Hírlevél feliratkozás
Mészáros R. Tamás
2023. október 26. 04:34 Élet, Világ

Az életszínvonal tíz százalékát bukjuk a populizmussal

A régió egyik legmélyebb recessziója, az Európai Unió legmagasabb inflációs rátája, elszálló költségvetési hiány, Románia mögé sorolt fejlettségi szint, lecsúszó oktatási rendszer, és mindeközben a válságkezelés helyett pitiáner hatalmi játszmákkal foglalkozó gazdaságpolitikai vezetők: az elmúlt évek prociklikus gazdaságpolitikája, a 2022-es választás előtti osztogatás, az elhibázott energiapolitika, a pártállami hatalomkoncentráció, valamint az európai uniós források ehhez köthető befagyasztása, és a minderre az ukrajnai háború és az általános világgazdasági lassulás formájában érkező külső sokk jelentősen megtépázta a 2012 és 2019 közötti magyarországi gazdasági sikersztorit, és sok tekintetben Latin-Amerikát idéző gazdaságpolitikai káoszt szült. 

Bár utólag könnyű azt mondani, hogy mindez előre látható volt, a történelmi tapasztalatok alapján egyáltalán nem meglepő a magyar gazdasági teljesítmény alakulása. Legalábbis Manuel Funke, Moritz Schularick, Christoph Trebesch, a Kieli Világgazdasági Intézet, a párizsi Sciences Po, illetve a Bonni Egyetem kutatóinak egy 2022-es tanulmánya alapján, amely azt állítja: statisztikailag igazolható, hogy a populista vezetők által irányított országokban idővel látványosan meginog a makrogazdasági stabilitás, leromlanak a gazdasági intézmények, gazdasági dezintegráció indul, és ennek következtében 15 éves távlatban tíz százalékkal csökken az egy főre eső bruttó hazai össztermék (GDP) a nem populista fejlődési pályához képest, miközben a populista ígéretek ellenére az egyenlőtlenségek sem csökkennek.

Funke, Schularick és Trebesch adatelemzéséből az is kiderül, hogy a populista rendszerek aránya sosem volt olyan magas, mint az elmúlt években: 2020-ban az általuk vizsgált 60 ország negyedében voltak hatalmon populisták. Az adatsor alapján ahol egyszer megveti a lábát a populizmus, ott gyakran tartós marad, sőt az is jellemző, hogy az ilyen helyeken idővel a populizmus jobb- és baloldali változatai váltogatják egymást.

Ugyanakkor Magyarország környékén a populizmus furcsa előfordulásaira is van példa: Lengyelországban például (rövid távú) konjunktúra kísérte a populizmus térnyerését, ugyanakkor a lengyel kormánypárt az életszínvonal-javulás ellenére is belebukott a dologba.

Egyáltalán mi az a populizmus?

A fogalom klasszikus definíciója a Latin-Amerikában az 1970-es és 1980-as években sikertelenül alkalmazott gazdaságpolitikai recepttel azonosította a populizmust, ahol a jellemzően baloldali vezetők a gazdasági növekedés állami forrásokkal való pörgetését és a jövedelem újraelosztását hangoztatták, de közben figyelmen kívül hagyták az infláció és az államháztartási hiány kockázatait, a külső finanszírozási korlátokat, valamint a gazdasági szereplők reakcióit a nem piaci megoldásokra. 

Ez “populista ciklusokhoz” vezetett: a populista vezetők a fiskális expanzióval eleinte jelentős növekedést generáltak, ám ez fenntarthatatlan költségvetési hiányt, eladósodást, a külső egyensúly romlását hozta, és idővel válságba torkollt. A jelenség a legtöbb latin-amerikai országban lejátszódott, de ebből a mezőnyből is kiemelkedik Argentína, amelynek folyamatos kálváriájáról nemrég részletesen is írtunk.

Az elmúlt harminc évben ugyanakkor jelentősen megváltozott a fogalom értelmezése, aminek folyamatát és okait Benczes István és Szabó Krisztina, a Corvinus Egyetem kutatói egy idei tanulmányukban részletesen bemutatták. Egyrészt a klasszikus definíció erősen elfogult volt, mivel a populizmust annak negatív eredménye – gazdasági és politikai káosz – mentén azonosította. Másrészt az 1990-es évektől a gazdasági populizmus Latin-Amerikában elvált a politikai populizmustól, számos populista rendszer kezdett prudens makrogazdasági és költségvetési politikát folytatni, gyakran deregulációval, piacosítással kezelték az inflációt és a lassú növekedést, azaz mint kiderült, a neoliberalizmus is teljesen megfért a populista retorikával. 

A populista rendszerek számának és ideológiai eloszlásának változása. Forrás: Funke, M, M Schularick and C Trebesch (2022), “Populist Leaders and the Economy”, CEPR Discussion Paper No. 15405.

A harmadik probléma az volt, hogy míg a fogalom eredetileg egy kifejezetten latin-amerikai jelenségre reflektált, addig azóta Európában és az Egyesült Államokban is megjelent a populizmus sajátos, helyi formája, Donald Trump amerikai elnökválasztási győzelmétől és az Egyesült Királyság európai uniós kilépésétől kezdve a bal- és jobbpopulizmust váltogató Görögországon és Olaszországon át a populista kormányokkal is (egy ideig legalábbis) egészséges gazdasági növekedést produkáló Magyarországig és Törökországig. Ezek a rendszerek retorikailag nagyon hasonlítottak ugyan a latin-amerikai elődökre, de gyakran egészen más gazdaságpolitikát folytattak, így a fogalom gazdaságpolitikai alapú értelmezése elvesztette létjogosultságát.

Ebből fakadóan mára a politikatudomány és közgazdaságtan fősodra nagyrészt Cas Mudde, a magyar kormányt is gyakran bíráló holland politológus definícióját használja, amely nem az adott rendszer gazdaságpolitikája, hanem ideológiai alapállása és politikai stratégiája alapján azonosítja a populistákat. Egészen pontosan azon rendszereket és vezetőket tartják populistámnak, akik azt állítják magukról, hogy “az igazi átlagembereket” képviselik az “elittel”, “rendszerrel”, akár “Brüsszellel” vagy a “globalistákkal”, azaz valamilyen tágan és homályosan körülírt hatalmi és/vagy gazdasági hatalmi csoporttal szemben. A populista politika alapja ez a szembeállítás, ahol a populista vezetők természetesen azt állítják magukról, hogy ők a népet képviselik a külső és belső ellenség elleni harcban. 

Ezt kissé kibővítve Szergej Gurijev és Elias Papaioannou, a párizsi Sciences Po és a London Business School kutatói a jelenkori populizmusok öt közös  jellemzőjét azonosítják: a világos közös ideológia hiánya; az elit- és szakértőellenes alapállás; a globalizáció- és EU-ellenesség; a politikai pluralizmus ellenzése és az autokratikus elvek iránti rokonszenv; valamint az egyszerű és agresszív kommunikációs stratégia, amelynek napjainkban a fő eszköze a közösségi média.

Mussolinitól Berlusconiig

Funke, Schularick és Trebesch hatvan, együtt a globális GDP legalább 95 százalékát adó ország vezetését vizsgálta meg 1900 és 2020 között. Ebben az időszakban 51 populista vezetőt és 72 populista ciklust azonosítottak. Ezek között majdnem fele-fele arányban voltak a jobb- és balpopulista ciklusok (37, illetve 35 ciklus), bár ezek történelmi eloszlása elég egyenetlen volt. Az 1920-as és 30-as éveken enyhe balos többlet, a második világháborútól 1980-as évekig erős balos dominancia, majd az 1990-es években jobboldali fölény volt jellemző, mígnem ma ismét nagyjából fele-fele arányban oszlanak el a jobb- és baloldali populista rendszerek. 

A fenti okokból az egyes vezetők vagy rendszerek populizmusát nem konkért gazdaságpolitikai lépéseik mentén határozták meg, azaz nem csak a népnek osztogató rendszerek kerültek be a vizsgálatban, hanem olyanok is, amelyek uralmát hosszabb ideig stabil makrogazdasági környezet és vállalkozásbarát politika jellemezte. Ebbe a kategóriában tartozik például Orbán Viktor és Recep Tayyip Erdogan török elnök uralkodásának első időszaka is: bár ma ez furcsán hangozhat, annak idején Orbán keleti barátja fiatal reformerként került hatalomra.  

A mintában szerepelnek még olyan, a magyar olvasó számára is ismerős nevek, mint a szlovák Vladimír Mečiar és a nemrég újra hatalomra került Robert Fico kormányfők,a lengyel Jog és Igazságosság (PiS), Benito Mussolini és Silvio Berlusconi olasz vezérek, Adolf Hitler, Donald Trump amerikai exelnök, Boris Johnson volt brit kormányfő, Jair Bolsonaro brazil exelnök, Benjámin Netanjahu izraeli miniszterelnök, a venezuelai bolivári szocializmus egykor a magyar újbaloldalon is népszerű megalapítója, Hugó Chávez, valamint a hazai alterglob-szekció másik korábbi sztárja, Aléxisz Cíprasz és a Sziriza görög újbalos exkormánypárt; továbbá olyan, hazánkban vélhetően kevésbé ismert szereplők is, mint a thaiföldi Thakszin Csinnavat politikai vállalkozó, a dél-koreai No Muhjon elnök, a Fülöp-szigeteki Joseph Estrada és az emberi jogok sárba tiprásáról ismert Rodrigo Duterte, a bolíviai Evo Morales, a dél-afrikai exelnök, Jacob Zuma, több perui és argentin vezető, vagy az ortodox iszlamisták és a technokrata reformok között egyensúlyozó indonéz elnök, Joko Widodo. 

Populista uralom időszakai és vezetői egyes vizsgált országokban. A populista rendszerek számának és ideológiai eloszlásának változása. Forrás: Funke, M, M Schularick and C Trebesch (2020), “Populist Leaders and the Economy”, CEPR Discussion Paper No. 15405.

Bár ezek a szereplők erősen vegyes ideológiai háttérrel, nagyon más gazdasági helyzetű országokban, jelentősen eltérő politikai lehetőségek mentén, és persze különböző gazdaságpolitikai módszerekkel dolgoztak, a mintában a populista vezetés konzisztensen negatív összefüggést mutat a közép- és hosszútávú növekedéssel, függetlenül attól, hogy jobb- vagy baloldali populistáról van szó. 

A tíz százalékos egy főre eső GDP-csökkenésre vonatkozó eredményt napjaink egyik legkedveltebb ökonometriai módszerével, a szintetikus kontrollváltozó alkalmazásával érték el. Ez konyhanyelven azt jelenti, hogy más, nem populisták által vezetett, hasonló helyzetű országok rendelkezésre álló adataiból lemodellezték, hogy hasonló belső és külső körülmények esetében hogyan alakulna a vizsgált, populista ország gazdasági helyzete; majd ezt a lemodellezett szintetikus kontrollt összevetették a valós gazdasági adatokkal. (Ez persze a pontos levezetés egy súlyos leegyszerűsítése, a pontos számítások a 204 oldalas tanulmányban érhetők el.)

Az elemzés alapján a populista vezetők által irányított rendszerekben csökken a GDP-arányos kereskedelem, a pénzügyi rendszer nyitottsága, nőnek a vámtarifák, azaz a populizmus protekcionizmussal jár, ami természetesen visszafogja a növekedési ütemet. Bár ezeket a lépéseket jellemzően a nép védelmével és az egyenlőtlenségek csökkentésével magyarázzák a populista rendszerek, a gyakorlatban a szerzők nem találtak számottevő változást a vagyoni egyenlőtlenségekben és a jövedelmek GDP-arányos értékében a populisták hatalomra jutását követően. Közben viszont az infláció és az államadósság egyértelműen magasabb a populista uralom alatt, azaz a nép végül rosszul jár a populisták gazdaságpolitikájával.

A növekedés változása a szintetikus kontrollváltozóhoz képest a populisták hatalomra jutása után. A populista rendszerek számának és ideológiai eloszlásának változása. A vízszintes tengely a populisták hatalomra jutása óta eltelt évek száma, a függőleges tengely a GDP a kontrollváltozóhoz képest mért változása Forrás: Funke, M, M Schularick and C Trebesch (2020), “Populist Leaders and the Economy”, CEPR Discussion Paper No. 15405.

A populista rendszerekben emellett a kontrollhoz képest mérhetően gyengülnek a végrehajtó hatalom feletti korlátok, a választások és a sajtó szabadsága, az igazságszolgáltatás függetlensége is romlik. Az ilyen rendszerekre az is jellemző, hogy nem rendezett körülmények között érnek véget: a vizsgált minta 41 modern, azaz második világháború utáni populista kormánya közül csupán kilenc esetben volt demokratikus hatalomváltás. Mint a szerzők kiemelik, a demokratikus intézmények és a hatalommal szembeni korlátok a fejlődésgazdaságtan jelenlegi fősodorbeli elképzelései szerint a tartós növekedés, az innováció, a tőkefelhalmozás és a jó oktatási rendszer fontos feltételei, ebből fakadóan a rossz gazdaságpolitika mellett az intézmények rombolása közvetetten is rontja egy adott ország növekedési kilátásit.

Benczes István egy 2022-es tanulmányában a populista uralom három hasonló alapvető elemét azonosítja:a piaci verseny mechanizmusaival szembeni ellenszenvet, a független szervezeteké szakértők és intézményekkel szembeni bizalmatlanságot, valamint az újraelosztásban a hatalom számára kedves csoportokkal való kivételezést. Ugyanakkor van, amiben a populisták valóban sikeresek: Pan Vej-fong, a sencseni Szun Jat Szen Egyetem kutatója szerint a háztartások adóssága a populista vezetés alatt csökken. A látszólag üdvözítő jelenség mögött azonban itt is problémás mechanizmusok állnak: ezt a balpopulista rendszerekben a fogyasztás csökkenése, a jobbpopulista rendszerekben az államadósság növekedése, valamint a lakossági hitelezés visszaesése magyarázza. 

Lengyelország kettős paradoxon

A populista rendszerek gazdasági lemaradása persze nem minden esetben igaz. Egy érdekes ellenpélda Lengyelország: Michal Brzezinski és Katarzyna Sałach, a Varsói Egyetem kutatói egy idén megjelent publikációban azt vizsgálták meg, hogy milyen hatással voltak a lengyel gazdaság fejlődésére a Jog és Igazságosság (PiS) nevű jobbpopulista kormánypárt által 2015 után bevezetett, általuk populistaként definiált gazdaságpolitikai lépések. 

A magyar sajtóban is sokat dokumentált módon a PiS nekitámadt a független intézményeknek és hatalmi ágaknak, propagandacsatornává silányította a közmédiát, és az ebből fakadó nézeteltérések miatt permanens háborút hirdetett az Európai Unióval és a német kormánnyal szemben. Ez a gazdasági populizmus klasszikus formáival is kiegészült: jelentősen növelték a családi pótlékot és a minimálbért, csökkentették a nyugdíjkorhatárt, bankadót vetettek ki és a bankszektoron belüli állami tulajdon növelésére törekedtek, és meghirdették a lengyel gazdaság “újraiparosítását” is. 

A magyar olvasó számára vélhetően nem meglepő információ, hogy ezek nem lassították mérhetően a lengyel gazdaságot, sőt a PiS regnálása rendkívül gyors növekedési ütemmel párosult, ami máig kitartott. A szintén szintetikus kontrollváltozót alkalmazó (azaz egy nem populista alternatív valóságot lemodellező) lengyel kutatók szerint a PiS lépései 8 százalékkal növelték az egy főre eső GDP-t 2016 és 2019 között, jelentősen csökkentették a szegénységet, és közben elhanyagolható hatással voltak az inflációra és a munkaerőpiacra. 

Potenciális magyarázatként felmerül, hogy az EU-tagság jelentősen csökkentette a gazdasági populizmus terét, például gátolta a gazdasági nacionalizmust, a protekcionizmust és a pénzügyi hálózatoktól való elzárkózást, ami más, EU-n kívüli rezsimekre jellemző. A lengyel paradox másik oka az lehet, hogy szimplán túl rövid időszakot vizsgáltak: a populizmus hatásainak kibontakozása gyakran hosszabb időbe telik, és a PiS eleve egy szerencsés külső környezetben, alacsony külső korlátok mellett tudott expanzív politikát folytatni 2016 és 2019 között. Ezt egyelőre nem fogjuk megtudni, miután a PiS szinte biztosan távozni kényszerül a hatalomból az októberi választási eredmények alapján.

Ez a maga nemében egy újabb paradoxont vet fel. Egyrészt régi és több empirikus kutatás által is megerősített (bár a valóságban ennél bonyolultabban működő) elmélet, hogy egy adott kormány újraválasztása jelentős részben gazdasági teljesítményétől függ. Másrészt az ehhez kapcsolódó “populista paradoxon” szerint a populisták gyakran rossz gazdaági teljesítményük ellenére is képesek hatalmon maradni. A PiS példája mindkét elméletnek ellentmond: a lengyel választók még úgy is leváltották a PiS-t, hogy anyagilag nagyon jó nyolc évet tudnak maguk mögött, és a vereség a közvetett jelek szerint jelentős részben a párt populizmusához és annak intézményi és társadalmi következményeihez kapcsolódott.

Ezzel együtt több lengyel szakértő arra figyelmeztetett a választást övező európai optimizmus kapcsán, hogy a populizmus megdöntése meg nem történt meg, és nem is biztos, hogy meg fog: a PiS emberei erősen belakták az államszervezet minden szintjét az elmúlt nyolc évben, ezért a kormányváltás esetén sem lesz egyszerű megkerülni a párt intézményi hatalmát; az ukrajnai orosz invázió a lengyel társadalomban mély bizalmatlanságot ébresztett Franciaország és főként Németország iránt, azaz a 2015 előtti européer politikához való visszatérés kérdéses; és a háború kapcsán ismét feléledt az orosz egzisztenciális fenyegetés emléke, ami természetesen növeli a szuverenitást hangoztató populista szólamok támogatottságát. 

Elméletben nem mindig árt

Egy 2018-as esszéjében Dani Rodrik, a Harvard Egyetem közgazdásza és a globalizáció jelenlegi formájának egy prominens kritikusa amellett érvel, hogy a populizmus mint gazdaságpolitika nem szükségszerűen káros. Ő a történelmi példák közül Franklin Delano Roosevelt amerikai elnököt és a New Dealt emeli ki, amely egy számos jogi és politikai támadás által övezett, klasszikus populista politika volt, mégis az 1929-es válságból való kilábalás legfontosabb alappillére és a hosszabb távú amerikai prosperitás egy megalapozója volt. 

Ellenpéldaként az Európai Unió gazdaságpolitikai döntéshozatalát a nagy nemzetközi kereskedelmi egyezmények vitarendezési mechanizmusait, illetve a szellemi tulajdonjogok felhasználására vonatkozó szabályait hozza fel. Ezek a zárt ajtók mögött megkötött politikai és gazdasági alkuk eredményeként létrejött, bármiféle populista behatástól független, rendkívül technokratikus és szakmai szövegek szerinte elsősorban a nagyvállalatok érdekeit szolgálják, miközben a fejlett országok alsóbb rétegei vagy a fejlődő világ államai számára negatív hatással járnak. Így a döntéshozatalból kizárt és marginalizált tömegek szerinte joggal érezhetik úgy, hogy a szakértői gazdaságpolitika nem az ő érdekeiket szolgálja.

Cas Mudde gyakori szerzőtársa, Cristóbal Rovira Kaltwasser is amellett érvel, hogy a populista gazdaságpolitika nem feltétlenül ördögtől való. Kaltwasser megkülönböztet befogadó és kizáró populizmust: az utóbbi esetében a szembeállítás egyes társadalmi csoportok, Európában például jellemzően a bevándorlók ellen irányul, míg az előbbi, Kaltwasser szerint baloldali populizmus a tágabb értelemben vett nép érdekeit hivatott képviselni, megkülönböztetés nélkül. Utóbbi előnye lehet bizonyos valós társadalmi problémák napirendre emelése, pozitív társadalmi hozadékkal járó reformok kikényszerítése, a technokraták ellenőrzése, és a “neoliberalizmus” féken tartása. Azt persze ő sem állítja, hogy a dolognak csak pozitív hatása van, például egyes témák átpolitizálása ronthatja a gazdaságpolitikai intézmények hatékonyságát, megnehezítheti a koalícióképzést, legitimálhatja a korrupciót és klientizmust a rezsim részéről. Kár, hogy a fent említett előnyök csak elméletben léteznek, és Funke, Schularick és Trebesch elemzése alapján a valóságban nem látszanak a gazdasági adatokon.

A populizmus egyoldalú bírálatainak bírálói azt is megjegyzik, hogy a populisták népszerűsége valós és súlyos társadalmi és gazdasági folyamatokra vezethető vissza, és önmagában a populizmus gazdasági sikertelensége nem vezet a populista ideák népszerűségvesztéséhez – sőt paradox módon a populizmus gyakran tartós jelenséggé válik egyes társadalmakban. Mint arról Donald Trump hatalomra jutása és a brexit kapcsán a G7 korábban részletesen is írt, az okokat illetően számos magyarázat van: 

  1. Elméletek egy csokra az egyenlőtlenségek növekedéséből, a mérsékelt képzettséget követelő, de relatíve jól fizető ipari munkahelyek a globalizációhoz és automatizációhoz köthető eltűnéséből és a középosztály relatív lecsúszásából fakadó közelégedetlenséggel és a globalizációval jobban járó elittel szembeni növekvő ellenszenvvel magyarázza a jelenséget;
  2. Mások szerint a nyugati világban inkább kulturális és ideológia változók állnak a populisták feltörése mögött, például a rasszizmus, szexizmus, a feminizmustól, migrációtól és általában véve a világ változásától és a privilégiumok elvesztésétől való félelem, a vidék és város kulturális elszakadása;
  3. Egy harmadik verzió szerint pedig a kettő kombinációja: a kulturális megosztottságot a növekvő egyenlőtlenségek és az alacsonyabban képzett rétegek gazdasági kilátásainak romlása tette meghatározó politikai törésvonallá. 

Ezek a jelenségek máig nem tűntek el, és bár manapság például az Egyesült Államokban mutatkozik némi kormányzati törekvés a globalizáció negatívnak tekintett externáliáinak megváltoztatására,  a kísérlet egyelőre gyerekcipőben jár, és Amerika belső, rendszerszintű politikai, intézményi és gazdaságszerkezeti jellegzetességei miatt erősen kétséges, hogy mindez jóléti forradalommal jár majd.

Európában sem rózsásak a kilátások, az Amszterdami Egyetem és a Guardian közös összesítése arra jutott, hogy a tavaly tartott európai választásokon minden harmadik szavazatot szélsőjobbos vagy szélsőbalos populista pártok kaptak, amely történelmi léptékkel is messze a legmagasabb arány: az 1990-es években még 12 százalék, az ezredforduló után 20 százalékos támogatottsággal bírtak a populista erők.

Ugyanakkor az is tény, hogy a 2018-as csúcs óta a kormányon lévő populista pártok száma csökkent: míg a Carnegie alapítvány vonatkozó összesítése szerint a csúcson a globális GDP közel harmada volt populisták irányítása alatt, ma (főként Donald Trump amerikai elnökválasztási veresége miatt) az arány jóval alacsonyabb.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Élet Világ Dél-Amerika gazdasági növekedés GDP-növekedés Lengyelország Orbán Viktor populizmus recep tayyip erdogan válság Olvasson tovább a kategóriában

Élet

Stubnya Bence
2024. május 24. 10:23 Adat, Élet

A fiatalok több mint fele legszívesebben elköltözne Magyarországról

Csak a ciprusi fiatalok között vannak vannak többen a magyaroknál a külföldre költözést tervezők az Európai Unió tagországainak mezőnyében.

Stubnya Bence
2024. május 24. 05:10 Adat, Élet

Gyorsabban jövünk ki a megélhetési válságból a várakozásokhoz képest

Egyre több jel utal arra, hogy a tavalyi sokk után bátrabban fogyasztunk az év elején, mint ami várható volt. Kár, hogy az ipar közben mélyrepülésben van.

Torontáli Zoltán
2024. május 21. 16:34 Élet, Világ

Nem sietik el a boltokban használt vékony műanyag zacskók betiltását

Az Európai Unió tesz egy nagy lépést a műanyag hulladék csökkentése érdekében, de nagyon lassan és sok szempontból kritizált módon.

Fontos

Hajdu Miklós
2024. május 24. 13:41 Adat, Világ

Kolozsváron metrót építenek annyi pénzből, amennyiért a Déli Körvasutat fejlesztik Budapesten

Sőt, ha figyelembe vesszük, hogy a budapesti vasútfelújítás nem is érinti a vonal teljes hosszát, akkor olcsóbbra jön ki a kolozsvári metróépítés kilométerenkénti költsége.

Stubnya Bence
2024. május 23. 13:49 Vállalat

Az egész magyar gazdaság megérzi, ha le kell állnia a gödi akkugyárnak

Komoly gazdasági érdekekkel állnak szemben a civilek jogos környezetvédelmi aggályai, ezért hatalmas tétje van a másodfokú bírósági döntésnek.

Hajdu Miklós
2024. május 23. 10:43 Közélet, Vállalat

Sokmilliárdos pénzhegyen ülő állami cég került Lázár János alapítványának tulajdonába

Évről évre több milliárd forintos nyereséget ér el az a vállalat, amit most adott át ingyen az állam a Lázár János által kezelt alapítványnak.