Talán csak az egészségügyben gyűlik össze annyi primer tapasztalat egy humán közszolgáltatás működési színvonaláról, mint a közoktatásban. Gyerekek, tanárok, szülők és hozzátartozók érzik a bőrükön nap mint nap, hogy mennyire működik mindaz, ami az iskola falai között zajlik. Az amúgy mély elkeseredettségre és frusztrációra utaló szubjektív tényezők mellett az objektív adatok (betöltetlen pedagógusi álláshelyek, iskolai lemorzsolódási adatok, országos kompetenciamérések) is egyértelműen arra utalnak, hogy

a közoktatás egyre mélyülő, rendszerszintű válságba került, amiből nehéz meglátni a kiutat.

A közoktatás válságához kapcsolódik egy súlyos társadalmi válságjelenség is. A gyerekek iskolai előmenetele mindig is függött a társadalmi státusztól – de soha nem biztosított ilyen keveseknek mobilitási lehetőséget az iskola, mint manapság. Óriásiak a területi különbségek az iskolai eredményességben, illetve az iskolaelhagyók arányában aszerint, hogy valaki hol él, és ott mekkora arányban élnek halmozottan hátrányos helyzetűek.

Minél rosszabb szociális környezetben van egy iskola, annál rosszabb a felszereltsége és a szaktanári ellátottsága. A szociális viszonyokat visszatükrözi a szegregáló és a társadalmat szinte kasztrendszerszerűen kiszolgáló  iskolai hálózat: a középosztálybeli családok gyerekeinek szélesebb és minőségibb a kínálat az egyházi- és magániskolákkal, miközben az alacsony státuszúak gyerekei egyre romló helyzetben lévő állami iskolákba járhatnak csak. Ugyanakkor hozzátehetjük: a minőségromlás jellemző a közoktatás szinte teljes spektrumára.

Mindehhez hozzájön a pedagógusok alacsony bérezése, ami alacsony belépési értéket és a teljes életpályára jellemző alacsony bérnövekedési ütemet jelent. Amihez hozzájön az is, hogy a munkaterhelés is megnőtt az emelkedő óraszámokkal és adminisztrációs kötelezettségekkel, valamint a még tömegesebbé váló helyettesítésekkel. A tanári és intézményi autonómia ellenben a túlszabályozott központi tantervekkel, egyentankönyvekkel, illetve a tankerületi rendszerrel jelentősen csökkent. A helyzet annyira rossz, hogy a sztrájkjogot aláásó, a tanárokat egzisztenciálisan fenyegető állami nyomásgyakorlás ellenére is hónapok óta tartanak a pedagógustiltakozások. És amennyire ebben az inflációs környezetben tovább nőnek a megélhetési költségek, úgy nem is fognak elmúlni. Akárcsak a mindent átható rosszkedv és apátia sem.

Kiben van ilyenkor erő, hogy a legfontosabbra fókuszáljon: mi lesz így a gyerekekkel, a jövő generációival? Hogyan lesznek sikeresek egy olyan világban, amiről egyébként csak sejtéseink lehetnek, olyan sok a bizonytalansági tényező? Az már közhelynek számít, hogy a XXI. század kihívásai másfajta készségeket kívánnak, mint amikre az iskola optimalizálva van. A mesterséges intelligencia és a robotok korában az embereknek azokon a kvalitásokon kell dolgozniuk, melyek különlegessé tehetik őket a gépekkel szemben.

Az iskolának pedig épp azoknak a készségeknek a megerősítésében kell segédkezniük, melyek sikeres és boldog felnőtté tehetik a gyerekeket.

A G7 Holnap új részeiben a „Jó iskoláról” olvashatnak majd. Megpróbálunk távolabbra nézni a válságjelenségeknél. Részben abból a meggyőződésből is, hogy az se vezetne jóra, ha nem lenne forráshiányos a közoktatás, és nyugodtan haladhatnánk tovább azon a nyomvonalon, ami most van. Inkább arra fókuszálunk, hogy mi lenne jó a gyereknek, hogy a XXI. században otthon érezze magát és sikerrel tudjon boldogulni. 

Holnap kezdünk!

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Közélet Bogár Zsolt G7 Holnap Jó iskola közoktatás