Az elmúlt napokban Donald Trump amerikai elnök mozgolódása nyomán Vlagyimir Putyint a magyar sajtó még azon része is győztesként kezdte el tálalni, amely nem a Kreml üzeneteinek terjesztésére szakosodott: az EU „nem tudja megvédeni Európát”, Trump „Európát ejti, Putyint felemeli”, az Egyesült Államok és Oroszország „Európát osztja fel”.
Tagadhatatlan, hogy Trump és kormánya szélsőséges tagjai egyértelműen szembehelyezkedtek az európai érdekkel, példátlan – bár nem teljesen előjelek nélküli – felfordulást okoztak és okoznak az európai biztonsági rendszerben. Ugyanakkor az Európa felosztásáról és Putyin felemeléséről szóló jóslatokat erősen ellentételezi, hogy az elmúlt három év nem Oroszország erejéről tanúskodott:
- Az ukrajnai hadszíntéren az orosz hadsereg hatalmas költségek árán minimális előrelépést tudott csak elérni, flottája gyakorlatilag használhatatlan, légiereje leszerepelt.
- Oroszország befolyása az elmúlt három évben „befolyási övezetében” és azon túl is csökkent, Közép-Ázsiától a Kaukázuson át a Közel-Keletig.
- A háború felerősítette a 2010-es évek negatív gazdasági és demográfiai tendenciáit, valamint a kínai függést is.
A hosszabb távú gazdasági és politikai folyamatok fényében a Trumppal való esetleges lepaktálástól függetlenül kevés esély van a trendfordulóra: Oroszországot eddig sem az Egyesült Államok, hanem saját gyengesége akadályozta befolyási övezetének „helyreállításában”, ebben pedig nem látszik változás.
Emellett pedig a Trumpék által nagy csinnadrattával bejelentett történelmi lehetőségek sem világosak: az imperializmus iránti vonzalmon túl nagyon kevés materiális ügy van, ahol felfedezhető közös érdek, a Kína elleni szervezkedés feltételezett vágya ezer sebből vérzik, az Egyesült Államok globális befolyásának pedig többet ártana, mint használna a lépés.
Csongrád nagyságú terület, 150 milliárd dollárért
A Putyin és Trump közötti esetleges egyezségnek még a körvonalai sem igazán látszódnak, és bár tény, hogy az amerikai kormány már a tárgyalások nyitányán rendkívül gyenge pozícióba navigálta magát, az orosz birodalom eddigi teljesítménye fényében nehéz lenne diadalként értékelni Putyin helyzetét.
2024 nem volt jó év Ukrajna számára a háborúban, az év elején a fegyver-, később a katonahiány és taktikai hibák az erős orosz (szerződéses) mozgósítással párhuzamosan fokozatos talajvesztést eredményeztek. Ugyanakkor az orosz csapatok így is mindössze négyezer négyzetkilométert tudtak elfoglalni, azaz nagyjából Győr-Moson-Sopron vagy Csongrád-Csanád megye területét, Kurszkban pedig pár száz négyzetkilométert még vesztettek is (bár az ukrán betörés bölcsessége azért megkérdőjelezhető).
A momentum világosan az oroszokkal van, de a tempó messze nem átütő: januárban az Institute for the Study of War szerint napi 16,1 négyzetkilométert sikerült előre haladni, szemben a november 28-cal és decemberi 18-cal – ez ráadásul nagyrészt kietlen földekből és egykori kisebb települések szanaszét lőtt romjaiból áll össze. 2025 elején az orosz hadsereg célja továbbra is részben ugyanaz, ami egy évvel ezelőtt volt: megszerezni Pokrovszk egykor 60 ezres városát, amelyen egy fontos vasúti csomópont fut keresztül.
Eközben a fekete-tengeri orosz flottát a – a haditengerészettel és korszerű légierővel nem rendelkező – ukránok eltakarították, és az orosz flotta maradék része is rossz és romló állapotban van. Az orosz légierő hasonlóképpen leszerepelt, egy lyukas légvédelem ellen sem tudtak légi fölényt kialakítani. (Bár a 60-80 kilométerről indított irányított siklóbombák nagy veszteségeket okoznak az ukránoknak.)
Ukrajnának úgy sikerült állnia a sarat, hogy 2022 februárjában egy erősen korlátozott képességekkel rendelkező posztszovjet hadserege volt, amelybe az elmúlt három év során erőltetett ütemben kellett rendszeresíteni a katonák számára teljesen ismeretlen nyugati fegyvereket és besorozni százezreket. Az orosz taktika ennek ellenére gyakorlatilag a jól ismert húsdaráló és a városok ágyúzásának, rakétázásának, bombázásának kombinációja.
Az orosz araszolás nem volt olcsó mulatság, a hadsereg tavaly 150 milliárd dollárt, az orosz GDP 6,7 százalékát emésztette fel az IISS biztonságpolitikai agytröszt elemzése szerint. Ez 40 százalékos növekedés 2023-hoz képest, és finanszírozásához az olaj- és gázszektor megcsapolásán túl fel kellett törni a malacperselyt is: a két évtized alatt feltöltött, 117 milliárd dolláros (12 ezer milliárd rubeles) szuverén vagyonalap likvid eszközeinek értéke negyedével csökkent, a bankszektorból több mint 200 milliárd dollárnak megfelelő rubelt csoportosítottak át a hadiiparba, az adók idén 12 százalékkal nőnek, a szociális költés 16 százalékkal csökken.
Az Európai Unió résztvevő tagállamai, az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és Norvégia nagyjából 250 milliárd eurónyi támogatást allokált eddig Ukrajna számára, azaz három év alatt az EU-s GDP 1,4 százalékából – természetesen nagyon jelentős ukrán anyagi és emberáldozatok mellett – feltartóztatták a világ egykoron második legerősebbnek tartott hadseregét. Ráadásul ez a hivatalosan közölt összeg erősen félrevezető: a katonai támogatás döntő része régi, amúgy is leselejtezendő hidegháborús készlet volt, amit aranyárban számoltak el a nagylelkű adományozók.
Hol az a befolyási övezet?
A fenti narratívákban Trump lépései az orosz birodalmi–nagyhatalmi státusz elismerését jelentik, az európai és világpolitikát alakító egyenlő félként fogadják el Putyint Washingtonban. Hogy az autokratikus vezetők iránt tagadhatatlanul rajongó amerikai elnök ezt valóban így gondolja-e, az nem világos, az azonban igen, hogy Putyin elképzelt befolyási övezetének tagjai egyre kevésbé.
A közép-ázsiai volt szovjet tagköztársaságokban az orosz befolyás a háború során meggyengült. Az orosz erőforrások ukrajnai elvesztegetése miatt a régió diktátorai képesek és kénytelenek lettek alternatív opciók után nézni, Moszkva pedig az ukrajnai háborútól függetlenül is egyre kevésbé tud versenyezni a kínai pénzzel és kereskedelmi lehetőségekkel. A térség államai persze kivették a részüket a szankciókerülő kereskedelemből, továbbra is be vannak csatornázva Moszkvában, és a kínaiak sem érdekeltek a helyi biztonsági viszonyok felforgatásában. Azonban ez ma már nem az orosz befolyási övezet, legfeljebb az orosz–kínai osztozkodás területe.
Az ukrajnai háború látványos pávatáncosává vált Recep Tayyip Erdogan török elnök, aki nagyobb regionális szerepre vágyó, erősödő és autonóm szereplőként jelent meg a térségbeli nemzetközi politikában. Ez bizonyos esetekben előnyös volt Putyin számára, azonban abból a szempontból mégis csak az orosz befolyás csökkenéséről van szó, hogy a törökök ma már egyenlő félként egyezkednek az orosz elnökkel a délnyugati „ütközőzónában”.
A török–orosz rivalizálás legforróbb területén, Szíriában Bassár el-Aszad diktátor bukása miatt Oroszország elvesztheti támaszpontját és fontos földközi-tengeri haditengerészeti kikötőjét, a Közel-Keleten az iráni–szaúdi békülés csökkenti a Teheránt szponzoráló Moszkva befolyását, Afrikában a Wagner-csoport lefejezése miatt csappant meg valamelyest az orosz befolyás.
A Kaukázusban az azeri rezsim gond nélkül bemasírozott a korábban orosz védnökség alatt álló Örményországgal vitatott hovatartozású területekre, az örmények pedig az orosz védelem híján az EU elé járultak. Azerbajdzsán ezzel párhuzamosan az oroszok egyik legfontosabb gázelosztójává és kereskedelmi kijáratává vált, ami a politikai kapcsolatok javulásával együtt is azt jelzi, hogy Ilham Aliyev diktátornak jelentősen nőtt a mozgástere. Amikor januárban az oroszoknak ismét sikerült lelőniük egy, ezúttal azeri utasszállító gépet, Aliyev megengedhette magának, hogy nyilvánosan felelősségre vonja a Putyin-rendszert, és be is perelte Oroszországot. A régi szép időkben ilyesmit nem engedett volna meg a moszkvai, illetve pétervári rezsim a peremvidék szereplőinek.
Nem javult Putyin helyzete a nyugati „ütközőzónában” sem. Kelet-Közép-Európa elkezdett ütemesen fegyverkezni, a balti államok sorra kötik a megállapodásokat és gyakorlati együttműködéseket egymással és más térségbeli országokkal, a semleges Finnország és Svédország NATO-tag lett, Dánia és Norvégia Ukrajna fő támogatóivá vált. Lengyelország 50 milliárd euró magasságába emelte védelmi költségvetését, és Európa egyik legütőképesebb hadseregének létrehozásán dolgozik, miközben Románia és Csehország is rákapcsolt.
Függetlenül a „Nyugat” teszetoszaságától, az észak és kelet – Magyarország és Szlovákia kivételével – ma sokkal erősebb az esetleges orosz befolyási kísérletekkel és provokációkkal szemben, mint 2022-ben volt. A kormányváltás után Németországban is erőre kaphat az ébredés, az eddig atlantista Friedrich Merz következő kancellár Trump fenyegetéseire hivatkozva Európa megerősítését és a független európai védelmi kapacitások létrehozását nevezte fő prioritásának, egyebek mellett egy brit-francia vezetésű európai nukleáris védőernyőről fantáziált. Egy atomfegyverkező Európa minden lenne, csak nem stratégiai győzelem Oroszország számára.
Hol a pénz?
A háború kitörése óta Európa ha jelentős költségekkel is, de megoldotta energiaellátását, nagyrészt levált az orosz gázról és olajról. Oroszország ugyan talált más kuncsaftokat, de ezt nehéz lenne győzelemként beállítani. Európában a Gazprom, a Lukoil és más orosz eladók domináns pozícióból tudtak tárgyalni jóval kisebb és gyengébb szereplőkkel, például az orosz gáz vásárlására drágán leszerződő Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszterrel. Ezzel szemben Indiával vagy Kínával nehezebb alkudni: Kínába 2023-ban nagyjából feleakkora áron szállított vezetékes földgázt Oroszország, mint Európába.
A nyugati szállítások kiesése miatt az orosz állam korábbi fejőstehene, a Gazprom 2023-ban 7 milliárd dolláros, tavaly az év első kilenc hónapjában 3,2 milliárd dolláros (309 milliárd rubeles) veszteséget jelentett. A Reuters forrásai szerint az orosz tengeri kőolajexport 10 százalékkal esett tavaly, az olajfinomítás volumene 2012 óta a legalacsonyabb szintre csökkent. Ehhez hozzájárultak a finomítók elleni ukrán támadások, a magas orosz kamatszint, valamint az is, hogy a háborús üzemanyagigény és a termelés visszaesése felnyomta az árakat, ezért a kormány átmeneti exportkorlátozásokat vetett ki a gázolajra a belpiac ellátásának védelme érdekében.
Az ukrajnai háború miatt leépült a másik fontos orosz exportszektor, a hadiipari kivitel is: a fegyverexport 2021-hez képest 2024-re tizedére zuhant, az olyan régi és megbízható megrendelők, mint India vagy Vietnám más alternatívák után néztek. Ha a háború végével az orosz hadiipar vissza is térhetne az exportpiacokra, már teljesen más helyzetben találja magát, mint 2022 előtt: a felpörgő nyugat-európai kereslet mentén a német, francia és olasz cégek kapacitásai is bővülnek, és Dél-Korea és Japán is elkezdett élénkebben érdeklődni a hadiipari piac után.
És ezek még az orosz gazdaság sikeres területei. A finn jegybank kutatóinak elemzése szerint 2021 óta a gazdasági növekedés nagyjából teljes egészében a háborús kiadások felpörgetéséhez köthető, a reálgazdaság stagnált. Közben a háborús munkaerőhiány és infláció miatt az alapkamat 21 százalék, a vállalati finanszírozás költségeiből kifolyólag a reálgazdasági beruházások elapadnak, és aki teheti, jüanban üzletel.
Mindezt súlyosbítja, hogy a brit védelmi minisztérium szerint a húsdaráló 860 ezer orosz áldozatot követelt (halottak és sebesültek), a BBC és a Mediazona gyűjtése szerint 93 ezer (a Meduza és a Mediazona frissebb elemzése szerint 160 ezer) a közvetlenül azonosítható halottak száma, és több százezren hagyták el az országot a sorozás elől. Oroszország – a térség összes más országához hasonlóan – már eddig is erős népességcsökkenéssel nézett szembe, de a háború erősen gyorsította a népesség fogyását és öregedését, rontotta a munkaképes korú népesség arányát, és visszafogta a közép-ázsiai bevándorlást is, amely eddig enyhítette a demográfiai válságot. Külön érdekes adalék, hogy a halálozási adatok alapján a háború legnagyobb arányban azon kisebbségek fiatal férfijait vitte el, amelyek eddig a legmagasabb termékenységet mutatták az orosz birodalmon belül.
Évtizedes stagnálás
A gazdasági helyzeten a szankciók enyhítése vagy feloldása biztosan lendítene, pont ezért hatalmas öngól lenne az amerikai kormány részéről komolyabb orosz engedmények nélkül lazítani a szorításon. Ugyanakkor az elmúlt évtized tapasztalatai alapján túlzás lenne abban bízni, hogy most fog kilőni Oroszország: az orosz GDP folyó árú dollárban 2023-ban alacsonyabb volt, mint 2011-ben, miközben az állítólag válságban őrlődő Európai Unióban 17 százalékkal nőtt. Oroszországra gyakran szokás mondani, hogy gazdaságának mérete Olaszország szintjén van, de még ez is hízelgő: ma már a 145 millió orosz a 60 millió olasz teljesítményének 90 százalékát sem képes hozni, sőt lassan Spanyolország és Ausztrália is behozza őket.
Szemben az orosz birodalmi romantikával, napjainkban egyre kevésbé a birtokolt földterület mérete, a természeti erőforrások feletti kontroll, a rendelkezésre álló vas tömege és a darálóba küldhető szerencsétlen alattvalók száma, hanem egyre inkább a technológiai és pénzügyi hálózatok feletti befolyás alapozza meg egy-egy ország hatalmát.
Kínától sem azért tart az Egyesült Államok, mert nagy és népes ország, hanem mert rendkívüli technológiai fejlődést ért el, és az elmúlt bő tíz évben globális gazdasági és pénzügyi hatalommá kezdte kinőni magát. Ez mélyebb sebezhetőség érzését keltette az amerikai elitben, miután megkérdőjelezte az amerikai rendszer különlegességét és primátusát. Vlagyimir Putyin végletekig korrupt, az ország erőforrásait kiszipolyozó rendszere esetében erre esély sincsen.
Az ukrajnai háború egy népszerű értelmezése, hogy a rendszerváltás utáni évtizedek káosza után újra megerősödő orosz birodalom visszaszerzi befolyási övezetét. Az elmúlt évek fejleményei alapján azonban reálisabb tálalás, hogy egy hanyatló középhatalom minden erejével ragaszkodik a dicső imperialista múlt emlékéhez, ám egyre kevésbé képes a birodalom maradékának egyben tartására is.
Ennek fényében erős túlzásnak tűnik az orosz birodalmi reneszánsztól tartani, és korai lenne temetni Ukrajnát is: Moszkva hiába próbálta a Szovjetunió széthullása után is kontroll alatt tartani az országot, 2004-ben és 2014-ben is elzavarták az aktuális helytartókat, és nem a USAID vagy a CIA tevékenysége miatt, hanem mert az orosz birodalom nem képes megfelelő perspektívát nyújtani peremvidéke népeinek.
Kína elleni nagy játszma
Több helyen felmerült az orosz nyitás potenciális okaként, hogy Trumpék az orosz–kínai partnerséget akarják megtörni, és így akarják elszigetelni Pekinget. Ez nem különösebben új gondolat, a Valdaj Klub oszlopos előadója, az ukrajnai invázióiért a NATO-t okoló John Mearsheimer professzortól származó elképzelést többek között JD Vance alelnök is magáévá tette. Az ugyanakkor egyáltalán nem világos, hogy ez miért érné meg akár Oroszországnak, akár az Egyesült Államoknak.
Oroszország gazdasága egyre inkább Kína autonóm tartományaként funkcionál: a pénzügyi rendszer erősen jüanizálódott, az elektronika, gépgyártás, autóipar és nagyjából minden egyéb feldolgozóipari területen a kínai cégek váltak az oroszok ellátójává, és Kína a legfőbb piac is. Ha az Egyesült Államok problémája, hogy az EU gazdaságilag túlságosan kompromittált Kína ellen, és nem lenne elég kemény partner, akkor mit lehet mondani arról az Oroszországról, amely vagyonalapjának 40 százaléka jüaneszközökben van, és a belföldi banki hitelezésben és kötvénypiacon is a jüan forog, globális külpolitikai céljai érvényre juttatására egyre inkább kínai vezetésű intézményekre van utalva – BRICS, Sanghaji Együttműködési Szervezet –, és hadiipara és energiai szektora is egyre erősebb kínai függésbe kerül.
Másrészt az orosz külpolitika egyik fő célja a második világháború óta – az 1990-es évek káoszától eltekintve – konzisztensen az amerikai birodalom ellensúlyozása és zrikálása volt, és nem világos, Moszkvában miért gondolnák úgy, hogy a hírhedten kiszámíthatatlan és csapongó Trump ajánlata miatt megéri 180 fokos fordulatot venni. Ez már csak azért is kétséges, mert Trump regnálása elvileg 2029. január 20-án véget ér, és ha sikerül valahogy kirángatni a Fehér Házból addigra, akkor egyáltalán nem lehet bízni benne, hogy a Washingtonban jelenleg egy nagyon apró kisebbség által képviselt oroszbarát vonal megmarad.
Az sem világos, milyen nagy bizniszt tudna kötni a két ország.
- Az Egyesült Államok önellátó az energia terén, sőt Trump tovább akarja növelni a kőolaj- és földgáztermelést, ezért az orosz olajra nincs nagy szükség.
- Az amerikai cégek jelentős része a múltbéli tapasztalatok miatt eleve óvakodik a Putyin-rendszertől, és nem bízik benne, hogy a mostani enyhülés reményében megérné nagyobb befektetéseket eszközölni Oroszországban.
- A legfőbb amerikai exportszektor, az online szolgáltatások terén sem világos, hogy miért érné meg egy olyan deal, amelynek keretében a Trumpnak gazsuláló Facebook vagy a Google második legnagyobb piacát (az EU-t) eldobná Amerika a külső kommunikációs csatornákat blokkoló és cenzúrázó, kisebb mint tizedakkora vásárlóerővel bíró Oroszországért.
- A védelmi iparról nem is beszélve: a felpörgő európai védelmi beszerzések többsége amerikai beszállítókat gazdagít, a NATO-val való szórakozás dollár-százmilliárdos bizniszt veszélyeztet – talán nem kell sokat taglalni, hogy ezt az orosz paktum nem váltaná ki.
- Az Egyesült Államok abban sem reménykedhet, hogy valaha katonai támaszpontokat létesíthet majd Oroszországban, szemben jelenlegi szövetségeseivel.
A nagy geopolitikai gondolkodók egy elég világos vakfoltja az is, hogy a világgazdaságot és a globális politikát nem három ország alkotja, egy ilyen manővernek máshol is lennének hatásai, járulékos költségei. A Kína feltartóztatása terén sokkal fontosabb Ausztrália, Japán és Dél-Korea számára az amerikai váltás ugyanolyan dilemmákat vetne fel, mint Európában, főként, hogy Moszkva az elmúlt években hirtelen Észak-Korea főszponzorává vált. Kína pedig nem feltétlenül veszítene az amerikai váltással, hiszen ez esetben Európával vagy a fent említett ázsiai országokkal szemben sokkal jobb lapokkal bírna.
Az egész felvetés legsúlyosabb tévedése, hogy a 21. század viszonyai között még a megosztott és „gyenge” EU is sokkal potensebb partner lenne Kína ellen, mint Oroszország. Ettől még lehet, hogy a Fehér Házban máshogy gondolják ezt, ebben az esetben azonban nem érdemes geopolitikai érdekek mentén értelmezni a helyzetet, Trump személyes rögeszméi vagy JD Vance ideológiai elhajlásai jobb magyarázatot adnak a történtekre.
Nyakunkon a 19. század
A fentiek eleve azt feltételezik, hogy Trumpék fel akarják tartóztatni Kínát. Az elnök ezzel szemben sajtóhírek szerint ismét egy „nagy megállapodást” akar kötni Hszi Csin-ping pártfőtitkárral, dacára annak, hogy az első elnöksége alatt tető alá hozott kereskedelmi deal betartására a kínaiak már akkor is nagy ívben tettek. Ráadásul Trump fő finanszírozója és a kormány egyik de facto vezetője, Elon Musk vagyona erősen függ a kínai piactól, ebből fakadóan nyilvánvalóan ellenérdekelt a geopolitikai szembenállásban.
Egy másik népszerű elképzelés, hogy Trumpék tágabb értelemben a 19. századot vagy a 20. század elejét idéző nagyhatalmi politikai rend helyreállítására törekszenek, ahol az Egyesült Államok önként lemond hegemón törekvéseiről és a „liberális” és/vagy „szabályalapú nemzetközi rend” fenntartásáról, és ehelyett Kínával és Oroszországgal lepaktálva felosztja a világot.
A probléma, hogy Putyin Oroszországa hiába próbál nagyhatalomnak látszani, ha a fentiekből fakadóan egyáltalán nem rendelkezik a nagyhatalmi politika érvényesítéséhez szükséges erővel. Nemhogy az Egyesült Államokkal és Kínával nincs egy szinten, de a BRICS-ben sem tudja elfogadtatni érdekeit: India és Brazília jóval nagyobb potenciállal bír, és 5–10 éven belül már más súlycsoportot fog képviselni.
A helyzet iróniája, hogy Putyin rezsimje a liberális világrend határmezsgyéjén relatíve könnyen tudta játszani hatalmi játékait, mert nem zavart sok vizet, és alapvetően kifizetődő volt az oroszokkal való üzlet. Egy 19. századi, a nyers erőn alapuló hatalmi rendben viszont Putyin nem lenne fontos globális szereplő.
Oroszország-szakértők 2021 óta számos, gyakran egymásnak ellentmondó célt véltek felfedezni Putyin manőverei között, amelyek között az is felmerült, hogy az orosz elnök nem is feltétlenül a dicsőséges orosz birodalom formális helyreállítására, hanem pusztán az orosz nagyhatalmi státusz elismerésére törekszik. A politikatudomány számára régóta ismert ez a magatartás, a státusz iránti vágy az emberi társadalmak mellett az államok között is egy fontos cél, amely nem mindig vág egybe a materiális erővel. E tekintetben nem biztos, hogy muszáj félni az amerikai nyitástól: egy státuszával elégedett hanyatló középhatalom sokkal kevésbé veszélyes, mint egy elégedetlen.
Mindez persze egy erősen optimista olvasat: az orosz magatartás más magyarázatai, például az agresszív külpolitikát az orosz önkép és identitás válságából levezető ontológiai biztonság megközelítése szerint pszichológiai okokból feloldhatatlan a szembenállás.
Trump nagyobb falat
Az mindenesetre tény, hogy a nagyhatalmi egyezkedés nem kedvez a bürokratikus–legalisztikus, belső ellentétek miatt megosztott EU számára. Igaz, ehhez az is hozzátartozik, hogy az EU lomha, de (a magyar kormány vádaskodásával szemben) a hatalmi önkényt ellensúlyozó struktúrája a fő oka annak, hogy Európa szerencsésebb felének viszonyait a második világháború óta a vontatott, de békés egyezkedés jellemzi, nem pedig az erőpolitika.
Az is súlyos kihívásnak ígérkezik, hogy a német választási kampány alapján Oroszország és Kína után ma már az Egyesült Államok is dezinformációs és befolyási kampányokkal igyekszik erősíteni a szélsőjobboldalt, részben Európa gyengítésének vágya, részben a szélsőjobboldali kultúrharc által vezérelve. Ugyanakkor a szélsőségek feltörését sokkal jobban magyarázza a német és európai politikai és gazdasági elit kormányzati teljesítménye, mint az orosz vagy amerikai agymosás, illetve a világ (benne Amerika és Magyarország) minden rezdülését az orosz és amerikai titkosszolgálat tevékenységével magyarázó, manapság mindkét irányból egyre szélesebb körben terjesztett összeesküvés-elméletek.
Azt sem érdemes tagadni, hogy Mark Rutte NATO-főtitkár és különböző volt és jelenlegi katonai vezetők nem alaptalanul kongatják a vészharangot, Európa védelmi képességei bizonyos területeken világosan elégtelenek, a nukleáris arzenáltól a hírszerzésen át a rakétarendszerekig.
Az elmúlt három év alapján azonban túlzás azt feltételezni, hogy Oroszország – egyelőre egyáltalán nem biztosra vehető – rehabilitálása esetén Moszkva hirtelen elkezdené majd bekebelezni Európát. Hogy az Egyesült Államok feltartóztatása hogyan alakul majd, az már egy másik kérdés.
Világ
A háború még nem érte el a bányákat, mégis leállította a kobalt exportját a fő kitermelő
Drágítaná az akkuipar számára fontos nyersanyagot a Kongói Demokratikus Köztársaság, amelynek hadserege nem bír a lázadókkal az ország keleti részén.
Elszánt a vétózásra a magyar kormány, de nem biztos, hogy lesz mit leszavazni
Nagy uniós segélycsomag készülhet Ukrajnának, de a korábbi tapasztalatok alapján már eleve számolnak a magyar ellenkezéssel.
Amerikától és Kínától is távolodna az új német kancellár, de nem lesz könnyű dolga
Az adócsökkentés és a bevándorlás kérdésében is engedményeket kell tennie Friedrich Merz-nek, ha a szociáldemokratákkal akar koalícióban kormányozni.
Fontos
Durva volt a hullámvasút, de most már csökkenhetnek a gázárak
Az utóbbi egy év a gázárak emelkedéséről szólt, de valószínűleg már láttuk az idei tőzsdei árcsúcsokat. Igaz, az átlagár meghaladhatja a tavalyit.
Az állami dolgozók fizetése rontotta el a rajtot az egymilliós átlagbér felé
Kis mértékben elmaradnak a számok attól, amit Nagy Márton tavaly októberben megjósolt, így idén az ambiciózusnál is nagyobb emelésekre lenne szükség.
Rejtély, hogy miért a zöldégeket és gyümölcsöket kapják áfamentesen a nyugdíjasok
Nem volt korábban erre utaló jel, a termékkör áfacsökkentését az ellenzék favorizálta. A kártyás megoldás részletei nem ismertek a boltok számára sem.
