(A szerző a Budapesti Corvinus Egyetem docense. Az Ekonomi a G7 véleményrovata.)

A nyugdíj az átlagolvasó számára egyszerű témának tűnik, aminek az egyetlen lényeges jellemzője, hogy kicsi, és amúgy is csak egy bizonyos, elég magas kortól kezdve érdekes. Sorozatunk – amelynek korábbi részei a cikk végén találhatók – azonban a mértékkel szinte egyáltalán nem foglalkozik, és kifejezetten a fiataloknak és középkorúaknak szól. Nem nyugdíjpolitikai aktualitásokat, hanem stratégiai megfontolásokat vetünk fel. A célunk, hogy a még legalább egy emberöltővel a nyugdíj előtt állók számára egy a mainál sokkal jobb nyugdíjrendszer vízióját vázoljuk fel, hiszen a rendszer alapvető megváltoztatásához – amire szükség van – legalább néhány évtizedes időtartamra van szükség.

A nyugdíjrendszer – és annak különböző megoldásai – azt szolgálják, hogy a jelenleg aktívaktól, akik a jelenben előállítják a javakat és a szolgáltatásokat, ezek bizonyos része eljusson azokhoz is, akik már erre nem képesek. Mondhatni a mostani aktívak a mostani nyugdíjasok helyett is dolgoznak, termelnek. Viszont azt is tudjuk, hogy a már inaktív korosztályok korábban aktívak voltak, és akkor ők is dolgoztak mások helyett. Úgy érezzük méltányosnak, ha – legalábbis várható értékben és persze megfelelő diszkontálással – az, amit valamikor adtunk és az, amit később kapunk, nagyjából megegyezik, ezek a generációk közti transzferek egymással összemérhetőek.

De ha belegondolunk, akkor nem az aktívak és nyugdíjasok közti transzfer az egyetlen, amit az életpályánkon adunk/kapunk, hiszen az életpályánk elején szintén nem tudjuk megtermelni a javakat, mások (alapvetően a szüleink, de állami transzfereken keresztül, bizonyos mértékig az összes adófizető) által előállított javakra szorulunk – beleértve azok ránk szánt idejét is. És ezzel kapcsolatban logikusan felállíthatunk egy másikfajta méltányossági követelményt: aktív korában mindenki termelje meg legalább azt, amit az egész életpályája során elfogyasztott.

Nézzük meg ezt a követelményt kicsit részletesebben. Nyilvánvaló, hogy egy generáció szintjén teljesülnie kell annak, hogy egy generációnak összességében legalább annyit kell aktív életpályája alatt termelnie, mint amit egész életében elfogyaszt. Ha ugyanis nem ez történik, akkor egy másik generáció javait kell elfogyasztania. Ha ez a megelőző generáció, akkor az történik, hogy felélik az örökül kapott javakat, ami csak véges ideig lehetséges. Ha a következő, akkor nekik már ez a stratégia nem járható, mert ahhoz, hogy ők is többet fogyasszanak a termelésükhöz képest, az ő utánuk jövő generációra ezt és még többet kell áthárítaniuk, vagyis egyre növekednének az egymás utáni generációk terhei, ami szintén csak néhány generációig járható út.

Ha viszont egy generáció szintjén teljesül ez az egyensúly, akkor a generáció átlagos tagja esetén is teljesülnie kell. Emiatt ha valaki a generációból többet fogyaszt, mint termel, akkor ezzel szemben kell állnia olyannak, aki viszont kevesebbet fogyaszt az életpálya-termelésénél.

Természetesen vannak véletlentől függő elemek, mint az életpálya hossza, az esetleges megrokkanás, ezért ennek az egyenlőségnek nem szigorúan, hanem csak várható értékben kell teljesülnie. Vannak azonban olyan egyéni stratégiák, amelyek az életpálya-termeléshez képest szisztematikus alul-, illetve felülfogyasztást eredményeznek. Egyéni szinten nyilván az a preferált stratégia, ami inkább a felülfogyasztást eredményezi, mint az ellenkezőjét. Kérdés, hogy a jelenleg elérhető egyéni optimalizációs stratégiák egyben társadalmi optimumot is eredményeznek, vagy sem? Mint látni fogjuk, a válasz nem, és ez történelmi újdonság.

Miről van szó? A válaszhoz nézzünk néhány generációk közti transzfermegoldást, és hogy azok biztosítják-e az életpálya termelési-fogyasztási egyensúlyát. Vegyük először a „hagyományos nyugdíjrendszert”, ami évszázadokon keresztül biztosította a többség számára, hogy egész életében megkapja a szükséges javakat. Eszerint a nagycsaládban élő, családi gazdálkodást folytató kéz- és földművesek gyermekeket vállaltak, ezeket felnevelték (vagyis transzfereket biztosítottak nekik aktuális jövedelmükből), majd integrálták őket a családi gazdaságba, amelynek tulajdonát halálukig a szülők (alapvetően az apa) tartották meg, és idős korukban már elsősorban a gyermekeik tartották el – vagyis transzfereket biztosítottak nekik. A gyermekek később ugyanígy jártak el, és így tovább. A gyermekkorban a szülőktől kapott transzferrel szemben az aktív korban a szülőknek adott transzfer állt szemben, biztosítva az életpálya termelési-fogyasztási egyensúlyát. Persze ahhoz, hogy ez teljesüljön, saját családot kellett alapítani, gyermekeket nevelni. Ez csak keveseknek nem sikerült, ők maradtak szerencsésebb testvéreik mellett, és azok gyermekeire hagyták vagyonukat (amiért aktív korukban megdolgoztak). Náluk ezen a megoldáson keresztül teljesült az életpálya fogyasztási-termelési egyensúlya.

A modern korban modern nyugdíjmegoldások és némileg másfajta transzferek vették át a fentiek helyét. Ezek közül némelyek biztosítják, mások nem az életpálya termelési-fogyasztási egyensúlyát. Nézzünk kettőt ezek közül. Az elsőben egy folyó finanszírozású nyugdíjrendszer van olyan szereplővel, aki emellett gyermeket – mégpedig fejenként legalább egyet, vagyis házaspáronként legalább kettőt – nevel. Itt teljesül az életpálya kereseti és termelési egyensúlya, mert külön transzferek mennek a gyerekekhez és az idősekhez (utóbbiakhoz a járulékon keresztül) aktív korban, ami párhuzamos azzal, hogy mindenki kapott és kapni fog transzfereket gyermek- és idős korban. Persze a gyermekkorban kapott transzferek csak akkor tekinthetők legalább akkorának, mint amit aktív korban ezért fizet az ember, ha megvan a fejenként egy felnevelt gyermek.

A másik egy feltőkésített nyugdíjrendszer, ahol valaki saját megtakarításából kap nyugdíjat idős korában, nem vállal gyermeket, de aktív korában eltartja idős szüleit (testvérével együtt), vagyis a szülőknek ez biztosítja az időskori megélhetést. Itt is teljesül az életpálya kereseti és fogyasztási egyensúlya, de némileg másképp, mint az előző példában: amit gyermekkorában kapott az egyén, azt aktív korában visszaadja szüleinek, akitől ezt kapta. Ő erre nem számíthat, mert nincs gyermeke, viszont emiatt egy csomó pénzt megtakarít, amit félrerak, és ebből él idős korában.

És akkor nézzünk néhány olyat is, ahol nem teljesül ez az egyensúly. Az első megoldás párja az olyan folyó finanszírozású nyugdíjrendszer, ahol a szereplő nem nevel gyermeket. Itt ő lényegében nem mond le arról a transzferről, amit gyermekkorában kapott, hanem azt is a saját fogyasztására fordítja. Az egyensúly a fogyasztás javára, vagyis az egyén számára előnyösen borul fel. Ez azt is jelenti, hogy tisztán anyagi szempontból ez a megoldás az egyének számára vonzóbb, mint a fenti, kiegyensúlyozott alternatíva.

Egy másik pedig a feltőkésített nyugdíjrendszer gyermek- és szülőtartás nélkül. Ez ugyanúgy nem kiegyensúlyozott, hanem a fogyasztás javára felborult egyensúlyú megoldás, mint az előbbi, tehát vonzóbb. A gyermeknevelés választása itt egyébként kiegyensúlyozná az életpálya termelését és a fogyasztását, de anyagilag az egyénnek ennél van jobb választása is.

Összességében azt mondhatjuk, hogy a modern korban létező generációs transzferek nem átgondoltak, nem biztosítják szisztematikusan az életpálya termelési és fogyasztási egyensúlyát, elválik egymástól az egyéni és a társadalmi optimum, és ami az egyénnek optimális, az a társadalomnak nem az. Úgy tűnik, hogy spontán módon nem alakulnak ki az ehhez szükséges transzfermechanizmusok, hanem azokat társadalmi szinten kell megtervezni úgy, hogy általuk megvalósuljon az egyéni és társadalmi optimum egysége.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkLogikus lenne folytatni a magyar nyugdíjkorhatár emelésétSzakértő szerzőnk megindokolja, miért lenne érdemes a korhatáremelést a várható hátralévő élettartamhoz igazítani.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkEgyszerűen meg lehetne oldani, hogy az özveggyé váló nyugdíjasok ne szegényedjenek elA családi nyugdíj sokkal méltányosabb rendszer lenne ebből a szempontból, mint a jelenlegi - írja szakértő szerzőnk.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkÉrdemes lenne a magán- és az állami nyugdíjjáradékokat egymáshoz kapcsolniMagától értetődőnek vesszük, hogy a magánmegtakarításból származó járadékot párhuzamosan kell nyújtani az állami nyugdíjjal, pedig együtt is működhetnének - írja szakértő szerzőnk.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkVan fenntartható nyugdíjrendszer, de azt több módszer ötvözetében találhatnánk megA nyugdíjviták évtizedek óta két fő rendszer hívei között folynak, szakértő szerzőnk szerint azonban a megoldás a kettő együttes alkalmazása lenne.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkEgy nagy port kavart nyugdíjjavaslat védelmébenA humántőke-alapú nyugdíjrendszer nem diszkriminál, és megszerzett jogokat sem vesz el - írja a rendszer bevezetése mellett érvelő nyugdíjszakértő szerzőnk.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkA gyermekvállaláshoz csak két dolog hiányzik, az idő és a pénzAhhoz, hogy legalább az idő meglegyen, hatórás munkaidő, és nem négynapos munkahét kellene - érvel nyugdíjszakértő szerzőnk.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkKinek kell megfizetnie a gyermekvállalást?Ha az állam erősen támogatja a gyermeknevelést, attól az még nem válik jutalmazott tevékenységgé, csak kevésbé veszteségessé.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkA járulék a nyugdíjrendszer befektetési vagy megtérülési ága?A kivándorlás megmutatja, hogy miért hibás a jelenlegi állami nyugdíjrendszer válasza a címben feltett kérdésre.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkEutanázia: erkölcsi kérdés vagy pénzügyi szükségszerűség?A romló demográfia nemcsak a nyugdíj-, hanem az egészségügyi rendszer fenntartását is nehézzé teszi, ami súlyos döntések elé állíthatja a jövőben a gyermektelen időseket.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkA gyermekbe való befektetés megtérülésének logikus csatornája a nyugdíjBurkoltan a mai nyugdíjrendszer is azt ígéri, hogy a gyermeknevelés hozamából lesz nyugdíjunk. De akkor miért nem ennek megfelelőek a szabályok?

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkA gyermeket nem közjószágként kellene kezelni - jelöljük ki a tulajdonjogát!A nyugdíjrendszer arra épül, hogy mindig lesz elég járulékfizető. Ez egyre kevésbé igaz, ezért a nyugdíjon keresztül is honorálni kellene a gyermeknevelést.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkA nyugdíjrendszer szinte összes elemét újra ki kellene találniBárhová nyúlunk, problémába ütközünk.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Élet Pénz generációk nyugdíj nyugdíj megtakarítás nyugdíjrendszer Olvasson tovább a kategóriában