(A szerző a Budapesti Corvinus Egyetem docense. Az Ekonomi a G7 véleményrovata.)

A nyugdíj az átlagolvasó számára egyszerű témának tűnik, aminek az egyetlen lényeges jellemzője, hogy kicsi, és amúgy is csak egy bizonyos, elég magas kortól kezdve érdekes. Rovatunk azonban a mértékkel szinte egyáltalán nem foglalkozik, s kifejezetten a fiataloknak és középkorúaknak szól. Nem nyugdíjpolitikai aktualitásokat, hanem stratégiai megfontolásokat vetünk fel. A célunk, hogy a még legalább egy emberöltővel a nyugdíj előtt állók számára egy a mainál sokkal jobb nyugdíjrendszer vízióját vázoljuk fel, hiszen a rendszer alapvető megváltoztatásához – amire szükség van – legalább néhány évtizedes időtartamra van szükség. 

Tavaly november 30-án, az Európai Bizottság egy sor javaslatot fogalmazott meg Magyarország számára, köztük a nyugdíjrendszer reformját, amiről a melléklet azt írja, hogy „Egy független, széles körben elismert szolgáltatónak nemzetközi szakértői jelentést kell készítenie a hosszú távú fenntarthatósági kihívások kezelésére vonatkozó szakpolitikai lehetőségekről.” Az EU javaslata aktivizálta a magyar nyugdíjszakértőket, akik a nyár folyamán különböző platformokon megtették a javaslatukat. Szeptember közepén én is csatlakoztam hozzájuk, s én a Közgazdasági Szemlének írtam egy tanulmányt arról, hogy a legcélszerűbb az lenne, ha átvennénk a német nyugdíjrendszert – néhány ponton feljavítva, mintegy továbbgondolva azt.

Olvasóim számára bizonyára ismerős ez a gondolat, hiszen erről már tavaly nyáron írtam egy cikket, ahol röviden ismertettem is a német nyugdíjrendszer legfontosabb vonásait. Ezért ezt most nem ismétlem meg, hanem arra fókuszálok, hogy mely pontokon érdemes továbbgondolni azt. Ezeknek a pontoknak a többségéről egyébként már szintén írtam, de most egyben, röviden, a német nyugdíjrendszerrel kapcsolatban összefoglalom őket.

A német nyugdíjrendszer ténylegesen is vegyes rendszer – ellentétben a magyarral, amely csak formálisan az, a különféle önkéntes nyugdíjmegtakarítási formák (önkéntes nyugdíjpénztár, nyugdíjbiztosítás, nyugdíj-előtakarékossági számla) csak nagyon csekély mértékben járulnak hozzá a nyugdíjhoz. 

A ténylegesen vegyes rendszert Magyarországon is érdemes lenne megteremteni, azonban itt nem a német, hanem a svéd megoldás tűnik a legjobbnak, érdemesebb azt átvenni.

A svéd rendszer (és itt most a kiegészítő rendszerről beszélünk, nem a fő rendszerről, ami a legfontosabb alternatívája a német pontrendszernek, s ami helyett is javaslom a németet) lényege, hogy a nyilvántartás és a befektetés intézményileg is elválik egymástól. A tagok, és a számlák nyilvántartását az állam végzi mindenki számára, egyetlen szervezetben, míg a tagok tőkéjének a befektetését egymással versengő piaci szervezetek. A tagok maguk döntik el, hogy mely szervezetekre bízzák tőkéjük befektetését – akár megosztva is azt közöttük -, s ha elégedetlenek a befektetőjükkel, jogukban áll változtatni. Viszont ezek a piaci szervezetek nem tudják, hogy kinek a pénzét fektetik be, s így az egyetlen dolog, amivel vonzóvá tudják tenni magukat az ügyfelek számára, az az elért hozam.

Ez a módszer sokkal hatékonyabb, mint a jelenlegi magyar, ahol ugyanazok a szervezetek végzik a nyilvántartást és a befektetést, vagyis feleslegesen sok – és ezért drága – nyilvántartási kapacitást hoznak létre, ahelyett, hogy itt működne a skálahozadék, s mivel ismerik az ügyfeleiket, ezért érdemes ügynökökkel toboroztatni azokat. A tapasztalat az, hogy az ügyfelek az agilisabb ügynök ajánlatát fogadják el, ami általában nem esik egybe azzal, hogy az a szervezet, akinek ez az ügynök dolgozik, milyen jól fekteti be az ügyfél pénzét. Egészen mással korrelál az üzleti siker: azzal, hogy mennyire fizetik meg az ügynököt – végső soron az ügyfél pénzéből. Tehát a magyar modell – ellentétben a svéddel -, hogy az ügyfelek a legdrágábban dolgozó szervezetekre bízzák a pénzüket.

Ezzel kapcsolatos az a javítási lehetőség, hogy a magánszolgáltatók a felhalmozott pénzből nem életjáradékot, hanem időleges és biztos járadékot fizetnek, de ezt a járadékot és az állami rendszerből kapott járadékot összekapcsolják oly módon, hogy az állami rendszerből magasabb életkortól fizetnek emelt járadékot. Eddig a magasabb életkorig viszont ez az előbb említett, az ügyfél felhalmozott pénzéből származó időleges járadék szolgál nyugdíj gyanánt. A magasabb korhatár azért emeli meg a járadékot, mert azt várhatóan kevesebb ideig kell folyósítani. Az egyensúlyt, vagyis ezt a korhatár emelést – és vele az időleges járadék hosszát – úgy érjük el, hogy kiszámítjuk, hol lenne egyenlő a két járadék nagysága, hogy a két rendszer zökkenőmentesen csatlakozzon egymáshoz. A megoldásnak két előnye van: egyrészt a magánszolgáltatóknak nem kell megszervezniük az életjáradék-szolgáltatást, ami az egyik legbonyolultabb, s ezért a legdrágább biztosítás, amin a legtöbb ügyfél így veszítene. Másrészt viszont ez a megoldás ösztönözne a későbbi nyugdíjba vonulásra is, hiszen egyáltalán nem fontos, hogy a magán megtakarítást ily módon élje fel az ember, megteheti azt is, hogy tovább dolgozik, s az állami nyugdíj megnyílásakor egyben veszi fel addigi megtakarítását. (Bővebben erről itt)

Németországban vezették be 1977-ben a nyugdíjmegosztás intézményét. Eszerint váláskor lehet kérni, hogy a házasság alatt szerzett nyugdíjjogokat egyenlően osszák meg a volt házastársak között. Ez különösen a gyermeket nevelő nőknek fontos, hiszen a gyermek ugyan közös „projekt”, de általában a nőknél nem képződik a gyermeknevelés időtartama alatt nyugdíjjogosultság, ami váláskor méltánytalan helyzethez vezet. Ezt én nem választhatóvá, hanem alapértelmezetté tenném, ami a pontrendszer esetén ráadásul nagyon könnyen kivitelezhető. Nem kell elválni viszont ahhoz, hogy a gyermeket nevelő nőket egy másik méltánytalanság érje: ez pedig az, hogy általában az egyéni nyugdíjjogosultságuk kisebb, mint a férjüké, és általában túlélik azt.

A magyar özvegyi nyugdíjrendszer szerint (amihez a német nagyon hasonlít, némileg különböző százalékos érték mellett), bármelyik fél is hal meg előbb, a másik fél az elhunyt egyéni nyugdíjának 30%-át kapja a saját egyéni nyugdíja mellé. Kiegyenlített egyéni nyugdíjak esetén ez azt jelenti, hogy az özvegy a korábbi közös nyugdíj 65%-át kapja meg, ami logikus, hiszen egy egyszemélyes háztartást fenntartani relatíve drágább, mint egy kétszemélyest. Nem kiegyenlített egyéni nyugdíjak esetén viszont, ha a kisebb egyéni nyugdíjjal rendelkező feleség hal meg előbb, akkor az özvegy férj nyugdíja sokkal nagyobb lesz ennél a 65%-nál, a gyakoribb fordított helyzetben viszont a feleségnek ennél sokkal kevesebb jut. A megoldás, hogy összevonják a házastársak, házasság alatt szerzett nyugdíjjogosultságait, s kétszemélyes járadékot fizetnek nekik úgy, hogy az özvegyi járadék ennek lenne (pl., mert más érték is választható) a 65%-a. A kettőt együtt „családi nyugdíjnak” neveztem el, s egy éve már foglalkoztam vele itt.

Az utolsó kiegészítés, hogy a Németországban még folyamatban lévő, Magyarországon viszont tavaly már befejeződött korhatár emelést folytatni kellene, de nem ad-hoc mértékkel, hanem úgy, hogy a nyugdíjban várhatóan töltött idő – ami enélkül az emelés nélkül, a várható hátralévő élettartam folyamatos emelkedése miatt állandóan emelkedne – változatlan maradjon. Öröm az ürömben, hogy a Covid miatt – várhatóan csak ideiglenesen – visszaesett a várható hátralévő élettartam, így az automatikus korhatár indexálás bevezetésére még van valamennyi időnk.

Ha az ezekkel az elemekkel „feljavított” német nyugdíjrendszert bevezetnénk Magyarországon, akkor egy sokkal jobb, áttekinthetőbb és fenntarthatóbb, a politikai vitákban kevésbé szereplő nyugdíjrendszerünk lenne. Ugyanakkor ez még mindig nem az a rendszer, ami igazán jó lenne, de egy nagyon nagy lépés lenne a jó irányba.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Élet német pontrendszer nyugdíj nyugdíjas nyugdíjrendszer Olvasson tovább a kategóriában