(A szerző a Concorde Értékpapír Zrt. üzletfejlesztésért és stratégiai fejlesztésért felelős igazgatója. Az Ekonomi a G7 véleményrovata.)

Nehéz lenne vitatni, hogy az európai energiapolitika hosszú ideje az önsorsrontás minősített esete, most azonban éppen az EU energiapolitikai döntési és döntéselőkészítési központjaiból várjuk a felmentő sereget. Szeptember 9-én válságtanácskozást tartanak EU energiaügyi miniszterei, és a politikusok nyilatkozatai alapján nem csevegni gyűlnek össze Brüsszelben az soros elnökséget ellátó cseh kormány hívására. Az Európai Bizottságban a hírek szerint lázas munka zajlik, részint az akut válságkezelést, részint az európai árampiac alapvető strukturális átalakítását célzó javaslatokon dolgoznak. Néhány nappal a miniszterek találkozója után, szeptember 14-én Ursula von der Leyen már konkrétumokat szándékozik bejelenteni az árampiaci válság kezelésével kapcsolatban.

A gépezet teljes sebességgel zakatol, valami történni fog.

Az mindenesetre világos, hogy az elmúlt hetekben az árampiac elérte azt a pontot, ahol a gazdaság alkalmazkodóképessége a jelenlegi szabályozási környezetben véget ért, a probléma kezelése ebben a pillanatban a politikai innováció terepe. A probléma ugyanis nem az, hogy nincs elég áram.

Természetesen igen kellemetlen, hogy háború van, és Putyin erősen hiszi, hogy a gázcsap tekergetésével megtörheti az európai falanxot, és így éket ver abba az atlanti együttműködésbe is, ami egyébként garantálja, hogy éppen úgy elveszítse a „villámháborúját”, ahogy a kollégái is mindig elveszítették a gyűlölt Nyugat elleni hideg-, meleg-, továbbá világháborúikat. Mindig ugyanazért: a gyilkos düh, a dicsvágy, a rendőrállami működésmód, a tömegek patológiás meghülyítése nem elég a győzelemhez, egészen egyszerűen nem jön ki a matek.

A Nyugat erősebb, sokkal, pont.

A gáz, amit Putyin háborús logikával tökéletesen érthető okból nem vagy nem nagyon ad az ellenségnek, valószínűleg valóban hiányozni fog a villamosenergia-termelés piacáról, de még nem hiányzik fizikailag, „csak” az ára emelkedett meg irtózatosan. Az európai árampiac mechanizmusainak sajátosságai miatt azonban ennek önmagán túlmutató jelentősége van.

Az európai áramtőzsdéken a „merit order” elve működik, ami azt jelenti, hogy a szisztéma a legalacsonyabb marginális költséggel működő erőműveket részesíti előnyben az aukciókon, tehát a vízerőműveket, a Németországban kiátkozott atomerőműveket, naperőműveket, a szélerőműveket, amelyek minimális változó költséggel termelnek energiát, ha folyik a víz, hasad a mag, süt a nap, fúj a szél. A hőerőművek, amikben el kell égetni valamit a generátorokat forgató turbinák működtetéséhez, értelemszerűen jóval drágábban állítják elő a következő egységnyi áramot, hiszen ahhoz többet kell égetni az üzemanyagukból.

Az aukciós rendszerben aztán kialakul egy egyensúlyi ár, az annál drágább eladási ajánlatok kihullanak, viszont a megmaradt ajánlatok közül a legdrágább(!) által ajánlott áron teljesül az összes tranzakció, tehát a skála legolcsóbban termelő tagjai a saját termelési költségeikhez képest nagyon magas áron tudnak áramot eladni.

Ez a rendszer békeidőben elvileg jól szolgálja a versenyt és a felhasználók érdekeit, bár mindig is érték jogos kritikák. Rövid távra optimalizál, a pillanatnyi áramigény hatékony kiszolgálására alkalmas, de a hosszú távú árakat meghatározó tényezők tekintetében kevés ösztönzőt vagy éppen fals jelzéseket ad az áramtermelőknek. Arra mindenesetre alkalmas volt, hogy a megújulók térnyerését az ártámogatási rendszeren túlmenően is segítse, hiszen szinte automatikusan kiszorítja a hőerőműveket a piacról, miközben aszimmetrikusan feljavítja a megújulók megtérülését.

Most azonban, amikor a gáz ára a soron lévő sokéves villámháborúból kifolyólag elszállt, a gázerőművek az elképesztő termelési költségeikkel továbbra is ármeghatározó szerepben ragadtak, azokban az időszakokban, amelyekben az atomerőművek, a vízerőművek, a megújulók, és még a sorban utánuk következő szenes hőerőművek sem elegendőek az igények kielégítésére. Ilyenkor a gázerőművek ajánlatai is belül tudnak maradni az aukcióban, az egyensúlyi ár az ő áruk lesz, az ő áruk viszont kénytelen iszonyatosan magas lenni, hiszen iszonyatosan drága a gáz. A fogyasztók egy része megszakad, és ki tudja gazdálkodni, egy része elkezd távozni a piacról, leállítja a tevékenységét, de egy darabig kitart, a költségskála másik végén lévő, olcsóbban termelő erőművek pedig (elnézést az idétlen szóviccért) szénné keresik magukat – legalábbis azok, akik nem adták el már jó előre a termelésüket alacsonyabb áron, és még van értékesíthető kapacitásuk.

Ennek a rendszernek napjai lehetnek hátra.

Békében csak jogos kritikák érték, mindösszesen a hosszú távú káros hatásai merültek fel, a háborúban viszont mostanra fenntarthatatlannak bizonyult. Az Európai Bizottság javaslatai nyomán valami mindenképpen megváltozik, a „merit order” szisztéma egészének létjogosultsága is megkérdőjeleződött, de ha marad is, akkor is lényeges intervenciók várhatók. Az egyensúlyi aukciós ár esetében szó van egy maximum bevezetésének lehetőségéről, ebben az esetben a gázerőmű definíciószerűen veszteségesen termel, ha piaci áron veszi a gázt. Ez kezelhető azzal, hogy az állam (vagy az EU) finanszírozza a gázerőmű veszteségét, de az adófizető beléphet másik ponton is, beszélnek arról is, hogy az erőmű már mesterséges, rezsicsökkentett áron kapja gázt. 

Az viszont majdnem bizonyosra vehető, erről szólnak a legkonkrétabb híresztelések, hogy ha marad a „merit order” szisztéma, és nem változik az a helyzet, amelyben a gázerőművek bekapcsolása továbbra is elhúzza az egyensúlyi árat az extrém tartományba, akkor az olcsóbban termelő szereplők az így kialakuló – nem tudok jobb kifejezést – extraprofitjukra kapnak egy vaskos adót (windfall tax), amit az állam a fogyasztók vagy a fogyasztók egy csoportjának kompenzálására tud fordítani.

Így a kecske is jól lakik, és a piaci logika is fennmarad, azaz nem kell átállítani a rendszert normatív irányításra, ami nagyon rövid távon hozhatna ugyan fellélegzést, de kicsit is hosszabb távon egyenes út az áramszünetekhez. A Bizottság állítólag az áramkereslet csökkenését ösztönző lépéseken is gondolkodik, hiszen akármerről csűrjük-csavarjuk, a legtöbbet azzal segíthetnénk magunkon, ha a lehető legritkábban kellene bekapcsolni a gázerőműveket. Az extrém magas gázár okoz éppen elég rettenetes kárt az árampiacon kívül is.

Ha az EU megugorja az akadályt, és szeptember közepére működőképes megoldást kalapál össze a bénító erejű árampiaci turbulenciákra, anélkül, hogy az áramtermelésben bevezetné a hadigazdálkodást, miközben meg tudja tartani a rendszert a közösségi jog keretein belül, akkor az bizony válságkezelés tantárgyból a sok bukdácsolás után egy jeles eredménnyel abszolvált vizsgát jelentene. Az pillanatnyilag mellékes, hogy az árampiac megbolondulása részben a kitartó szabályozási torzítások eredménye is, elvégre az utóvizsgán elért jeles is jeles.

Néhány hét, és megtudjuk.

Azt pedig, hogy mennyi gáz hiányzik és mennyire nagyon hiányzik az előttünk álló európai télből, valószínűleg csak utólag, tavasszal tudjuk meg biztosan.

Addig sokat fogunk tanulni mindannyian.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Világ áram áramtermelés gáz háború infláció Oroszország rezsi Ukrajna Olvasson tovább a kategóriában