Második honfoglalásnak nevezték, de a Tisza szabályozásával a természet alávetése lépett új szintre

Amikor Vásárhelyi Pál ránézett a Tiszára, egy másfajta folyót képzelt el, mint amit látott. Olyat, amely megszabadult haszontalan kanyarulataitól, zátonyaitól, ágaitól, szigeteitől és fáitól. Olyat, amelyen nincsenek véletlenszerűen duzzasztógátak, hajómalmok, halászhálók és mesterséges csatornák, melyeket a parasztok foknak neveztek. Az ő folyója gyorsabb folyású, egyenesebb, mélyebb volt, töltések és gátak szegélyezték. Ha kicsit hunyorgott, maga elé tudta képzelni, ahogy gőzhajók vetik a hullámokat a folyón felfelé, hogy azután gabonával, fával és sóval teli rakománnyal térjenek vissza. Vásárhelyi szemében ez a látomás gyönyörű volt.

Vásárhelyi látásmódját nyugat-európai tapasztalatok formálták. Az 1795-ben Szepes vármegyében született Vásárhelyi a pesti Institutum Geometricumban (a Budapesti Műszaki Egyetem elődje) tanult mérnöknek. Miután 1816-ban megszerezte diplomáját, élete nagy részében Magyarország folyóival foglalatoskodott. Az 1820-as években feltérképezte a Dunát, az 1830-as években a Vaskapu hajózhatóvá tételén dolgozott, az 1840-es években pedig megtervezte a Tisza szabályozását.

A folyókra – fizikai paramétereikre, matematikai hátterükre, elképesztő energiájukra és határtalan lehetőségeikre – vonatkozó ismeretei nemcsak gyakorlati tapasztalatokból, hanem részben az Európa-szerte megvalósított vízépítési projektek alapos tanulmányozásából származtak. 1834-ben Széchenyi Istvánnal együtt utazta be Nyugat-Európát, ahol hidakat, gátakat és vízépítési berendezéseket tanulmányoztak. Angliában Széchenyi megrendelt egy kotróhajót, a híres Vidrát; a német területeket átszelve Vásárhelyi megismerte a Felső-Rajna közelmúltbeli „korrekcióját”, ami közel 100 kilométerrel rövidítette meg a folyót, miközben megszüntetett 2200 szigetet.

Vásárhelyi nem érte meg a Tisza átalakítását; szívinfarktusban halt meg 1846. április 8-án, Pesten. Alig néhány hónappal később Tiszadobon Széchenyi kiásta az első lapát földet, és megkezdődtek a munkálatok a folyón, mégpedig egy olasz mérnök, Pietro Paleocapa irányításával, aki korábban a Pó völgyében nagy vízszabályozási projekteket felügyelt. A kubikusok több mint 100 átvágást ástak, töltéseket emeltek, és szigeteket tüntettek el. A folyószabályozás néhány év alatt a Tiszát egyharmadával rövidítette meg, és több mint 500 kilométernyi holtágat hozott létre, melyek közül sok ma is látható. A folyó és árterei átalakítása jelentős, gyakran negatív hatással bírt a térség állat- és növényvilágára és a helyi lakosságra is. A halászok hamarosan arra panaszkodtak, hogy a folyó gyorsabb sodrása, alacsonyabb hőmérséklete és magas töltései tönkreteszik a halak élő- és ívóhelyeit.

Ez azonban csak a kezdet volt. 1870-től a magyar állam hatalmas folyószabályozási, árvízvédelmi, mocsárlecsapolási és csatornaépítési programba kezdett. A teljes Duna- és Tisza-völgyet érintő projekt a Magyar Királyságnak kevés részét hagyta érintetlenül. A világ összezsugorodott, ahogy újabb és újabb távíró- és telefonvonalak jelentek meg a frissen épített töltések mentén. A gémeskutak helyébe artézi kutak léptek.

Kvassay Jenő, az Országos Vízépítési Igazgatóság vezetője „második honfoglalásnak” nevezte az árvizektől megvédett és művelésre alkalmassá tett hatalmas területeket. Kvassay (és nyomában számos történész) azzal kérkedett, hogy a magyarországi ármentesítési eredmények minden más korabeli projektnél, például a Loire franciaországi szabályozásánál vagy a hollandiai munkálatokénál is jelentősebbek voltak. A magyarországi árvizekről és árvízvédelemről újságok és szaklapok a világ minden táján – New Yorkban, New Orleansban, Bombayben (Mumbai) és Sydney-ben is – hírt adtak.

Magyarország erdeinek sorsa szorosan összefonódott a folyókéval. Köztük kétirányú összefüggés is kimutatható: egyrészt, ahogy Vásárhelyi és Széchenyi is megállapította, a hegyvidéki erdőirtás a folyók felső szakaszán, a síksági, alsó szakaszon levonuló árvizek valószínűségét növelte, ami a hegyvidéki fakitermelés korlátozását tette észszerűvé. Másrészt a jobb folyami hajózás megkönnyítette és olcsóbbá tette a faanyag nagy távolságokra szállítását; a folyók valóban sokkal hatékonyabban szolgálták ezt a célt, mint a vasutak. A mérföldkőnek tekinthető erdészeti törvény (1879. évi XXXI. tc.) „rendszeres és tervszerű erdőgazdálkodást” irányzott elő, ami megerősítette a hatóságok lehetőségeit az erdők felügyeletére és védelmére, és kötelezte a településeket, hogy a fakitermelés után telepítsék újra az erdőket. A szabályozásokat azonban mindig is könnyű volt kijátszani, és sok helyen (például a Vág folyó völgyében és a Bihar-hegységben) folytatódott az erdőterület csökkenése.

Erózió, gyengébb talajminőség és melegebb nyári hőmérséklet mind a következmények között voltak. A fa iránti kereslet – fűtésre, vasútépítésre, az építőipar, az ipar más ágai, így a bútorgyártás számára – ugyanis túl nagy volt. 1900-ra Magyarországon több mint 1600 fűrészmalom működött, 41 ezer ember dolgozott az erdőgazdálkodásban, és az ország Németországba, Franciaországba és az Oszmán Birodalomba egyaránt exportált tölgyet és fenyőfát.

Egyre inkább a szén hajtotta a fűrészmalmokat, mozgatta a gőzhajókat. A kőszénbányászat Magyarországon a 18. század közepén kezdődött, és hamarosan az ország számos részén elterjedt. Ezt külföldi tőke segítette elő: a Tatabánya környéki bányákkal rendelkező Magyar Általános Kőszénbánya Rt. francia és osztrák befektetőkkel, a salgótarjáni Kőszénbánya Rt. osztrák, német és magyar tulajdonosokkal rendelkezett. De nem csak a tőke lépte át a határokat: a horogféreg – egy, a bányákban világszerte előforduló parazita – által okozott betegség a magyar bányászokat is sújtotta.

Bár a magyar kőszéntermelés az 1900 körüli években megháromszorozódott, a fogyasztás még gyorsabban nőtt, mivel kőszénnel fűtötték a mozdonyokat, öntödéket, sörfőzdéket és pékségeket is. Budapesten és más városokban a széntüzelésű kályhák felváltották a fatüzelésűeket; a szeneslegény, a szenesláda és a szenesveder a mindennapi élet részévé vált.

Magyarország minden csinnadratta nélkül csatlakozott a fosszilis tüzelőanyagok globális forradalmához. Fokozott energiafelhasználása, ha csekély mértékben is, de hozzájárult a Föld légkörében található üvegházhatású gázok mennyiségének növekedéséhez. Ennek hatásai akkoriban azonban még nem voltak érzékelhetők. Az emberek inkább a levegő és a vizek szennyezettségére panaszkodtak, mégis kevesen akartak közülük vasút és gőzhajó nélküli világban élni. A városokban eközben a vízművek, szennyvízelvezető csatornák és vágóhidak építése enyhítette (vagy legalábbis áthelyezte máshová) a szennyezés legrosszabb hatásait. Sok magyar osztotta Vásárhelyi abba vetett bizalmát, hogy a természet racionális, tudományos kiaknázása a modern világba vezeti őket.

A természetről ugyanakkor másképp is lehetett gondolkodni. A Tiszában Petőfi Sándor egészen mást látott. A Tisza című versében (1847) a folyó szép és varázslatos; „parttalan medrében” kanyarog. Partján „néma méltóságban / Magas erdő”, és „Mogyoró- s rekettye-bokrok tarkán.” A költő megfigyel egy parasztasszonyt, és az emberi tevékenység más nyomait is észreveszi, de ezek aprók és jelentéktelenek a folyóhoz képest: „Ó természet, ó dicső természet! / Mely nyelv merne versenyezni véled?” A vers végére a folyó dühöngve támad fel, megmutatva erejét: „Zúgva, bőgve törte át a gátat, / El akarta nyelni a világot!” Nem csak Petőfi képzeletében történt ilyesmi, amint azt az 1879-es, pusztító szegedi árvíz bizonyította.

A természet lírai leírásával Petőfi nem volt egyedül. Az erősödő nacionalizmus korában számos 19. századi költő tette nemzeti szimbólummá a hegyvonulatokat, folyókat, erdőket és alföldeket. Így Kölcsey Ferenc Himnusza (1823) könnyedén ugrál a Kárpátok, a Tisza és a Duna, a kunsági rónák és Tokaj szőlőhegyei közt. 1844-ben, amikor Erkel Ferenc megzenésítette a Himnuszt, Janko Matúška szlovák költő a hegyekre tekintett, és megírta a Nad Tatrou sa blýska („A Tátra fölött villámlik”) című verset, amely később Szlovákia nemzeti himnusza lett. Néhány évtizeddel később pedig Mihai Eminescu Doinája („Népdal”) a románokat a De la Nistru pân-la Tisa („A Dnyesztertől a Tiszáig”) közti képzeletbeli határok közé helyezte. A romantikával és nacionalizmussal átitatott évszázadban gyakori volt a természet ilyetén felhasználása; Chile nemzeti himnuszának (1828) szövege a „hófödte hegyeket” ünnepelte, miképp Costa Ricáé (1888) az ország „buja erdeit” és „virágos, zöld síkságát”. A táj nemzetiesítése globális jelenség volt tehát.

Egyre többen akarták látni és megtapasztalni a természetet, még akkor is, ha nem volt egyetértés abban, hogy ez pontosan mit is jelent. Magyarország egy maroknyi Afrika- és Ázsia-felfedezőt és néhány komoly európai alpinistát – köztük például Eötvös Lorándot – is „kitermelt”. De a természet megismerése sokak számára a vidék felfedezését jelentette. Őket olyan klubok segítették, mint a Magyarországi Kárpát-egyesület, amely expedíciókat szervezett a Magas-Tátrába, később pedig ösvényeket jelölt ki, menedékházakat épített, és nyomtatott térképeket készített, hogy más túrázók is követhessék őket.

Nem kellett messzire utazni a természet megtapasztalásához. Budapesten a fogaskerekű vasút 1874-es megépítésével az emberek immár könnyen megközelíthették a Budai-hegységet, ahol túraútvonalak és vendéglők nyíltak, és ahol később a János-hegy tetején az ugyancsak látványos Erzsébet-kilátó is felépült. A budapesti állatkert, amely 1866-ban nyitotta meg kapuit, otthont adott a világ minden tájáról származó állatoknak – elefántoknak, zsiráfoknak, tevéknek, kenguruknak, tigriseknek, pingvineknek és fókáknak. 1912-es újranyitásakor Bárczy István főpolgármester hangsúlyozta: „A mi jövendő ifjúságunkat fogja ez nevelni, elsősorban a természeti ismeretekre és másodsorban a természet megszeretésére s ily módon tulajdonképpen a legigazibb értelemben vett természeti iskola lesz.”

Szövevényes és néha váratlan globális kapcsolatok alakították a magyarok gondolkodását a természetről – és hogy miképp akarták megváltoztatni, használni, nemzetiesíteni és megtapasztalni. A természet a 19. században számos funkciót szolgált: inspirálta a költőket, kihívást jelentett a túrázóknak, és nevelte a fiatalokat, de éppígy szolgálhatott üzemanyagul az ipar számára, a hajók mozgatására és a városok fűtésére is. A század végére egyesek a természet megőrzéséről kezdtek komolyan gondolkodni, míg mások épp hatékonyabb kiaknázásáról álmodoztak.

Eredeti megjelenés: ‘1846 – Megkezdődik a Tisza szabályozása. A természet modern kori alávetése’ in Magyarország globális története a kezdetektől 1868-ig (Szerkesztette: Laczó Ferenc, Vadas András és Varga Bálint), Corvina Kiadó, 2023.