Három hete kezdtük a G7 Holnapban a Jó iskoláról szóló véleménysorozatunkat, azzal a megfontolással, hogy kicsit kiemeljük a fejünket a közoktatás zivataros mindennapjaiból, és megnézzük, merre kellene tartania a hazai iskoláknak – amennyiben az oktatáspolitikát a jövő- és gyerekközpontúság vezérelné.

A sorozattal jelezni akartuk, hogy gyökeres össztársadalmi szemléletváltásra, a közoktatás teljes újragondolására lenne szükség,

amihez nem elég a meglévő oktatási utakon és tartalmakon javítgatni.

A rendszer egészét érintő, valódi változtatások nélkül ugyanis nincs esély arra, hogy a magyar iskola jobb legyen, elinduljon a jövő felé vezető úton.

Azt, hogy a közoktatási válság a pedagógusbérek tarthatatlanságán és a PISA-események romlásán túl mit jelent, gyakran és részletesen elemezzük fő felületünkön, a G7-en (például ezeken az ábrákon keresztül vagy éppen ebben a podcastban).

Menet közben azonban a tanári elbocsátásokat követő utcai demonstrációk is megmutatták, hogy szintet lépett a társadalmi elégedetlenég a leépülés és a szektorral szembeni méltánytalan bánásmód miatt. A téma a tanárok mellett lassan már mobilizál annyi szülőt és diákot, hogy

kritikus tömegről lehessen beszélni.

Vagyis a változtatás igénye/nyomása akár meg is lenne.

Ilyenkor különösen fontos őszintén és kritikusan átgondolni, hogy milyen korrekcióra lenne szükség – egyrészt nehogy megint túltolják, vagy rossz irányba tolják a biciklit. Másrészt, hogy a kritikus tömeget adó érintettek is tudják, adott esetben nekik hogyan is kellene alkalmazkodniuk.

Ahogy a sorozatindítóban Lannert Judit is utalt rá, a célokat a munkaerőpiaci és technológiai változásokkal kapcsolatos alkalmazkodási dilemmák jelölik ki: a munkakörök fele-kétharmada két generáción belül eltűnhet, újak születnek tömegével. Így ha a jövőben gondolkodunk, nem is szakmákban, hanem készségekben érdemes gondolkodnunk.

Az oktatás célja ennek megfelelően azoknak a készségeknek az erősítése, melyek segíthetik a folyamatos alkalmazkodást, a helytállást.

A sorozat ebből az elképzelésből elrugaszkodva a hasznos készségekből indult ki, melyek szakemberek (közgazdászok, oktatáskutatók, pszichológusok, szociológusok) szerint a leginkább hozzátehetnek az egyén boldogulásához, és emiatt társadalmi szempontból is a leghatékonyabb fejlesztési célnak számítanak. Ide tartoznak a sokat emlegetett 4k készségek (anyanyelvi és idegen nyelvi kommunikációs készségek, kollaborációs készségek, kreativitás és kritikai gondolkodás). De például azok a mentális képességek is (önbizalom, nyitottság, rugalmasság), melyek erősítése segít abban, hogy az egyén másokkal együtt tudjon működni, és magából kihozza a legjobbat.

Az, hogy a kompetenciaalapú oktatás az egyént helyezi a középpontba, rímel arra az általános tapasztalatra, hogy a közoktatásában a gyerek iskolai jólléte nem evidens. Márpedig a kinyíló, digitális világban az iskola sok minden mással verseng a gyerekek figyelméért, érdeklődéséért. Motivált diákok kellenek, azon a pályán kell játszani, amelyen a gyerekek jól érzik magukat, és úgy, amire fogékonyak. A teljesítményükért adrenalinnal és sikerélménnyel kell fizetni. Mondhatni a jövő kulcsa: az iskolában magát jól érző gyerek, ahogy erről Baross Dorottya is írt. Ez természetesen teljesen más tanári attitűdöt is feltételez: a tanár ebben a felállásban inkább kísérő, aki

gyakorlatias feladatokkal, kihívásokkal segíti, támogatja, motiválja a gyerek tanulását, önfejlesztését.

Ahogy Fenyő D. György írta, a készségfejlesztés idő- és feladatigényesebb a puszta ismeretátadásnál: azzal fejlődik a gyerek, ha gyakorol, hibázik, korrigál, és közben folyamatosan gondolkodik, kreatív tevékenységet végez. Közben nemcsak az agyát mozgatja, hanem a kézügyességét is használja, és másokkal kooperál. A sikert nem a másik legyőzése, hanem a sikeresen teljesített feladat adja. Egyrészt ehhez az kell, hogy az átadandó ismeretanyag radikálisan csökkenjen, másrészt a feladatigényes gyakorlás is a tanár nagyobb erőfeszítését kívánja.

Gyarmathy Éva részletesen írt a kreatív klíma fontosságáról, melyben a kreatív folyamat végigvitele, megtapasztalása fontos az ötlettől kezdve az ötlet verifikálásán, módszeres megvalósításán át a kézzelfogható innovációig – az ilyen projektkísérletekben gyakorlatilag az összes „21. századi készség” szerephez jut.

Németh Szilvia ezzel kapcsolatban a kreatív folyamatok szociális dimenzióiról írt: az ötletek, eredmények másokkal való megosztásáról, egymás munkájának konstruktív értékeléséről, a több ötletből egy közös koncepció létrehozásáról. Vagyis a kreatív szektor tapasztalatainak a hasznosításáról a tanítási-tanulási folyamatban. Ez a vállalkozó attitűdhöz is kapcsolható, ami az alkalmazkodni tudás szinonimája – a 21. században csupa kis vállalkozóra lesz szükség.

Nagyon nagy elmaradása az oktatásnak a digitális készségek gyakorlatközpontú fejlesztése, a tanárok digitális tudásának felzárkóztatása, valamint a médiaműveltség valódi beemelése az oktatásba. Az iskolának nemcsak a sokat hangoztatott veszélyekre kellene felhívni a figyelmet (a nyilvánosságban egyébként is erről esik inkább szó), hanem

gyakorlati segítséget is kellene nyújtania a digitális világ kínálta lehetőségek kiaknázásához.

Miképp azt Radó Péter kiemelte, önmagában a célok és a pedagógusok módszertani kultúrájának és felkészültségének megújítása sem elegendő. Újra kell gondolni az egész iskolai intézményi környezetet is. Az üzemszerű, 45 perces szaktantárgyi órákban mért, nagycsoportos oktatás, ahol a tanár magyaráz, a diák figyel (azaz az oktatás döntően frontális), nem passzol a gyerekek bevonásán, motiválásán alapuló, egyénileg differenciált tanulásának a kívánalmába.

A gyökeres változáshoz nemcsak az órai oktatást kellene újraértelmezni, hanem az iskolák kormányzását is: olyan intézményi önértékelői rendszer kellene, amit kívülről megtámaszt szakértői segítséggel egy mindenben támogató tanfelügyelet, belül pedig alkalmas a saját értékeléseinek megfelelően a tanulási folyamatokon javítani.

Vagyis hiteles mérések és adatok kellenek, amiket használni is kellene az intézményi minőség javításához.

Mivel a minőség több pénzbe kerül, az intézményi környezetnek a kevesebb, de jobb minőségű iskolák irányában kellene elmozdulnia – ez szolgálná a költséghatékonyságot, miközben a szétaprózódott, ezért egyszerre pazarló és forráshiányos iskolarendszeren is segítene.

Ahogy Lengyelország, Észtország vagy Portugália példája megmutatta, a változás erős oktatáspolitikai vízióval és a változás szükségességének felismerésével és társadalmi kikényszerítésével elindítható.

A G7 Holnap Jó iskola sorozatának szerkesztője Bogár Zsolt és Simon Andrea.