(A szerző a Budapesti Corvinus Egyetem docense. A G7 Ekonomi a G7 véleményrovata.)
A nyugdíj az átlagolvasó számára egyszerű témának tűnik, aminek az egyetlen lényeges jellemzője, hogy kicsi, és amúgy is csak egy bizonyos, elég magas kortól kezdve érdekes. Sorozatunk azonban a mértékkel szinte egyáltalán nem foglalkozik, s kifejezetten a fiataloknak és középkorúaknak szól. Nem nyugdíjpolitikai aktualitásokat, hanem stratégiai megfontolásokat vetünk fel. A célunk, hogy a még legalább egy emberöltővel a nyugdíj előtt állók számára egy a mainál sokkal jobb nyugdíjrendszer vízióját vázoljuk fel, hiszen a rendszer alapvető megváltoztatásához – amire szükség van – legalább néhány évtizedes időtartamra van szükség.
Korábbi cikkeinkben megállapítottuk, hogy a csak néhány emberöltővel ezelőtt bevezetett modern, folyó finanszírozású nyugdíjrendszerben nincs olyan automatikus mechanizmus, amely biztosítaná, hogy romló demográfiai helyzetben is egyensúlyban legyen. Másrészt pedig nem csoda, hogy nem születik elegendő gyermek, hiszen őket – bár drága és főleg egyéni kiadásokból áll a felnevelésük – egyfajta „közjószágnak” tekintik.
Mindezek alapján többféle következtetés adódik. Először is: olyan állami nyugdíjrendszer kell, amely nem ígér többet, mint amit teljesíteni tud, vagyis az egykor kifizetendő nyugdíj legyen arányban azzal a kapacitással, amit a leendő aktívak – köztük az épp még most nevelt, illetve még meg sem született gyermekekkel – járulékként fizetni tudnak. Másodszor: a gyermeknevelést nemcsak társadalmi, de egyéni szinten is megtérülő beruházássá kell tenni – újra, hiszen az emberiség történetének nagyobbik részében alapvetően az volt.
Sokféleképpen próbálhatjuk megoldani ezt a kettős feladatot. A próbálkozások többsége a két problémát eleve egymástó függetlenül kíséreli meg kezelni. A nyugdíjrendszert úgy lehet a demográfiától függetlenné tenni, ha teljesen feltőkésítjük, a gyermeknevelést pedig úgy lehet megtérülő beruházássá tenni, ha a szülőknek a gyermekneveléssel kapcsolatos összes költségét – amiből a legnagyobb a gyermeknevelés miatt kieső jövedelem, vagyis a gyermeknevelésre fordított idő költsége – közpénzből megtérítjük. Könnyen kiszámíthatjuk azonban, hogy csak az egyiket megvalósítani is akkora erőforrásokat igényel, amelyek nem állnak a rendelkezésünkre. Nem is beszélve a kettőről együtt.
Persze lehet azt mondani, hogy nem is szükséges mindkettőt megvalósítani, hiszen, ha megtérítjük a gyermeknevelés összes költségét, akkor lesz elég gyermek, s akkor már a nyugdíjrendszer problémái is megoldódnak, hiszen megfelelő mennyiségű lesz a befizetett járulék a kifizetendő nyugdíjakhoz. Vagy nem! Hiszen továbbra sem lesz semmilyen mechanizmus, amely a nyugdíjígéreteket a tényleges járulékfizetéshez igazítaná. Ezek az ígéretek ugyanis a mostani járulékfizetéshez kapcsolódnak, aminek semmi köze ahhoz, hogy mekkora lesz a járulékfizetés később.
Logikusabb lenne az a rendszer, ami összeköti a gyermekbe való beruházást a nyugdíjjal. Hiszen a mai folyó finanszírozású nyugdíjrendszer végül is azt ígéri, hogy a gyermeknevelés hozamából lesz nyugdíjunk. Ez ugyanis az értelme annak, hogy a nyugdíjamat a jövő aktívjai fogják finanszírozni. Akkor meg miért nem így szabályozzuk azt?
Az összekötés ráadásul időben is „stimmelne”, hiszen a gyermekeket nevelő szülők időskora túlnyomórészt egybeesik gyermekeik aktív, járulékfizető korszakával. A gyermekek ekkor tudják visszaadni felnevelésük költségeit, s a szülőknek meg pont ekkor van arra szükségük. Ha így alakítanánk át az állami nyugdíjrendszert, akkor az is feltőkésített nyugdíjrendszer lenne – mégpedig emberi tőkével feltőkésített nyugdíjrendszer. (Így egyben azzal a sok évtizedes – sokak fejében még ma is meglévő – illúzióval is leszámolnánk, hogy lehetséges nem feltőkésített nyugdíjrendszer is.)
Egy ilyen rendszerben a járulék funkciója átalakulna: az nem a jövőbeli nyugdíjjogosultságot teremtené meg, hanem a gyermeknevelés költségeinek a visszafizetésére szolgálna, mégpedig azok számára, akik ezeket a költségeket annak idején állták. Ezzel a megoldással a gyermeknevelés egy egyéni szinten is megtérülő beruházássá válna, amit – ha jobban belegondolunk – maga a gyermek finanszíroz – utólag, a járulékfizetésen keresztül. Vagyis a gyermeknevelés nemcsak megtérülő, de még önfinanszírozó beruházássá is válna.
Viszont emiatt a járulékfizetés olyan kötelezettség lenne, amiért nem jár nyugdíj. Nyugdíj csak a nyugdíjcélú megtakarítás, illetve beruházás után járna. A maihoz képest a különbség az lenne, hogy maga a gyermeknevelés is ilyen nyugdíjcélú „megtakarítás” lenne.
Nem szükséges, hogy mindenkinek előírjuk a gyermeknevelést, aki nyugdíjat akar. Szükséges azonban, hogy legyen nyugdíjuk a gyermeket nem nevelőknek is. És itt jön be az egyéni megtakarítás: akik nem nevelnek gyermeket, azok tegyék félre az így megtakarított pénzüket egy egyéni nyugdíjszámlára, s nekik ebből legyen nyugdíjuk.
Az eredmény az lesz, hogy a mai helyzethez képest a gyermeknevelés nem hozza egyértelműen hátrányos helyzetbe sem rövid, sem hosszú távon az azt választókat a gyermektelenekhez képest (ez a mai helyzet). Hiszen aki nem nevel gyermeket, annak félre kell tennie jövedelme egy részét későbbi nyugdíjára, aki viszont nevel, annak rendelkezésére áll ez a mostani jövedelemrész a gyermeknevelés költségeire. Ami ráadásul ugyanúgy megtakarításnak számít, mint azoknak a megtakarítása, akik hagyományos módon takarékoskodnak későbbi nyugdíjukra.
Az így kialakított vegyes rendszerben az állami, emberitőke-alapú rendszer pont annyi nyugdíjígéretet tesz, amennyit teljesíteni tud, függetlenül attól, hogy ténylegesen mennyi gyermek születik. Eredményeképpen mindenkinek lesz nyugdíja, kinek az állami, emberitőke-alapú rendszerből, kinek pedig a hagyományos feltőkésített nyugdíjrendszerből, s a gyermeknevelés megtérülő beruházássá válik, súlyos anyagi jellegű fékeket elmozdítva a gyermeknevelés útjából. S egyben a társadalom újratermelése is egy logikus rendszeré válik – szemben a mai logikátlan és anarchikus rendszerrel.
Közélet
Gyomros a magyar gazdaságnak: fél hónapra teljesen leállhat Budapesten a konténerszállítás
Olyan rosszul ütemezték a pályafelújítást, hogy a nemzetközi áruforgalom tizedét lebonyolító terminálok egyikére sem lehet majd eljutni.
A pénz már a Molnál van, de jobb lesz-e a magyar hulladékos rendszer?
Fél év alatt elvitte a Mol az ágazati profit harmadát, miközben nőtt a hazai hulladékgyűjtés és kezelés korábban átlagosnak számító költségszintje.
A földgáznál már lazán kiválthatná a kormány az orosz szállításokat
Az orosz gáz nagy részét már akkor is nélkülözni lehetne, ha a külügyminiszter tárgyalásain lebeszélt ügyleteknek csak a fele valósul meg.
Fontos
Tele van kérdőjelekkel az álomszerű utasszám-növekedés, amit a MÁV kommunikál
Egyelőre nem látszik, hogy az ország- és vármegyebérletek bevezetése óta érdemben nőtt volna a közösségi közlekedést választók száma.
Csak egy rekordot hagyott érintetlenül Magyarország eddigi legdurvább hőhulláma
Végül 15 napig volt érvényben hőségriasztás, de hétfőre is meg lehetett volna hosszabbítani. Az abszolút melegrekord nem dőlt meg, de sok más csúcs igen.
A számok nem indokolják, hogy vendégmunkásokkal dolgoztató beruházót támogasson a kormány Nógrádban
Ha viszont a cég korábbi nyilatkozataival összhangban helyieket vesznek fel, akkor megtérülhet az állami ösztönzés, hiszen majdnem 10 ezren keresnek munkát a megyében.
