Hírlevél feliratkozás
Sz. Bíró Zoltán
63 éves, történész, Oroszország-kutató, a Budapesti Corvinus Egyetem Nemzetközi Kapcsolatok Tanszékének munkatársa. Fő kutatási területei: Oroszország története a XIX. század második felében, a késői szovjet történelem és Oroszország politikai és gazdasági transzformációja 1991-től napjainkig.
Legutolsó könyvei: Az elmaradt alkotmányozás. Oroszország a XIX. század második felében, Bp. Osiris, 2017.; Putyin Oroszországa, Bp. Noran, 2019.

Nyugati szövetségeseink már felébredtek, az Orbán-kormány miért nem?

2023. április 19. 17:59

A Változó világrend című sorozatban arra keressük választ, hogy Magyarország milyen helyzetből és hogyan reagálhat az országot érintő geopolitikai kihívásokra.

Ellentétben azzal, ahogyan a Nyugat a 2008-as ötnapos grúz-orosz háborúra, majd a Krím-félsziget 2014-es orosz annektálására reagált, amikor is komolyabb szankciókkal nem élt, és csak lassan hozott döntést, a 2022 februárjában indított orosz agresszióra gyorsan és határozottan válaszolt. A NATO már március végén négy új többnemzetiségű harccsoport létrehozásáról, majd – a június végi madridi NATO-csúcson – azok lehetséges bővítéséről döntött Bulgáriában, Magyarországon, Romániában és Szlovákiában. Az Európai Unió pedig már a háború kitörése előtt néhány nappal – a két szakadár ukrajnai terület Oroszország által szuverén államként való elismerésére adott válaszként meghozta első szankciós intézkedéseit, melyekből 2023 februárjáig további 9 szankciós csomag született. Emellett Nagy-Brittaniától kezdve az Egyesült Államokon át a „kollektív Nyugat” számos országa döntött még legkülönfélébb büntetőintézkedésekről.

Mindezek hatására Moszkva ellenlépések sorát hozta meg. Már 2022. március 7-én „barátságtalan országgá” nyilvánította az EU összes tagállamát, de ugyanezt tette a NATO-országokkal is, aminek eredményeképpen a háború előtt csak két államot (az Egyesült Államok és Csehország) tartalmazó lista pillanatok alatt 48 tételesre bővült. Egyetlen NATO-tag jelent kivételt, mégpedig Törökország. Ankara egyelőre nem került fel az oroszok büntetőlistájára, feltehetően azért nem, mert Moszkva fenn akarja tartani azt a lehetőséget, hogy Törökország, ha szükségessé válik, közvetíthessen. Az orosz kormány már március végén engedélyezte a párhuzamos importot, vagyis azt az eljárást, amikor a gyártó engedélye nélkül is be lehet hozni különböző termékeket Oroszországba. Az így beszerezhető áruk listája ettől kezdve folyamatosan bővült. Júliusra a Gazprom az Északi Áramlat-1. vezeték kapacitásának 20 százalékára csökkentette az azon szállított gáz mennyiségét, szeptember elejétől pedig teljesen leállította a szállítást.

Oroszország más területeken is elkezdte felmondani korábbi, nyugati államokkal kötött megállapodásait.

Ezek közül is a legfontosabb döntés a még 2010 áprilisában aláírt START-III. szerződésben való orosz részvétel felfüggesztése volt. A stratégiai támadófegyverek további leszerelésére vonatkozó megállapodás, amelyet még Obama amerikai és Medvegyev orosz elnök írt alá Prágában, tovább csökkentette a hadrendben tartható nukleáris robbanófejek és a stratégiai hordozóeszközök számát. Putyin azonban 2023. február 21-én felfüggesztette Moszkva részvételét megállapodásban. Ez aligha jelenti azt, hogy Oroszország növelni készülne a nukleáris robbanófejek és hordozóeszközök megengedett számát (1550 db, illetve 700 db), hanem inkább arra szolgált, hogy megtagadható legyen a helyszíni ellenőrzés. A szerződésben ugyanis a felek erre is kötelezettséget vállaltak.

Bár egyelőre nincs szó a szerződés felmondásáról, csak felfüggesztéséről, az orosz döntés mégis aggasztó, mert azzal immár a második nagy jelentőségű, a nukleáris fegyverek csökkentésére vonatkozó megállapodás veszítette el hatályát. (2019 augusztusában Trump mondta fel a közepes és rövidebb hatótávolságú szárazföldi indítású rakéták megsemmisítésére vonatkozó washingtoni egyezményt, amelyből másnap Oroszország is kilépett.) Putyin azzal a döntésével, hogy nem tartja Moszkvára nézve kötelezőnek a START-III. szerződés valamennyi pontjainak betartását, súlyosan veszélyezteti a stratégiai stabilitást, tovább növelve ezzel a bizonytalanságok körét.

A nyugati gazdasági szankciók mellett rövid időn belül számos, Oroszországot megbélyegző és elszigetelését célzó diplomáciai döntés is született. Ukrajna már a háború kitörésének napján megszakította diplomáciai kapcsolatait Oroszországgal. Három héttel később, március 16-án az Európa Tanács kizárta Moszkvát a szervezetből. A balti államok, Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Hollandia és Ukrajna, továbbá az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése, a NATO Parlamenti Közgyűlése és az Európai Parlament – különböző időpontokban – terrorista állammá nyilvánította Oroszországot. Az ENSZ Közgyűlése 2022. április 7-én felfüggesztette Moszkva tagságát az ENSZ Emberi Jogi Tanácsában.

A nyilvánvaló és kiteljesedő elszigetelődés körülményei között Putyin 2023. január közepén azzal a javaslattal fordult az Állami Dumához, hogy bontsa fel Oroszország Európa Tanáccsal kötött szerződéseit. Az alsóház elé terjesztett javaslat 21 nemzetközi megállapodás felmondását kezdeményezte, köztük olyan alapvető jelentőségűeket is, mint az emberi jogokra vonatkozó konvenció. Oroszország Európa Tanácsból történő kizárását, aminek lehetősége már a háború előtt is felmerült, többen épp arra hivatkozva utasították el, hogy Moszkva szervezethez tartozása ad lehetőséget arra, hogy orosz állampolgárok az Emberi Jogok Európai Bírósága előtt keressenek jogorvoslatot. Ez azonban már a háború előtt is gyenge lábakon álló érvnek számított, mert az orosz állam egyre gyakrabban hagyta figyelmen kívül a strasbourgi bíróság ítéletét.

A nemzetközi normáktól való eltávolodás első fontos állomását az alkotmány 2020 nyarán történt módosítása jelentette. Akkor került az alaptörvénybe, hogy a nemzetközi megállapodásokból fakadó kötelezettségek, amennyiben ellentmondanak a belső normáknak, csak abban az esetben teljesítendőek, ha azt az orosz alkotmánybíróság megerősíti. 2023 áprilisában pedig már egy olyan törvényjavaslat került az Állami Duma elé, ami az elnök jogkörévé teszi annak eldöntését, hogy egy külföldi szervezet határozatát be kell-e tartani, avagy sem. Ezek a döntések egyértelmű jelzései voltak annak a külpolitikai fordulatnak, amelynek következtében Oroszország nemcsak folyamatosan távolodik, hanem szembe is fordul Európával és a „kollektív Nyugattal”.

Ilyen körülmények között nem lehet racionális magyarázatát adni annak, hogy Magyarország miért akar különleges – szövetségeseinktől látványosan eltérő – kapcsolatokat fenntartani a Nyugattal szembeforduló Oroszországgal.

E különutas magatartás hiábavalósága és súlyos kockázatai több, mint nyilvánvalóak, kiváltképp azok után, ha valaki elolvassa az egyik legbefolyásosabb orosz külpolitikai szakértő, Szergej Karaganov tavaly ősszel megjelent, az orosz külpolitika kívánatos irányáról és feladatairól értekező hosszú tanulmányát és a március végén elfogadott új orosz külpolitikai koncepciót. E két dokumentum ismeretében nem lehet senkinek semmiféle illúziója a putyini külpolitika céljait illetően.

Karaganov, a tekintélyes moszkvai Kül- és Védelempolitikai Tanács elnökségének tiszteletbeli elnöke a vezető orosz külpolitikai folyóiratban, az „Oroszország a globális politikában” (Россия в глобальной политике) lapjain fejtette ki álláspontját felettébb kendőzetlenül. Tanulmányának alaptézise, hogy annak a korszaknak, amikor Oroszország igyekezett integrálódni a Nyugat által létrehozott világrendbe, egyszer és mindenkorra vége. Szerinte a Nyugattal hosszú ideje fennálló konfliktus mára hibrid háborúvá vált. Ukrajna ennek a háborúvá fajult konfliktusnak ugyan a leginkább látható, de távolról sem a legfontosabb színtere. Oroszországnak immár nincs szüksége az euroatlanti világra, ami egykor ugyan sokat adott nekünk – fogalmaz Karaganov –, de mára feleslegessé vált, sőt szemben is áll az orosz tradíciókkal.

A közelmúltig fennálló nemzetközi rend felbomlásáért – a szerző szerint – leginkább a Nyugat okolható. Egyrészt azért, mert mára elveszítette katonai fölényét, ami alapját adta több évszázados politikai, gazdasági és kulturális dominanciájának. Másrészt, mert a kapitalizmus – amit Karaganov gyakran emleget „liberális globális imperializmusként” is –, jelenlegi modelljét kimerítette, ez is az egyik oka annak, hogy a Nyugat a világ valódi problémáinak megoldását csak imitálja. Beszél a környezetvédelemről, a klímaproblémákról, a társadalmi egyenlőtlenségek növekedéséről, az élelmiszerellátás egyenlőtlenségeiről és a migrációról, de érdemi megoldásuk érdekében nem tesz semmit. Hogyan is lenne erre képes, ha a nyugati elitek – ahogy Karaganov fogalmaz – egyre inkább „degenerálódnak”. Nem meglepő ez, mert a jóélét és a demokrácia körülményei között – ami persze nem is valódi demokrácia – elkényelmesedtek.

De Karaganov szerint nemcsak a Nyugat miatt borult fel a nemzetközi rend, de ebben szerepe van a „nem-Nyugat”, az új „Világtöbbség” felemelkedésének is. Karaganov ugyanis ezt a kifejezést ajánlja mindazokra vonatkozóan, akik nem részesei a Nyugatnak. Már a hivatkozott tanulmány címe is erre utal: A nem-Nyugattól a Világtöbbség felé. Oroszország távozik az euroatlanti civilizációból”. Karaganovnak abban igaza van, hogy a nem-Nyugat lakói alkotják a többséget. De ez a kétségtelen többség meglehetősen amorf, politikailag fragmentált, és egy része biztosan nem érdekelt abban, hogy szembe forduljon a Nyugattal, és nemzetközi rend orosz mintájú revízióját követelje. De ez Karaganovot nem foglalkoztatja. Az azonban annál inkább, hogy Moszkva magatartása mennyire késztet másokat példája követésére.  Arra, hogy miként Oroszország, ők se tartsák be a „Nyugat diktátumait”.

Szerinte egyre többen jönnek majd rá, hogy érdemes nem engedelmeskedni. Mindebből Karaganov azt a következtetést vonja le, hogy

a Nyugat hanyatlása feltartóztathatatlan, az ukrajnai válság csak arra jó, hogy a „kollektív Nyugat” ideiglenesen összeszedje magát, de a háborúhoz kapcsolódó konszolidációja nem lesz tartós.

Ennek azonban némiképp ellentmond a szerzőnek az az állítása, hogy a Nyugat és a „Világtöbbség” szembenállása ma sokkal élesebb, mint volt a nyugati és keleti tábor konfrontációjának idején a hidegháború éveiben. Akkor ugyanis az Egyesült Államok és szövetségesei csak feltartóztatni akarták a Szovjetuniót és a keleti blokk többi államát, míg most a cél Oroszország megsemmisítése. Az azonban nem teljesen világos, hogy ha a Nyugat most jóval gyengébb, mint a hidegháború idején volt, mert egyébként is hanyatlik, akkor mire alapozva tűzheti ki célként a „Világtöbbség” vagy akárcsak Oroszország megsemmisítését, ha erre nem törekedett, amikor sokkal erősebb volt.

Karaganov szerint már jó ideje nem lehet a Nyugattal megállapodni, mert ellenségként viselkedik, képtelen a kompromisszumra. Oroszországnak ezért is kell egyre nagyobb távolságot tartania tőle mindenütt, a kultúra terén is. Az orosz elit háromszáz éven át a Nyugatra figyelt, onnan vette át értékeit, szemléletét, de most újra kell gondolnia mindezt, hogy kulturálisan is függetlenné váljon a Nyugattól. Erre van esély – állítja az orosz elemző – mert Oroszország maga is „civilizációk civilizációja”, vagy másképpen fogalmazva: „világok világa”. Ennek a tézisnek alárendelve tárgyalja az ukránkérdés megoldását is. Ukrajnát – állítja – csak egész területének elfoglalásával lehetne „nácitlanítani”, de Oroszország erre jelenleg nem képes. Amire viszont képes: Ukrajna demilitarizálása. Ez azonban csak nagyon hosszú háborúval lesz elérhető, és erre fel kell készíteni az orosz társadalmat, akár azon az áron is, hogy az ország egy időre erőddé válik. A háború lezárása viszont nemcsak egy Ukrajnával megkötött megállapodást fog jelenteni, hanem egy új, Oroszország számára is elfogadható nemzetközi rend megteremtését is. Enélkül ez a háború nem tud befejeződni.

Karaganov és más, a hatalomhoz közeli szakértők és politikusok eszmefuttatásából az derül ki, hogy az Ukrajna elleni háború csupán (egy nélkülözhetetlen) eszköz egy nagyívű stratégiai cél megvalósításához, az orosz elvárásokhoz igazodó, új nemzetközi rend kiépítéséhez. Ezeknek az írásoknak az a feladata, hogy megerősítsék és terjesszék a Putyin-féle deklarációkat, nem pedig tartalmi kitöltés, valódi doktrínateremtés. Hogy ez a rend hogyan is nézne ki, mi lenne a tartalma, milyen lesz a Nyugattal szembeforduló, azzal szakító új orosz identitás, nem kérdés: olyan, amilyennek Oroszország akarja. Olyan világrend, ahol a független államokat megillető „szuverén egyenlőség” helyett a nagy államok több joggal rendelkezhetnek, és környezetükben újra érdekövezeteket alakíthatnak ki – immár Oroszország érdekeinek megfelelően. Egyre kevésbé kétséges, hogy ez Moszkva szándéka.

Hasonló szemlélet jellemzi a 2023. március 31-én jóváhagyott új orosz külpolitikai koncepciót is. A dokumentum a 2016 novemberében elfogadott elődjét váltotta fel, vagyis egy olyan koncepciót, ami maga is már az orosz-nyugati viszony kiéleződésének és széleskörű kölcsönös bizalomvesztésének körülményei között született meg.

Az új koncepció egyik legfeltűnőbb eleme, hogy a korábbiakhoz képest jelentősen kibővíti a fegyveres erőszak alkalmazásának Moszkva által legitimnek és legálisnak tekintett lehetőségeit.

Az új szöveg nyelvezete ugyancsak feltűnően eltér minden korábbi doktrinális dokumentumtól, amelyekben nem találni példát olyan szóhasználatra, mint az „orosz világ”, a „nyugati hegemónia”, a „neokolonializmus”, a „kollektív Nyugat”, a „tradicionális értékek”, az „angolszászok”, a „ruszofóbia”, vagy éppen – bármennyire meglepő is ez – a „többpólusú világ”. Most viszont a szöveg hemzseg tőlük. Vagyis egy ideje a korábbi szikár, szakmai nyelvet egyre inkább ideológiai fordulatok, a külpolitikai célok és eszközök tárgyszerű megfogalmazását a nyilvánosság kizárásával meghozott döntések utólagos legitimálása váltották fel. Ezért születhetnek meg olyan mondatok, mint az új külpolitikai koncepciónak az a tétele, mely szerint a „különleges katonai művelet”, vagyis Ukrajna orosz megtámadása nem más, mint Oroszország „életfontosságú érdekeinek védelmében hozott lépés”.

Azokkal különleges kapcsolatokra törekedni, akik a maguk indította háborút önvédelemnek tekintik, elképesztő felelőtlenség. Olyan döntés, ami semmilyen módon nem szolgálja a magyar politikai közösség érdekeit. Épp ellenkezőleg: kockára teszi biztonságát.

A G7 Holnap „Változó világrend” sorozatának szerkesztője Bogár Zsolt és Simon Andrea.

G7 Holnap

Lukács András
2023. augusztus 22. 17:01 Élet

A lényegről kellene beszélni akkor is, amikor a közlekedésről beszélünk

A létünket veszélyeztető klíma- és környezeti válsághoz való alkalmazkodáshoz a városi közlekedést is alapvetően át kell alakítani.

Bogár Zsolt
2023. augusztus 9. 16:23 Élet

Varázsolj kis cilinderből nagy nyulat!

Klímasemlegesség, e-mobilitás, kapacitásszegény infastruktúra - ezek a városi közlekedés problémái.

Vargha Márton
2023. július 25. 16:22 Élet

Klubtagságival lehessen közlekedni a városban!

A sofőr nélküli autók korában a város nyújtotta szolgáltatássá alakulhat a közlekedés, amelyért használatarányos klubtagsági díjat kell fizetni. Bár mindez távolinak tűnhet, ideje lenne rá felkészülni.

Fontos

Hajdu Miklós
2024. április 21. 04:36 Élet

Kivételes szerencsével léphettek be a 90-es évek közepe után született fiatalok a munkaerőpiacra

A gazdasági fellendülés időszakában pályára lépő fiatalok viszonylag könnyen találtak munkát jó fizetés mellett, kérdés, hogy ez miként hat a motivációjukra.

Gergely Péter
2024. április 20. 04:31 Pénz

Az új otthonfelújítási program átrendezheti a lakáshitelek piacát

A támogatás révén több tízmilliárd forint felújítási hitel jut majd a piacra, amelyhez várhatóan jelentős mennyiségű piaci feltételű kölcsön is társul majd.

Váczi István
2024. április 19. 04:34 Világ

Romba dőlnek az orosz remények Ukrajnában?

Jelenleg szinte minden harctéri körülmény az oroszoknak kedvez, az eddig elért eredményeik mégis szerények, miközben az ukránok lőszerhiánya hamarosan enyhül.