Donald Trump amerikai elnök az elmúlt hetekben Grönland, Panama és Kanada szuverenitása ellen is kihívást intézett: a Dániához tartozó szigetet „a szabad világ védelme” és az ottani nyersanyagkincsek bekebelezése érdekében, Panamát kínai befolyásra hivatkozva, Kanadát pedig különösebb ok nélkül, de szintén az Egyesült Államok részévé akarja tenni.  

Bár ezt Európában eleinte a hírhedten és tudatosan csapongó Trump szeszélyének tudták be, a jelek szerint a fenyegetés valós: a Financial Times forrásai szerint az amerikai elnök egy 45 perces konfrontatív telefonbeszélgetés során halál komolyan megerősítette Mette Frederiksen dán miniszterelnöknek, hogy meg akarja szerezni Grönlandot, ami a korábbi derültség helyett pánikot keltett Koppenhágában és más európai fővárosokban.

Trump részben stratégiai – az északi sarkkör olvadásával a terület jelentősége nő –, részben gazdasági okokkal, a grönlandi ásványkincsek kitermelésének vágyával magyarázza a világ legnagyobb szigete iránti vonzalmát. A helyzet ugyanakkor már csak azért is furcsa, mert egy szövetséges területéről van szó, amelyhez az Egyesült Államok jelenleg is gond nélkül hozzáfér: az amerikai haderőnek már van egy bázisa Grönlandon, és Dánia Trump lecsillapítása végett a katonai jelenlét növelését és a grönlandi nyersanyag-kitermelésében való együttműködést is felajánlotta, mindhiába. A lépés racionalitását illetően az is kételyeket ébreszt elemzőkben, hogy grönlandi ritkaföldfémek és szénhidrogének valójában nem igazán ritkák, és kitermelésük az északi sarkkörön elég drága lenne: máshol ugyanezek az elemek ennél sokkal olcsóbban és könnyebben hozzáférhetők.

A nehezen érthető helyzet egyik feloldása, hogy Trumpot a külpolitikai kérdések összetettsége iránt kevésbé fogékony, fogadott és fogadatlan tanácsadói babonázták meg Grönland megszerzésének tervével. Ez reális elmélet, azonban azt a furcsa jelenséget nem magyarázza, hogy nem Trump az egyetlen kedves vezető, aki manapság területi expanzióra törekszik: Vlagyimir Putyin orosz elnök lassan három éve próbál hatalmas gazdasági és anyagi áldozatok árán megszállni néhány porig rombolt kelet-ukrajnai megyét, Hszi Csin-ping kínai pártfőtitkár pedig a Dél-kínai-tengeren, a Kelet-kínai-tengeren és a Himalájában is kóstolgatja a területi status quo szilárdságát, hogy csak a legismertebb példákat említsük.

Egy mélyebb értelmezési keret, hogy az amerikai elnök és kortársai külpolitikai gondolkodása a késő 19. századot idézi: a területszerzés vágyát nem materiális érdekek vezérlik, hanem az, hogy saját vezetői kvalitásaik és a nemzet nagyságának jelképét az imperialista terjeszkedésben látják. Azaz a hódítás nem valamilyen mélyebb politikai cél elérését szolgáló eszköz, hanem maga a politikai cél.

Megint másik szerint ugyanakkor az 1930-as évekre hasonlít a helyzet, amikor a geopolitikai feszültségekkel járó gazdasági blokkosodás területi hódításra ösztökélte a nagyhatalmakat az erőforrásokhoz való hozzáférésük bebiztosítása végett.

Jönnek az 1930-as évek

Utóbbi elméletet nemrég Daniel Drezner, a Tufts Egyetem professzora, a trumpista külpolitikai (és belpolitikai) gondolkodás régi bírálója vezette elő egy esszéjében, amely jelentős részt a Cornell történésze, Nicholas Mulder 2022-ben megjelent, a szankciók mint politikai fegyver elterjedését leíró könyvének megállapításain alapszik.

Drezner alapállása, hogy az 1930-as években az első világháborút megelőzően relatíve szabad kereskedelmi és tőkeáramlási viszonyok megváltoztak, a kor fejlett hatalmai a protekcionizmus felé fordultak, és a világgazdaság egy-egy regionális hatalom köré szerveződő befolyási övezetekre tagozódott.

A vámok, valamint az időszak során kivetett szankciók és embargók természetesen bizonytalanná tették az alapvető nyersanyagokhoz és erőforrásokhoz való hozzáférést, emiatt a kor hatalmai idővel igyekeztek önellátóvá tenni gazdaságukat, illetve blokkjaikat, aminek alapvető eleme volt a nyersanyagszerzést célzó terjeszkedés. Emiatt a szankciók, amelyek eleinte a Népszövetség égisze alatt a nagyhatalmi terjeszkedés büntetését célozták, végül pont a nagyhatalmi terjeszkedés ösztönzőivé váltak, és ezzel megágyaztak a második világháborúnak is.

A fentiek és a jelenlegi világgazdasági helyzet között nem nehéz párhuzamokat találni: az amerikai hegemónia gyengülésével és a nagyhatalmi érdekellentétek kiéleződésével a védővámok, szankciók és kereskedelmi korlátozások is elburjánzottak – amelyeket manapság már szabotázs és kibertámadások is kiegészítenek. Drezner szerint ahogy az 1930-as években, a terjeszkedés vágyát részben most is az magyarázza, hogy a világgazdasági és -politikai helyzet fényében nő az erőforrások feletti közvetlen kontroll igénye a nagyhatalmak részéről. Az amerikai külpolitikai gondolkodást pártállástól függetlenül áthatja a Kínától és a tágabb nemzetközi ipari ellátási láncoktól való függés csökkentésének ethosza (amely fordítva is igaz), és a grönlandi hódítási törekvés is ebben a kontextusban értelmezhető.

Csak a nukleáris elrettentés marad

Ez a megközelítés nem feltétlenül új. Az elmúlt években a nemzetközi politika megfejtését célzó elemzések bővelkedtek a hangzatos történelmi párhuzamokban, amelynek során az ókori görög városállamok, a 19. század, az első és a második világháború előtti évtizedek is többször előkerültek mint a történelmi tanulságok magvas forrásai.

Dreznerhez hasonlóan pedig az utóbbi időszakot pécézte ki magának sok évvel ezelőtt Joseph Nye, a Harvard professzora is, aki Charles Kindleberger gazdaságtörténész munkássága alapján arra figyelmeztetett: a második világháborúnak az ágyazott meg, hogy a hosszú 19. század hegemón hatalma, az Egyesült Királyság pénzügyi, gazdasági és katonai meggyengülésével megingott a nemzetközi gazdasági és politikai stabilitás. Nye szerint napjainkban ugyanez jelenti a fő kockázatot: az Egyesült Államok vezető szerepének (részben külső körülményekből fakadó, részben tudatos) visszaszorulása, a globális kormányzás megingása, a blokkosodás és a nagyhatalmi széttartás növeli a konfliktus veszélyét.

Ennél is borúsabban látja a helyzetet Drezner, aki szerint az elmúlt évtizedek nagyhatalmi békéje három plusz egy pilléren alapult: az amerikai hegemónián, a gazdasági összefonódásokból fakadó kölcsönös függésen, a nukleáris elrettentésen, valamint azon, hogy a nagyhatalmak elitjei nem foglalkoztak komolyan a nagyhatalmi háború lehetőségével – ezt nagyjából minden releváns szereplő elképzelhetetlennek tartotta. 2025-ben azonban az amerikai hegemónia recseg-ropog, a nagyhatalmak a gazdasági függőségek leépítésére törekednek, és az amerikai és kínai elit aktívan gondolkodik a nagyhatalmi háború lehetőségéről – azaz végső soron egyedül a nukleáris elrettentés maradt a négy pillérből.

Vannak más eszközök

A pesszimista konklúzió ellenére azonban nem feltétlenül nehéz léket ütni a fenti elméleten. Egyrészt eleve vitatott kérdés a politológusok körében, hogy a felszínen a természeti erőforrásokért folytatott háborúkra valóban ráhúzható-e ez a motiváció: általában minden hódítási kísérlet mögött számos különböző cél és érdek áll, és ezek kibogozása egyáltalán nem világos és egyértelmű dolog.

Másrészt ha azt feltételezzük, hogy a fent leírt hajszát pusztán strukturális jelenségek – konkrétan a blokkosodó világgazdasági viszonyok – vezérlik, az azt jelentené, hogy a nagyhatalmak viselkedése belpolitikai felállástól, a kormánypárt vagy az elnök személyétől függetlenül hasonló kell, hogy legyen. A valóságban azonban Barack Obama és Joe Biden elnöksége alatt fel sem merülhetett volna, hogy az Egyesült Államok elfoglaljon egy szövetséges országot, és Kamala Harris megválasztása esetén egész biztosan nem arról szólnának a hírek, hogy Grönlandot fegyverrel kell-e megvédeni az Egyesült Államoktól.

A demokrata párti külpolitika ugyan nem vetette meg a blokkosodást és az erőforrásokért való versenyt, de ezt teljesen más eszközökkel, jogi szabályozással, szankciókkal, belső beruházásokkal és a szövetségesekkel való egységfront kialakítására tett kísérletekkel próbálta elérni – ezek pedig nem fenyegettek területszerző háborúkkal és az ebből fakadó potenciális összeütközésekkel, még ha Kínával vagy Oroszországgal szemben fokozták is az érdekellentéteket.

Avagy ahogy Vlagyimir Putyin, úgy Donald Trump esetében is feltételezhető, hogy a strukturális magyarázatok mellett a belpolitikai és eszmei-elvi faktorok is szerepet játszanak az egyedi külpolitikai manőverekben.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkPutyin rántotta ki a kést, Trump adhatja meg a kegyelemdöfést a nemzetközi rendnekA hódító háborúknak 1945-ben leáldozott, ám az orosz után az amerikai elnök is elkezdte aláásni a világrend egyik legalapvetőbb jogelvét – amelyet annak idején pont Amerika vezetett be.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkNem Magyarországnak szól, de a fideszes álmokat is elsöpörheti a kínai figyelmeztetésPeking célja az ellátási láncok uralása és a technológiai szuverenitás, így kevés esély van rá, hogy technológiát adjanak az autógyártásban.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkBeindult a végtelen kereskedelmi háborúÉlesedik a vámháború az USA, az EU és Kína között, meginognak a gazdasági világrend pillérei, ami a magyar külgazdasági stratégiát is betemetheti.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkPapíron rendet teremthetne az orosz befolyási övezet, de jönnének újabb problémákAz ukrajnai orosz invázió visszahozta a történelem sok rossz emlékű jelenségét Európába, így a nagyhatalmi befolyási övezetekről szóló viták is újra aktuálissá váltak.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkPutyin mozgatja a szálakat, vagy a struktúra mozgatja Putyint?Egyes elemzések az orosz rendszer jellegével magyarázzák az ukrán válságot, mások szerint Vlagyimir Putyin és rezsimje helyett pusztán a nagyhatalmi politika ökölszabályai vezérlik a történetet.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Világ biztonságpolitika Donald Trump egyesült államok geopolitika grönland háború hódítás Hszi Csin-ping Kína Oroszország vlagyimir putyin Olvasson tovább a kategóriában