Donald Trump beiktatása óta folyamatos vámfenyegetésekkel borzolja ellenséges és szövetséges országok vezetésének kedélyeit. Először Kolumbiára rendelte el 25 százalékos büntetővám kivetését, amiért az ország nem engedett landolni egy, kitoloncolt embereket szállító katonai gépet az érintett kolumbiai emberek kezelésének körülményeire hivatkozva. Kolumbia erre ellenvámokkal reagált, de nem sokra rá megállapodásra jutottak: az Egyesült Államok nem bilincseli meg a kitoloncolt kolumbiaiakat, Kolumbia pedig engedi leszállni a gépeket.
Február elsején ennél sokkal súlyosabb intézkedést jelentett be, Mexikó és Kanada teljes exportjára 25–25, Kínára (valamint a fontossága miatt alacsonyabb sarcot kapott kanadai olajra) 10 százalékos vámemelést ígért, hivatalosan a drogcsempészet és az illegális migráció berekesztése végett. A három ország hasonló ellenlépéseket ígért, az amerikai ipar pedig riadót fújt, amit követően hétfőn Trump közölte, hogy Mexikóra és Kanadára is egy hónapra felfüggeszti a vámok eredetileg február 4-ére tervezett alkalmazását, miután a két ország beleegyezett olyan határvédelmi lépésekbe, amelyeket amúgy már korábban bejelentettek. Ám az átmeneti béke ellenére ismét vámháborúval fenyegette meg az Európai Uniót, kissé enyhébben, de az Egyesült Királyságot is, a Kína elleni vámemelés pedig kedden életbe is lépett, azonnali kínai ellen-vámemelést, valamint amerikai vállalatok ellen korábban belengetett eljárásokat szülve.
Míg Trump első elnöksége alatt a hasonló lépések mögött ha nem is teljesen szilárd, de legalább világos gazdaságpolitikai célok álltak, addig az elmúlt bő két hétben a jelek szerint a vámemeléssel való fenyegetőzés elsősorban hatalompolitikai célokat szolgál:
a hatalmas amerikai fogyasztói piac erejét az elnök szűken vett politikai érdekei és elképzelései érdekében mozgósítja, akár szövetséges államokkal szemben is.
Ennek Amerikára nézve is vannak veszélyei, de rövid távon a külvilágnak fájnak jobban: a gyorsan és kiszámíthatatlanul változó, nem mindig világos követelések és az amerikai gazdaság ereje veszélyes kettőst jelent, még ha az első jelek alapján nem is lehetetlen leszerelni.
Trump első elnöksége alatt a vámemeléseket jellemzően gazdasági okokkal indokolta, és ezek az érvek most is előkerültek az érvek elég tág repertoárjában.
Trumpék egyrészt azt állítják, hogy a vámemelés csökkenti az amerikai kereskedelmi hiányt, és a külföldi áruk megsarcolásával visszajönnek majd az ipari munkahelyek Mexikóból, valamint Kínából (Kanadába nem jellemző a jelentősebb ipari kiszervezés). Ez a közgazdászok többsége szerint nem feltétlenül igaz, a kereskedelmi deficitet az okozza, hogy az amerikaiak sokkal többet költenek fogyasztásra, mint amennyit megtakarítanak és beruháznak; az ipari foglalkoztatás növelése pedig ma már a fejlődő világban sem működik igazán.
A másik, közelmúltbeli elmélet, hogy a vámemeléssel a költségvetési bevételeket akarják növelni, hogy ebből finanszírozzák Trump beígért adócsökkentését. Ennek pusztán gazdasági szempontból nem sok értelme lenne, hiszen a magasabb vámok jellemzően az árakban is megjelennek, azaz végső soron a fogyasztók közvetett megadóztatásáról van szó, ami kiiktatja az adócsökkentés jóléti hatását. Másrészt ez a cél eleve ellentétes az elsővel: ha a kormány a kereskedelmi hiány és az import csökkenését várja a vámemeléstől, az egyúttal a várható vámbevételeket is lenyomja.
A jelek szerint ennél fontosabb a harmadik cél, azaz a politikai érdekérvényesítés a gazdasági zsaroláson keresztül.
Ez annyiban nem újdonság, hogy az Egyesült Államok eddig is gyakran használta gazdasági erejét a politikai érdekérvényesítésre, a globális pénzügyi és technológiai hálózatokban elfoglalt központi szerepét Irán, Oroszország és Kína ellen is növekvő elánnal vetette be. De nem ismeretlen ez a magatartás más nagyhatalmaktól sem, hasonlóan játszott például Oroszország a gázfegyverrel, vagy Kína a piacához való hozzáférés korlátozásával az érdekeivel ellentétes külpolitikát folytató országokkal, például Ausztráliával, vagy az izgágább délkelet-ázsiai államokkal szemben.
Ugyanakkor az amerikai fogyasztói piac eddig jellemzően nem fegyver volt, pont ellenkezőleg: az Egyesült Államok jelentős kereskedelmi deficitjén keresztül hozzájárult szövetségesei (és Kína esetében ellenségei) exportvezérelt növekedéséhez, ezen keresztül pedig a világgazdaság stabilitásához, a nyugati világ és Ázsia relatív hatalmi békéjéhez, és ezen keresztül az amerikai hatalmi érdekek globális érvényesítéséhez is.
A gazdasági nyitottság bölcsességét már az előző demokrata párti kormány is megkérdőjelezte, azonban Joe Biden nemzetbiztonsági tanácsadója megfogalmazása szerint a „kis udvar, magas kerítés” taktikáját követte. Ennek értelmében csak ellenségesnek tekintett országokra nézve, továbbá csak a stratégiai szektorokban (csipgyártás, mesterséges intelligencia, kvantum-számítástechnika stb.) akarták elfojtani a gazdasági kapcsolatokat. A stratégiailag kevésbé fontosnak tartott területeken úgy látták, a kereskedelmi forgalom korlátozása több bajt okozna, mint amennyi előnnyel járna. Szintén alapvető eleme volt Biden taktikájának a „friendshoring”, azaz annak az ösztönzése, hogy a termelést Kínából baráti országokba telepítsék. Mexikó ezen elképzelésben pont hogy fontos kereskedelmi partnerként jelent meg.
Trump és körei első lépéseik alapján nem tesznek ilyen kivételeket. A szabadkereskedelmet és az amerikai hegemónia második világháború után létrehozott tágabb nemzetközi szövetség- és intézményrendszerét nem az amerikai erő megalapozójának, hanem az Egyesült Államokat korlátozó és Amerikát kiszipolyozó, az amerikaiak pénzén a sajátjukkal ellentétesnek vélt érdekeket és tőlük idegen – liberális – elveket támogató mételynek tartják. Ezt nyomatékosítandó, Marco Rubio külügyminiszter első nagyinterjújában közölte, hogy egy multipoláris világban élünk, ahol az Egyesült Államok nem vállalhat felelősséget a világ minden bajáért, ehelyett pusztán saját szűken vett nemzeti érdekeinek érvényesítésére koncentrál.
Mindezt pedig áthatja a hatalompolitika egy múltba révedő értelmezése, amely az erőalkalmazásra, a zsarolásra és kényszerítésre nemcsak hatalmi eszközként, hanem célként is tekint. Míg a 20. században az amerikai projekt a fenyegetést a pozitív visszacsatolás eszközeivel – kereskedelmi előnyökkel, az amerikai elveket terjesztő intézményekkel és a puha erővel – ötvözve próbálta növelni befolyását, addig ez utóbbiak Trump második elnöksége alatt gyorsan elsorvadnak. Az ENSZ megállapodásainak és szakosított szerveinek hátrahagyása, az amerikai segélyezés leállítása és a nemzetközi fejlesztési ügynökség (USAID) Elon Musk általi megbénítása azt jelzi, hogy a jelenlegi hatalom nem hisz a hatalompolitika puhább eszközeiben.
Ebből fakadóan a szövetségesek és az ellenségek, a gazdasági „védekezés” és támadás közötti határ elmosódik, az érdekérvényesítés eszközrendszere pedig kitágul. A Trump által elég szűken meghatározott és nem minden esetben világosan kommunikált amerikai érdekek érvényesítése terén az eddigi politikai partnerek is ellenfelekké váltak, az eszközök között pedig a piaccal való zsarolás lépett az első helyre.
Az kérdéses, hogy ez mennyire őszinte cél. Egyrészt míg Mexikót illetően a drogcsempészet és az illegális migráció valós probléma, Kanada esetében nem az. Másrészt Trump határvédelmi és drogháborús követeléseire megválasztása után mind a két szomszédos ország kormánya igyekezett a határvédelem fokozásával, illetve Mexikó esetében a csempészet elleni erősebb fellépéssel reagálni, a fentanilhoz köthető túladagolási hullám pedig jelentősen enyhült az Egyesült Államokban. Trump hétfőn közölte, hogy mindkét ország beleegyezett a határvédelem és a drogcsempészet elleni fellépés erősítésébe, de valójában nagyrészt olyan lépésekről van szó, amelyeket már Trump beiktatása előtt megígértek.
A veszélyhelyzet felemlegetése inkább egy jogtechnikai trükknek tűnik: normális esetében a védővámok kivetését gazdasági hatásvizsgálatnak kell megelőznie, az elnök csak különleges helyzetre hivatkozva dönthet azonnal és saját jogkörben a vámháborúzásról.
A fenyegetés súlyossága és a konkrét eredmények minimális mértéke miatt felmerül, hogy Trumpot pusztán az erőfitogtatás motiválta. Első elnöksége során is bevett módszere volt, hogy egy mondvacsinált probléma megoldásával próbálta fényezni magát tábora előtt, amit Mexikó és Kanada is jól ismer már: Trump egyik első lépése volt felbontani az 1994-es Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezményt (NAFTA), hogy aztán nem sokra rá, nagyjából azonos tartalommal újra megkösse azt, a győzelmét jelző nagy csinnadrattával.
Kanada esetében Trump elővette azon, közelmúltban elővett fantáziáját is, hogy az ország csatlakozzon az Egyesült Államokhoz 51. szövetségi államként. Vasárnap közölte, hogy az Egyesült Államoknak nincs szüksége a kanadai importra, Kanada az amerikai „támogatás” nélkül nem fenntartható ország, és jobban járna, ha csatlakozna az Egyesült Államokhoz.
És mint a jobbpopulisták minden egyes lépésével kapcsolatban, az is sok helyen elhangzott, hogy mindez csak figyelemelterelés, és az államszervezet alkotmányellenes eszközökkel való szétverését hivatott elfedni.
A trumpi zsarolás erejét nehéz lenne túlbecsülni. Az Egyesült Államok a globális egyéni fogyasztást több mint 30 százalékát adja. Mexikó és Kanada exportjának nagyságrendileg háromnegyede az Egyesült Államokba tart, de az Európai Unió is messze Amerikával bonyolítja a legnagyobb kereskedelmi többletet.
Az amerikai fogyasztási primátus miatt a fenyegetés elleni védekezés eszközei erősen korlátozottak. Egy ilyen radikális, minden termékre kiterjedő vámháború – az évek óta magas vámokkal sújtott Kína kivételével – minden érintett gazdaságban képes lehet recessziót okozni. Ez pedig nem csak a közvetlenül érintett gazdaságokat sorozhatja meg: a Volkswagen-csoport évi 300 ezer autót exportál Mexikóból az Egyesült Államokba, és a legtöbb japán autógyártó is a határ déli oldalán szereli össze kocsijait.
Ugyanakkor az amerikai ipari lobbiszervezetet arra is figyelmeztettek, hogy ez kétélű fegyver.
Mindemellett a trumpi hatalompolitika egy erőteljes vakfoltja, hogy ha az amerikai külpolitika egyetlen eszköze a kiszámíthatatlan zsarolás, akkor annak célpontjai számára nem racionális taktika meghunyászkodni: ezzel azt jeleznék, hogy a zsarolás működik, ami csak növelné Trump étvágyát – miközben a célba vett vezetők belső legitimációját is megkérdőjelezné.
Emiatt a vámháborús fenyegetés a kipécézett országokban hasonló politikai folyamatokat indított el, mint egy valódi háború: a társadalom Kanadában bojkottot hirdetett az amerikai árukra, látványosan összezárt és felsorakozott az egyébként eddig rettentően népszerűtlen liberális kormány mögött. Szelídebben, de Mexikó is próbált erőt mutatni, mindkét ország ellenvámokat ígért, különösen a republikánus államok fontosabb iparágai számára. Bár a két ország szövetségi szinten csak az amerikai export 14–15 százalékát adja, ez is bőven elég ahhoz, hogy jó pár amerikai vállalkozást és szektort megbénítson ellenlépésük, és joggal bízhatnak benne, hogy az elnök belpolitikai téren rosszul jönne ki ebből. A végén Justin Trudeau kanadai kormányfő és Claudia Sheinbaum mexikói elnök is jól jött ki a csörtéből, ami azt jelzi az amerikai zsarolás más célpontjai felé is, hogy Trump könnyen leszerelhető.
A másik probléma Trumpék számára, hogy a folyamatos zsarolás hatására nőhet az alternatív kereskedelmi megállapodások iránti igény és az Amerikán kívüli kereskedelmi blokkok építése – amiből Kína is profitálhat politikailag. Egyes brüsszeli körökben és ázsiai országokban is felmerült, hogy az amerikai magatartás fényében ideje lenne elsimítani a nézeteltéréseket Kínával szemben, mert ha nem bízhatnak az amerikai piachoz való hozzáférésben, nem engedhetik meg maguknak, hogy beálljanak Washington mögé a Kína elleni harcban. Rubio a multipoláris világ emlegetésével végül is elismerte, hogy az Egyesült Államok már nem képes kézben tartani a globális gazdasági és politikai rendszert, ez azonban azt is jelenti, hogy bármekkora piaci erővel is bír, nem tehet meg bármit büntetlenül.
A trumpi hátraarcban vélhetően szerepet játszott a kanadai és mexikói reakció, valamint az amerikai gazdasági lobbi is, amely Trump régóta hangoztatott fenyegetései ellenére eddig nem vette komolyan az észak-amerikai szabadkereskedelem potenciális eltörlését, emiatt a piacokat is megrángatta az elmúlt néhány nap. A Standard Chartered vasárnap kiadott (vélhetően előre megírt és nem frissített) elemzésében a vámháború veszélyének csökkenéséről írt, dacára annak, hogy Trump előző nap írta alá a vámemelésre utasító rendeletet.
Megnyugodni pedig a hétfői megegyezés fényében sem feltétlenül lehet: önmagában az, hogy Trump az amerikai piacon keresztül próbál érvényt szerezni gyakran homályos bel- és külpolitikai céljainak, tartós bizonytalanságot okoz minden nagyobb exportőr számára – beleértve Magyarországot is, amelynek kormánya csodálatos 2025-ös évet vár az Európai Uniót vámokkal fenyegető Trumptól.
Világ
Fontos