(A szerző a Raiffeisen vezető elemzője. A Zéróosztó a G7 elemzői szeglete.)

Fontos dokumentumot készített és mutatott be Mario Draghi ősszel az EU gazdaságának versenyképességi problémáiról. Ez az anyag azóta az európai közgazdasági, gazdaságpolitikai és politikai viták sztárjává vált, vélhetően még sokáig marad hivatkozási alap mind az Európai Bizottság, mind a tagországok kormányai számára.

A Draghi-jelentés főbb megállapításai vitathatatlanok, valóban súlyos problémák vannak az EU versenyképességével, különösen a technológiai szektorban, de sok más területen is. Ráadásul az elmúlt néhány évben a döcögő európaival szemben az Atlanti-óceán nyugati oldalára nézve egy meglehetősen jól teljesítő amerikai gazdaságot látunk, keletre tekintve pedig a saját komoly problémái ellenére is dinamikusan törtető Kínát találunk. Azt azért fontos tisztázni, hogy ez a mi nézőpontunk, az európai perspektíva. Mind Kínából, mind pedig az USA-ból nézve bőven van mit irigyelni Európából.

Tényleg eljött a vészharang megkongatásának az órája? Valóban az utolsó momentumban van az EU, hogy gazdaságának növekvő tempójú lemaradását lefékezze, megállítsa? A politikusok sürgető szavaiból úgy tűnik, hogy igen. Úgy beszélnek az elmúlt öt, tíz vagy éppen húsz évben bekövetkezett lassú európai növekedésről és a globális versenytársakhoz képesti lemaradásáról, mintha az – gazdaságirányítási beavatkozás nélkül – minimum folytatódna, ha éppenséggel nem gyorsulna tovább. Ez az elemzés azonban egy viszonylag szűkre szabott időintervallumra tekint csak rá. Véleményem szerint érdemes kinyitni az időintervallumot, és historikus távlatból vizsgálni a fenti kérdést. Ebben az írásban erre teszek kísérletet.

A rendelkezésre álló és megbízhatónak számító GDP-statisztika nagyjából az 1950-es évekig nyúlik vissza, de az azt megelőző száz-százötven évre is akadnak az összehasonlítást lehetővé tevő becslések. (Bár minél inkább távolodunk az időben a jelentől, ezeknek a pontossága egyre bizonytalanabbá válik – mindazonáltal az arányok és a trendek tekintetében vélhetően jól használhatóak.)

Ebben a cikkben a történelmi összehasonlítás az USA-ra és a nagy nyugat-európai országokra (Franciaország, Németország, Olaszország) terjed ki. Kínával kapcsolatban egészen más történelmi léptékben célszerű gondolkodni, de az egy-két ezer évre visszanyúló elemzés nem tárgya ennek a cikknek. A cél, hogy mélyebb háttérismeretet szerezve tekintsünk a közelmúlt és a jelen történéseire. Talán ez hozzásegíthet ahhoz, hogy a jövőre vonatkozó várakozásainkat is árnyalni tudjuk.

Nem is olyan fiatal

Európában, az „öreg kontinensen”, a hagyományok és a történelem tekintetében gyakran hivatkozunk (időnként akár némi lesajnálással is) az Egyesült Államokra mint egy fiatal, újvilági országra, rövid történelemmel (mármint ami az európai telepesek megjelenése óta számított, írásosan dokumentált történelmet illeti). Azonban a modern tudomány- és gazdaságtörténelem tekintetében az amerikai történelem nem is annyira rövid.

Például, miközben 1635-ben alapították Nagyszombaton Magyarország leghosszabban folyamatosan működő egyetemét, az ELTE, a Pázmány és a Semmelweis jogelődjét^*Egyik gyakran hivatkozott büszkeségünk, a középkori, 1367-es alapítású egyetem Pécsen csak néhány évtizedig működött., az első amerikai egyetemet, a Harvardot csak egy évvel később, 1636-ban indították. Ma egyébként a Harvardot a világ egyik legjobb egyetemeként tartják számon, az ELTE éppen csak, hogy feljutott a globális egyetemi rangsorban az 500-as listára. A világ 50 legjobb egyeteme között 22 található az Egyesült Államokban, és csak 7 az EU-ban (a The Times Higher Education Ranking alapján).

Ha a modern találmányokra, technikai és technológiai újdonságokra gondolunk, azok feltalálása, valamint termékké fejlesztése is többnyire az Egyesült Államokhoz köthető. Ilyen – ötletszerűen sorolva néhányat – a személygépkocsik sorozatgyártása, a porszívó, a mozgólépcső, a repülőgép, a kenyérpirító vagy az internet, a személyi számítógép, az okostelefon, de ide sorolhatók a világban leginkább elterjedt Covid-oltások is.

Mit mondanak a számok?

Alice Hansen Jones amerikai gazdaságtörténész kutatásaiból kiderül, hogy 1774-ben (két évvel az amerikai függetlenség kikiáltása előtt) az éves amerikai átlagjövedelem 13,85 font volt, miközben ez Angliában csak 10-12 font, Franciaországban pedig még alacsonyabb.

Az OECD 2014-ben kiadott egy olyan tanulmánykötetet (How was life? Global well-being since 1820), amelyben részletes visszatekintő adatokat találunk az életszínvonal becsült alakulására a világ különböző régióira vonatkozóan.

Az Egyesült Államok gazdasági előnye Európával szemben fennállt az időszak egészében.

1990-es vásárlóerő-paritásra átszámolva az egy főre jutó GDP 1850-ben 23 százalékkal volt magasabb az Egyesült Államokban, mint Németország, Franciaország és Olaszország átlaga (ez a három ország adja ma az EU GDP-nek több mint a felét). Természetesen 1850-ben nem volt sem egységes Olaszország, sem egységes Németország, és az egy főre jutó GDP is becslésen alapszik, nem pedig mérésen (aki mélyebben érdeklődik a téma iránt, annak érdemes elolvasnia a tanulmányt).

1850 azért különleges év az adatsorban, mert az Egyesült Államok előnye ekkor volt a legkisebb. Átlagosan az Egyesült Államok egy főre jutó, vásárlóerő-paritáson számított GDP-előnye a német-francia-olasz hármassal szemben 1820 és 2010 között nagyjából 50 százalék volt, ha az összehasonlításból kivesszük az Európát drámai mértékben legyengítő I. és II. világháborút, valamint a közvetlenül utánuk következő időszakokat. (Ezeket is beleszámítva az Egyesült Államok előnye 60 százalék fölötti.)

Az Egyesült Államok és az EU három legnagyobb gazdasága közötti fejlettségbeli különbség tehát egyáltalán nem újkeletű.

A jelenlegi különbség körülbelül megfelel az elmúlt két és fél évszad átlagának – másképpen fogalmazva, ma se nem nagyobb, se nem kisebb az Egyesült Államok előnye Európával szemben, mint volt 1774-ben, 250 évvel ezelőtt.

Persze voltak ebben a 250 évben hullámzások. Különösen a két világégés után tágult ki drámai mértékben a különbség: 1920-ban az európai trió átlagának valamivel több, mint a duplája volt az egy főre jutó, vásárlóerő-paritáson számolt amerikai GDP, 1950-re pedig még nagyobbra nyílt az olló, az amerikai előny ekkor közel 2,5-szeres volt. Ezeket az európai hullámvölgyeket aztán rendre a gazdasági újjáépítés és gyors növekedés követte.

A növekedési dinamika közötti különbség gyakorlatilag – egy kivétellel, amelyik az 1880-as évtized volt – csak ezekben az évtizedekben fordult Európa javára. Vagyis az 1920-1930 közötti évtizedben, majd pedig az 1950-es, 1960-as, valamint kisebb mértékben az 1970-es években tudott a német-francia-olasz hármas gyorsabb növekedést produkálni, mint az Egyesült Államok.

Külön vizsgálat tárgyát képezi, hogy minek köszönhette Európa a világháborúkat követő gazdasági fellendülést, de abban aligha kételkedhetünk, hogy ez nagyrészben éppen amerikai hiteleknek, segélyeknek és technológiai transzfernek volt az eredménye.

Amerikai húzóerő

Összességében tehát történelmi távlatba helyezve azt látjuk, hogy nincs abban semmi meglepő, hogy az Egyesült Államok gazdasága innovatívabb és dinamikusabb, mint az európai. Azon sincs csodálkoznivaló, hogy az egy főre jutó vásárlóerő-paritáson mért GDP az Egyesült Államokban nagyjából másfélszerese az európainak. Továbbmenve, az is valószínű, hogy az európai országok éppen az amerikai technológia gyors és hatékony átvételével, valamint annak továbbfejlesztésével voltak képesek megőrizni és növelni a jólétüket – különösen az elmúlt 100 évben.

Az európai gazdaságok sorsa erősen összefonódott az Egyesült Államokéval a múltban. Valószínűleg ez a kapcsolat a jövőben sem lesz minőségileg más. Tehát azok az európai országok, szektorok, vállalatok tudnak a legsikeresebbek lenni, amelyek a technológiai újdonságokat – amelyekkel leginkább az Egyesült Államokból érkeznek továbbra is – a legkorábban és leghatékonyabb formában tudják alkalmazni.

A Draghi-jelentésben megfogalmazott megoldási javaslatok miképpen segíthetnek vajon ehhez hozzá? A tanulmány eurokrata nyelvezete ellenére szerintem nem csekély mértékben. A nagy és ténylegesen egységes közös európai piac, a kevesebb szabályozói béklyó és a nagyobb méretű és tőkeerős európai vállalati szerkezet olyan irányt jelöl ki, amely akár a fenti folyamat gördülékenyebbé tételét is lehetővé teszi.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkVan terv az európai gazdaság megmentésére, de hiányzik a pénz és az akaratTöbb uniós versenyképességi jelentés is készült idén, a megvalósítást azonban finanszírozási és szuverenitási problémák gátolják.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkMég nagyobb amerikai függésben várja Trumpot Európa, mint nyolc éveTrump visszatérésére a gazdasági, védelmi és pénzügyi integráció mélyítése lenne a logikus válasz, de ezt belső ellentétek akadályozzák.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkVan már akkora bajban Európa, hogy Egyesült Államok legyen belőle?A Draghi-jelentés jó látleletet nyújt az EU gazdasági kihívásairól, de erősen kérdéses, hogy érdemes és lehetséges-e a központosítás felé elmozdulni.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Világ amerikai egyesült államok egy főre eső gdp egy főre jutó GDP Európa Franciaország gdp mario draghi németország Olaszország Olvasson tovább a kategóriában