(A G7 Ekonomi a G7 véleményrovata.)

Ehelyütt volt már alkalmam írni a hivatalos magyar gazdaságpolitika optimizmusáról. A frissített magyar konvergencia-program adatait átnézve láthattuk, hogy a kincstári optimizmus töretlen: a program szerint a magyar gazdaság mérsékelt infláció és egyéb rendben lévő egyensúlyi mutatók mellett továbbra is évi négy százalék körüli növekedést produkál, ameddig csak a szem ellát.

Azóta közzétették a jövő évi költségvetés és a 2020-as adók tervezetét, így elvileg az is tisztábban áll előttünk, hogy miként következik be mindez, vagy ha mégsem alakul minden a legkedvezőbben, akkor mire készül a kormány.

A jövő évi állami költségvetést arra a feltételezésre építették, hogy a gazdasági növekedés (GDP) továbbra is négy százalékos lesz, a fogyasztói árak szerény (2,8 százalékos) növekedése mellett, a folyó fizetési mérleg a korábbi nagyarányú többlet helyett némi hiányba fordul (mínusz 0,7 milliárd euró), a nemzetgazdasági beruházási ráta a korábbi mérsékelt szintről tovább nő, meghaladja a GDP 27 százalékát. A külső viszonyokra vonatkozó feltételek között a nyersolaj árának stagnálása található, a pénzügyi viszonyokat illető technikai feltételek egyike a jegybanki alapkamat némi emelkedése (0,9 százalékról 1,1-re). Az érdekeseb feltételezések közé sorolható a munkatermelékenység további nagyarányú növekedése: évi 2,7 százalék.

Reális-e mindez? Ha a 2019-es esztendő elejének magyar adatait nézzük, találni indokot a szép makrogazdasági számokra, hiszen szokatlanul erős lett a bázisév (2018), és erősen indult 2019, egyebek között az építőipar sosem látott teljesítménynövekedése miatt. A kételyek azonban itt kezdődnek. Tartható-e akár hozzávetőlegesen az építési, beruházási hullám még valameddig? Sőt egyáltalán mekkora is valójában ebben az ágazatban a volumennövekedés most? Akinek bármi köze van az építőiparhoz, érzékeli a vállalási árak gyors emelkedését, a határidők csúszását. Vajon a tavalyi évet hatalmas mértékben meghaladó idei számlázott teljesítésből mennyi a volumen növekedése, és mennyi az áraké?

Egyébként is, hihető-e, hogy ilyen bérköltség-növekedés mellett nem gyorsul az infláció? A 2020-as költségvetési terv valamelyest reagál az ügyre, mert a tervezett fogyasztói árindex (2,7%) fölé állítja be a GDP-deflátort, azaz a bruttó hazai termék árindexét, 3,2 százalékkal. Eszerint a fogyasztási cikkeken kívüli körben (így a beruházás, kivitel terén) nagyobb lesz az árnövekedés, illetve megfordítva: a lakossági fogyasztás a gazdaság egészéhez képest kisebb mértékben drágul. Ez elvileg akkor lehetséges, ha egyfelől a lakosság fogyasztásra szánható jövedelme nem nő nagymértékben, és így az árverseny éleződik, ami féken tartja az árakat, valamint ha a fogyasztást terhelő adók mérséklődnek.

Ez átvezet az adótörvények ügyéhez. 2020-ra nincs előirányozva lényegi, szerkezeti adóváltozás – ez jó. Már hosszú idő óta zajlik az adókkal való gazdaságpolitizálás, sőt napi politizálás. Még emlékszünk a politikai felindulásból elkövetett adók bevezetésére, amit a megelőző kormányzat alatt kifizetett arcátlanul nagyarányú végkielégítések konfiskálására találtak ki 2010-ben, vagy legújabban a menekültek ügyét támogató szervezetek megbüntetésére. Adóval akartak versenyképességet növelni (társasági adó, személyi jövedelemadó), életmódon javítani (chips-adó), ágazati gondokat enyhíteni (sertéshús áfája). Most csak a szálláshelyek áfájának a változtatása (18 %-ról 5-re) számít jelentősebb kiigazításnak.

Mégis figyelemre méltó, hogy a kormányzati dokumentumok a központi költségvetés kiadásainak 5,8 százalékos nominális növelését irányozzák elő 2020-ra, ami – bárhogyan vesszük a valószínű inflációt – érezhető reálértékbeli emelkedést jelent. Ehhez a kiadási lendülethez kell szabni szükségszerűen az állami bevételeket, azaz a társadalom felől nézve az elvonások mértékét.

Nos, a lakossági befizetések 11 százalékkal nőnek, és ami igen figyelemre méltó, az áfabevétel 16 százalékos növekedése áll a tervekben.

Az adókulcs emelése nélkül komoly fehéredés kellene hozzá, aminek realitását nehéz megítélni. Ám egy megjegyzés idetartozik: ha és amennyiben ilyen nagy arányban javulna a forgalmi adók beszedési hatásfoka, és ezzel fehéredne a gazdaság, akkor annyival kevesebb (most még árnyékban rejtőző) jövedelem maradna a lakosságnál, cégeknél. Kétszer viszont hiba lenne elkönyvelni a kifehérített jövedelmet, mert amit elvesz (joggal) a fiskus, azzal már nem lehet számolni a társadalom megmaradt és elkölthető vagy megtakarítható jövedelmei között.

Ahol még komolyabb kételyünk van, az a munkatermelékenység.

A makrogazdasági keretszámok csak úgy állnak össze, ha a teljes termelékenység jelentősen növekszik.

Ennek megítéléshez jó tudni, hogy 2011 után hosszú évekig nem növekedett az egy foglalkoztatottra jutó hozzáadott érték. Részben azért nem, mert a gazdasági növekedés egyáltalán nem volt fényes. Másodszor pedig a munkaerő/termelés számlálójában megjelentek a közmunkások, akikkel a foglalkoztatási statisztika ugyan javult, de a makroszintű termelékenység romlott.

A munkapiaci aktivitási arány növekedése örvendetes fejleménye az utóbbi éveknek, ám a foglalkoztatási növekmény jelentős részét kevésbé képzett vagy gyakorlott munkavállalók megjelenése tette ki. A 2017-2018-as évek gyors növekedése (a számláló bővülése) végre megfordította a trendet, a termelékenység e két évben ismét növekedett.

De szabad-e mindezt kivetíteni 2020-ra és azt követő évekre? Márpedig a GDP-adatok csak akkor állnak össze, ha többen és többet dolgoznak nálunk a következő években, valamint a korábbinál is termelékenyebben. Egyidejűleg lenne tehát extenzív a gazdasági növekedés (több tőkével és munkaerővel), és intenzív is, javuló termelékenységgel. Ambiciózus terv. A teljes termelékenységi mutatót azonban rengeteg gazdasági, intézményi, technológiai hatás alakítja, mértéke nem politikai szándék kérdése.

Az itthon elvileg bevonható munkaerő-tartalékot képviselő emberek gyakran csekély képzettségűek és jártasságúak, sokan közülük hátrányos helyzetű és elérhetőségű kistérségekben élnek.

Nem igazán életszerű azt feltételezni, hogy a még bevonható emberek a világpiaci igények további bővülése esetén a szükséges igényeknek kellő módon megfelelnek, és egészében növekszik a munkatermelékenység.

A végére maradt a legnagyobb kérdőjel: vajon növekszik-e a piaci kereslet? A vámháborús szóhasználatból mára részben gyakorlat lett a világ nagy gazdaságaiban, és nem látszik javulás. A magyar gazdaság meghatározó termelőinél már tapasztalni a készletek felgyarapodását: ettől még szép marad a mai statisztika, de a kilátások már nagyon is mások.

Komoly kérdés, hogy mihez kezd a magyar gazdaságpolitika a külső viszonyok romlása esetén. A 2020-as költségvetés tartaléka nagyobb, mint korábban – de így is csak a GDP fél százaléka. A költségvetés számára ennél komolyabb támaszt jelenthet az infláció megugrása. A költségvetésbe beállított kiadási tételek reálértékét a többlet-infláció mérsékli, az államháztartási bevételek viszont inkább növekednének a tervezettnél nagyobb árszint mellett: ez a csendes megszorítás, amellyel élni szoktak a kormányok.

Hagy más téren is magának mozgásteret a kormány: a foglalkoztatók által jövő év elejétől fizetendő 17,5 százalékos szociális hozzájárulási adó a törvénytervezet értelmében 2020. október 1-től 15,5 százalékra csökkenhet – amennyiben a makrogazdasági feltételek úgy adódnak, ha azonban mégsem, akkor a gazdaság elvonási terhének csökkentése későbbre húzódik.

A költségvetés tervezett hiánya így vagy úgy, de tartható lesz, a többlet-hiány eljárás alá kerülés nem fenyeget. Ám az Európai Bizottság számítása szerint már most kellene hiánymérséklő lépéseket tennünk, mert ahhoz képest, hogy milyen erős ciklus-ágban található még mindig a magyar gazdaság, a mostani deficit szintje túl magas. Ekörül lesz még szakértői szintű, majd politikai vita.

A magyar kormány nehezen mehet bele a kiadásszint csökkentésébe, bármennyire is értelmes dolog lenne (lett volna) visszavenni a térségünkben így is legsúlyosabb adóterhelésből. Ám kénytelen kiadást növelni a magyar állam a roppant elhanyagolt területeken, mint amilyen az egészségügy. Be is van állítva 10 milliárd a mentőszolgálatra. És már megjelent 60 milliárd forint kiadás a kínai vasútvonal építésre…

Bizony, a keleti kalandozások költségei fokozatosan bekerülnek az államháztartásunkba. De ez már egy más történet.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkÜzentünk Brüsszelnek: a lehetséges világok legjobbika jönAz euró bevezetésével továbbra sem foglalkozik érdemben a kormány, és olyan gazdasági növekedéssel számol, amelyhez nagyon jól kell alakulniuk a külső feltételeknek.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Közélet adó infláció költségvetés makrogazdaság munkaerő termelékenység Olvasson tovább a kategóriában