánynak az egyre rosszabbá váló gazdasági helyzet és külpolitikai izoláció miatt konstruktívabb hangnemet kell megütnie. Mindezt úgy teszi, hogy változás állt volna be a török külügyminisztérium élén vagy Erdoğan belső körében. Ennek eredményeképp sikerült elkerülnie 2021-ben az uniós szankciókat, miközben a tavalyi év folyamán helyreállította Izraellel a diplomáciai kapcsolatokat, leült tárgyalni Szaúd-Arábiával és az Egyesült Arab Emirátusokkal, akik hajlandónak mutatkoznak beszállni a komoly nehézségekkel küszködő török gazdaság finanszírozásába – miután a jogállami feltételeket szabó és amúgy is vonakodó nyugati szövetségesek erre aligha lennének hajlandóak.

Az orosz-ukrán háború vonatkozásában az elmúlt egy évben azt a politikát folytatta, amit már 2014-ben is elkezdett: a két tömb (Oroszország és Ukrajna/Nyugat) között megpróbált lavírozni és maximalizálni a külpolitikai és gazdasági hasznokat – nagyjából sikerrel.

 Oroszországgal tranzakcionális (gazdasági, illetve rövid távú érdekeken alapuló) pragmatikus kapcsolata van. Törökország túl fontos és túl nagy Oroszország számára, hogy ne vegye komolyan. A török biztonságpercepciókban pedig nem Moszkva a legnagyobb ellenfél – a lakosság nagyobb része tartja fenyegetőbbnek az Egyesült Államokat, mint Oroszországot. Ankara – mivel nem EU-tag – nem csatlakozott az uniós szankciókhoz, ezért az orosz tőke számára egyre fontosabb országgá válik, miközben folyamatosan hangoztatja Ukrajna területi integritását is. Erdoğan Zelenszkijjel jó kapcsolatot ápol, és egy tavalyi találkozón megvárakoztatta az orosz államfőt, ahogy neki is kellett előszobáznia 2020 márciusában Moszkvában.

Mindenesetre az elmúlt húsz évben Törökország egy nyugatos NATO-tagállamból a „hagyományos” szövetségi rendszerétől bizonyos mértékben elidegenedő, ugyanakkor magát önálló gravitációs központként meghatározó állammá változott,  melyet tranzakcionalista partnerkapcsolatok és befolyási övezetek vesznek körül.

A nagy kérdés az, hogy mennyiben várható ebben változás a választások után.

A földrengés utáni gazdasági helyzet ronthatja Erdoğan választási esélyeit. De veresége esetén az utódja is ezt az irányt fogja folytatni, és csak abban az esetben nyithat majd a Nyugat felé érdemben, ha az hajlandó lesz jelentős mértékben részt vállalni az ország gazdasági talpraállásában.

Az isztambuli kapcsolat

Magyarország a Nyugaton egyre izolálódóbb, továbbra is konfliktusvállaló Törökország számára egyre fontosabb partnerré válik, annál is inkább, mert Ankarában régiós összevetésben középhatalomként tekintenek ránk. Az EU-tagállam Magyarország bármilyen szolidaritása kedvező fogadtatásra talál; így például a török közvéleményben nagyon jó visszhangra lelt, amikor 2019 őszén Magyarország „megvétózta” a szíriai török beavatkozást elítélő uniós nyilatkozatot. A február 6-i földrengés utáni gyors és látványos magyar segítség is sokat tett a két ország közötti kapcsolatok elmélyítéséért. Ugyanígy fontos volt a rezsimbiztonsági szempontokat figyelembe vevő török vezetés számára a 2016-os puccs utáni határozott magyar kormányzati kommunikáció – a személyes jó partneri viszony ráadásul arra is elég, hogy Magyarország olykor olyan balkáni politikát folytasson (lásd boszniai szerb vezetés támogatása), ami a rendszerint a bosnyákokat favorizáló török külpolitikával is szembe megy.

Noha egyelőre nem készült közvéleménykutatás, de személyes tapasztalatok alapján nyugodtan kijelenthető, hogy a magyar kormányfő az egyik legismertebb és legnépszerűbb uniós politikus a török közvéleményben (a közvélekedés szerint ráadásul Konstantinápoly elfoglalásában hatalmas szolgálatot tett egy magyar ágyúöntő, bizonyos Urban/Orban mester).

A jó politikai kapcsolatok a tranzakcionalista török külpolitikában és a protekcionista gazdaságpolitikában igen értékesek.

A közeledésnek ráadásul ad egy narratív keretet az a tény, hogy Törökországban egyrészt valóban sokan tartják (nyelv)rokonnak a magyarságot (mint az ural-altaji nyelcsalád tagja), másrészt tényleg nagyra becsülik egy EU-tagállam közeledését, különösen abban a helyzetben, amikor a jelentős török diaszpórával rendelkező uniós országok vezetői nem lelkesek a török együttműködéstől.

Míg Törökország számára Magyarország egyre fontosabb partnerré válik, addig Budapest számára Ankara (kül)politikai döntései a hagyományos külgazdasági mellett biztonságpolitikai megfontolásokból is felértékelődtek. A 2015-16-os menekültválság bebizonyította, hogy a migrációs útvonal kezelésében elengedhetetlen Törökország, ahogy 2022 óta az ország energiaellátásában van fontos szerepe, hiszen az orosz gázt szállító Török Áramlat részben annak szárazföldi területein megy keresztül. Ráadásul folynak a tárgyalások a törökországi LNG-terminálok felhasználásáról a magyar energiaellátás diverzifikálása érdekében. S ez utóbbi terén nemcsak a regionális energiaelosztóvá váló Törökország, de az egész türk világ is fontos szereplő.

Magyarország 2018-as megfigyelő államként való csatlakozása a Türk Államok Szervezetéhez lehetővé tette, hogy képviselni lehessen a magyar kormányzati érdeket egyszerre több államfőnél és olyan kérdésekben lehessen rövid idő alatt egyezségre jutni, amely a diplomáciai apparátusnak jobb esetben is több hónapos erőfeszítése lenne. Ráadásul mindezt sikerült jó ütemérzékkel tenni: a 2016-ban vezetőváltáson keresztülmenő Üzbegisztánban gazdasági és külpolitikai nyitás zajlik, s noha a kétoldalú gazdasági kapcsolatok eddig nem voltak jelentősek, a jó kapcsolatok segítenek az építkezés felgyorsításában, aminek eddig a leglátványosabb jele a közelmúltban az OTP bankvásárlása a több mint 35 milliós üzbég piacon. Az orosz-ukrán háború ráadásul még jobban felértékelte a türk államok szerepét, amelyet más uniós tagállam is ki fog használni.

A türk világot értő és jó politikai kapcsolatokat építő magyar külpolitika pedig helyzeti előnyben lehet.

Ráadásul türk irányban Magyarország visszanyúlhat ahhoz a történelmi előképhez, ami a 20. század elején a turanizmus formájában már megjelent a magyar külpolitikában. Az 1910-es évtizedben úgy tűnt, hogy a keleti kapcsolatok építése politikai, tudományos és kulturális téren (kulturális intézet nyitása Isztambulban, állami ösztöndíjak osztogatása az 1910-es évtizedben) hosszabb távon gazdaságilag és politikailag is meg fog térülni. Az ebbéli várakozásokat Trianon elsöpörte. S bár a két világháború között is jók maradtak a kapcsolatok, és nagyszámú magyar szakember vett részt Törökország (újjá)építésében, végül a hidegháborús blokkpolitika ennek véget vetett.

A jelenlegi helyzetben Magyarország pozíciói jobbak, mint száz éve voltak. A lehetőség megvan egy maradandóbb együttműködés kialakítására.

A G7 Holnap „Változó világrend” sorozatának szerkesztője Bogár Zsolt és Simon Andrea.

G7 Holnap

Lukács András
2023. augusztus 22. 17:01 Élet

A lényegről kellene beszélni akkor is, amikor a közlekedésről beszélünk

A létünket veszélyeztető klíma- és környezeti válsághoz való alkalmazkodáshoz a városi közlekedést is alapvetően át kell alakítani.

Bogár Zsolt
2023. augusztus 9. 16:23 Élet

Varázsolj kis cilinderből nagy nyulat!

Klímasemlegesség, e-mobilitás, kapacitásszegény infastruktúra - ezek a városi közlekedés problémái.

Vargha Márton
2023. július 25. 16:22 Élet

Klubtagságival lehessen közlekedni a városban!

A sofőr nélküli autók korában a város nyújtotta szolgáltatássá alakulhat a közlekedés, amelyért használatarányos klubtagsági díjat kell fizetni. Bár mindez távolinak tűnhet, ideje lenne rá felkészülni.

Fontos

Hajdu Miklós
2024. május 24. 13:41 Adat, Világ

Kolozsváron metrót építenek annyi pénzből, amennyiért a Déli Körvasutat fejlesztik Budapesten

Sőt, ha figyelembe vesszük, hogy a budapesti vasútfelújítás nem is érinti a vonal teljes hosszát, akkor olcsóbbra jön ki a kolozsvári metróépítés kilométerenkénti költsége.

Stubnya Bence
2024. május 24. 10:23 Adat, Élet

A fiatalok több mint fele legszívesebben elköltözne Magyarországról

Csak a ciprusi fiatalok között vannak vannak többen a magyaroknál a külföldre költözést tervezők az Európai Unió tagországainak mezőnyében.

Stubnya Bence
2024. május 24. 05:10 Adat, Élet

Gyorsabban jövünk ki a megélhetési válságból a várakozásokhoz képest

Egyre több jel utal arra, hogy a tavalyi sokk után bátrabban fogyasztunk az év elején, mint ami várható volt. Kár, hogy az ipar közben mélyrepülésben van.