(A szerző a Raiffeisen vezető elemzője. A Zéróosztó a G7 elemzői szeglete.)

Az Európai Bizottság elnöke, Ursula vond der Leyen nagyjából egy évvel ezelőtt bízta meg Mario Draghit (az Európai Központi Bank korábbi elnökét, volt olasz miniszterelnököt), hogy készítsen látleletet az Európai Unió gazdaságának állapotáról és tegyen javaslatokat a feltárt problémák kezelésére. A riport szeptember 9-én került nyilvánosságra – az Európai Parlamentben az anyag plenáris vitájára szeptember 18-án került sor. Számos politikai és gazdasági értékelés látott már napvilágot az anyagról, és minden bizonnyal jó ideig még fontos beszédtéma marad. Ez az írás arra keresi a választ, mennyiben helytállóak a diagnózisban szereplő megállapítások és mire lehetnek alkalmasak a jelentés javaslatai.

Megfelelő ember a megfelelő feladatra

A jelentés kiindulópontjával aligha lehet vitatkozni, valóban jelentős és gyors átalakulás zajlik a világgazdaságban és a világpolitikában. A technológiai fejlődés öles léptekkel halad: az információtechnológiai forradalom már eddig is átalakította az életünket, a mesterséges intelligencia pedig az előttünk álló években, évtizedekben válik a mindennapjaink részévé olyan mértékben, amelyet ma még nehéz megbecsülni.

Ezeknek a változásoknak a főszereplői az Egyesült Államok és Kína – nem az Európai Unió. Az EU világgazdasági és világpolitikai befolyása csökken, gazdasági versenyképessége romlik, miközben érdekérvényesítő képessége gyenge, kormányzása bürokratikus, döntéshozatalai folyamatai lassúak. Olyan, mint egy rosszul menedzselt óriásvállalat.

Megfelelő ember a megfelelő feladatra? Mario Draghi tökéletes válságmenedzser. Ha meghirdetnénk a top európai válságmenedzseri állást, aligha találnánk Draghinál megfelelőbb embert, aki nemcsak az európai adósságválság körüli időkben nyújtott remek teljesítményt, és mentette meg az eurót az összeomlástól jegybankelnökként (aminek köszönheti a Szupermárió becenevet), hanem Olaszország technokrata miniszterelnökeként (2021. február és 2022 októbere között) sokat tett azért, hogy az olasz gazdaság ma olyan jól prosperáljon, amire évtizedek óta nem volt példa. De vajon tényleg válságban van az EU?

Problémák és megoldások

Draghi és csapata számos egyetem, kutatóintézet, nemzetközi szervezet és nagyvállalat bevonásával alapos elemzőmunkát végzett, aminek során három fő területét azonosították a problémáknak. A diagnózis szerint az európai gazdaság válságtünetei a következők:

1. az innovatív technológiák területén bekövetkezett lemaradás;
2. a magas energiaárak okozta versenyhátrány;
3. külső függőség – a hatékony és egységes európai gazdasági-politikai érdekképviselet és irányítás hiánya.

Az első pont egyértelmű és mindenki számára nyilvánvaló. Nem kell gazdaságelemzőnek lenni hozzá, elég csak megnézni a zsebünkben lapuló mobiltelefonjainkat, a számítógépeinket és a rajtuk futtatott szoftvereinket – elenyésző számban vannak közöttük európai termékek. Európa technológiai lemaradásának az elsődleges oka a tanulmány megállapítása szerint az, hogy kevés pénzt költ kutatásra és innovációra az európai vállalati szerkezet sajátosságai, a rosszul működő finanszírozási struktúrák, valamint a fojtogató szabályozói környezet miatt.

Hogyan lendüljünk ezen túl? A recept egyszerűnek tűnik: több pénzt kell hatékonyabban felhasználni.

Őszintén szólva nemcsak a probléma azonosításához, de ehhez a megállapításhoz is bárki eljutott volna bármiféle közgazdasági képzettség nélkül is – persze a jelentés jónéhány lépéssel szofisztikáltabb szintig jut el a megoldási javaslatok kidolgozásában. Mindazonáltal az a tény, hogy az Egyesült Államok többszáz oldalas szakpolitikai anyag nélkül úttörő a technológiai szektorban, arra utal, hogy a sikerhez több vagy inkább más kell, mint alaposan kidolgozott és megvitatott, majd felemásan megvalósított közpolitikai fejlesztési programok és hangzatos akciótervek (amelyekből az EU-ban soha nem volt hiány).

Az ellenpólus Kína, ahol a technológiai ugrás az államkapitalizmus és a tervgazdálkodás keretei között tudott megvalósulni a Kínai Kommunista Párt szoros felügyelete mellett. Az EU mindenképpen a saját útját járva dolgozhat csak le valamennyit a technológiai hátrányából úgy, hogy a sikeresebb országokból átültethető jó gyakorlatokat alkalmazza és meglévő erősségeire fókuszál. Ebből a szempontból számos megfontolandó ajánlást fogalmaz meg a Draghi-jelentés.

Drága energia és zöldítés

A második pont – a magas európai energiaárak problémája – talán még a fentinél is sokkal egyértelműbb. Az EU energiafüggősége nem újkeletű – miközben a tagállamok nem rendelkeznek jelentős szénhidrogénvagyonnal, a gazdaság energiaigénye növekszik. Ráadásul az EU a zöld átállás globális harcosa is egyben –  márpedig a zöld energiára átállás beruházásigényes, így költséges mulatság. Mindeközben a zöld technológiák számottevő hányadában a kínai vállalatok behozhatatlannak tűnő előnyre tettek szert.

A fenti problémára adott megoldási javaslatok a következők: fejleszteni kell az elektromos hálózatot és szelektív módon védeni az európai ipart az államilag támogatott kínai importtal szemben, miközben támogatni azokat a zöld technológiákat, ahol még nincs behozhatatlan hátránya az EU-nak.

Valószínűleg nem én vagyok az egyedüli, aki szerint ezek nem oldják meg az alapvető problémát – ezektől a lépésektől nem lesz érdemben olcsóbb az energia az EU-ban. Sajátos módon a Draghi-jelentés által stratégiai jelentőségűnek – és ezért erősen támogatandónak – tekintett akkumulátorbiznisz európai zászlóshajója, a svéd Northvolt éppen az anyag bemutatásának időpontjában jelentette be, hogy a gyenge európai kereslet és a kínai konkurencia miatt egzisztenciális nehézségekkel néz szembe. Mindeközben a svéd kormány vonakodik segítséget nyújtani a cégnek, amelyet egyébként az európai szabályok szerint nem is feltétlenül tehetne meg.

Bár a jelentés nem emeli ki, de nyilvánvaló, hogy az orosz energiaimportról történő leválás rövidtávon csak még drágábbá teszi az európai energiát, tehát rontja az európai gazdaság versenyképességét. Hosszabb távon persze a zöld átállás eredményeképpen az európai energiafüggőség csökken, az árak mérséklődhetnek – de a mindenkori Európai Bizottság mandátuma öt évre szól. Von der Leyen asszony második elnöki időszaka 2029-ben ér véget – addig a magas energiaárak miatti versenyhátrány aligha küszöbölhető ki.

Függőségek

A harmadik probléma azonban még keményebb diónak tűnik, mint a második. A jelentés kiindulópontja az, hogy csökkenteni kell az EU jelenleg fennálló külső függőségeit. Ehhez a stratégiai szektorok (mint a védelmi ipar) kapacitásának a növelése, valamint a kritikus alapanyagok (például ritkaföldfémek) és technológiák (mint a félvezetők) beszerzésének biztonságosabbá tétele vezet a tanulmány szerint – amihez a javaslat szerint egységes európai külgazdasági stratégiára van szükség. Ez magában foglalja

• a külkereskedelmi egyezmények újratárgyalását;
• beruházásokat az EU-n kívüli alapanyagokban gazdag országokba;
• valamint technológiai partnerségi kapcsolatok kialakítását és európai beruházásokat a félvezetőgyártás területén.

A védelmi iparban a közös európai beszerzésekhez igazodó európai gyártói és fejlesztői integráció az elképzelés.

Javaslat: centralizáció a köbön, technokrata kormányzás

Összességében a Draghi-jelentés megfelelő látleletet nyújt az EU gazdaságáról és a kihívásokról. Mindazonáltal ezek nem ütik meg azt a mércét, hogy válságnak lehessen titulálni – az EU még mindig a legboldogabb része a világnak, ahol fejlettek a közszolgáltatások, anyagi és szociális biztonságban él az állampolgárok többsége, ahol viszonylag alacsony a társadalmi egyenlőtlenség, ahol a politikai represszió, az emberek kizsákmányolása nem jellemző. Ha pedig válság nincs, akkor válságmenedzsmentre sincs szükség.

A javaslatokból egy központi európai fejlesztés- és iparpolitika, protekcionista kereskedelempolitika és egy újfajta európai kolonializmus sejlik fel. A központilag (vagyis a brüsszeli bizottság által irányított) európai fejlesztési és iparpolitika nem más, mint centralizáció a köbön. Ráadásul nem aprózza el a Draghi-jelentés a tétet – a jelenlegi EU költségvetés közel ötszörösére, évi 800 milliárd euróra tartja szükségesnek megemelni az EU-beruházások volumenét (amelyet közös adóssággal fedezne).

Azonban ez az irány elég rosszul hangzik – különösen Európának a szocialista tervgazdálkodást kipróbált oldalán. Nem mintha ne lehetnének sikeres közös európai gazdasági projektek (gondoljunk például az Airbusra), de az erőforrások központi allokációjának drasztikus növelése a társadalom-mérnökösködés olyan új szintjét jelenti, amelyben a hibalehetőségek száma és a potenciális kudarcok súlyossága is hatványozottan tud jelentkezni.

Óriási akadályt jelent azonban a közös európai adósság német elutasítása. Ameddig nem nő a pénzügyi mozgástér, addig nehéz lesz a Draghi-jelentés vezérmotívumát, az európai beruházások számottevő megemelését megvalósítani.

A kereskedelmi egyezmények újratárgyalásával és a protekcionista intézkedések fokozásával persze lehet próbálkozni – láttunk erre példákat a közelmúltból – az erőviszonyok figyelembe vétele mellett. Az erőviszonyok azonban többnyire nem az EU-nak kedveznek, tekintettel elsősorban az EU nettó exportőri pozíciójára.

Mindazonáltal a jelentésben foglalt technikai javaslatok egy jelentős része hasznos és megszívlelendő még akkor is, ha a felvázolt nagy problémákat megoldani nem képesek. Egyébként szakpolitikai programokkal korábban is rendelkezett a Bizottság, sőt például a magyar elnökség programja is foglalkozik a versenyképesség növelésének a kérdésével. Azonban az EU kormányzásának az átalakítása (központosítása) a hatékonyság szellemében nehezebb ügy.

Az új Európai Bizottság minden bizonnyal a Draghi-jelentés technokrata szellemében lát munkához. Ha a Bizottságon múlna csak, akkor a saját kompetenciája számottevően megnőne a tagállamok kárára. Illetve a tagállamok között a nagyok (illetve néhány nagyobb tagállam) befolyása erősödne, a kisebbek érdekérvényesítési képessége csökkenne. Nem véletlen, hogy a legnagyobb befolyású bizottsági pozíciókat a gazdasági intervencionista hagyományokkal rendelkező tagországoknak (Franciaországnak, Olaszországnak, Spanyolországnak) szánja a bizottság elnöke.

Mindazonáltal ezen igyekezete során borítékolhatóan nagyon erős politikai ellenállásba ütközik Brüsszel – rengeteg irányból érkezik obstrukció. A liberális piacgazdaság híveitől kezdve a nemzeti radikális politikai pártokig számos érdekcsoport ellenzi a fenti központosító fordulatot. Nagy csata következik, és izgalmas lesz nézni, mennyivel jutunk közelebb a politikai ciklus végére az Európai Egyesült Államokhoz.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkA korrupciónál is nagyobb probléma van az uniós pénzekkelAz uniós költségvetés harmadát felemésztő kohéziós politika hatása nem csak a források elosztásáról döntő tagállami kormányok inkompetenciája vagy korruptsága miatt marad mérsékelt.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkNem Németország fogja kihúzni a gödörből a magyar gazdaságotMár nem a magas energiaárak, hanem a gyorsan romló demográfia, alacsony beruházási szint és politikai patthelyzet húzza vissza a német gazdaságot.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkAz EU-csatlakozás korunk legnagyobb gazdasági csodájaA 2004-es bővítés globális összevetésben is példátlan felzárkózást hozott a térségünkben. Egy erről szóló friss tanulmány a magyar gazdaságpolitikát és az ukrán csatlakozásról szóló vitákat is más megvilágításba helyezi.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Világ európai bizottság Európai Unió innováció mario draghi Ursula von der Leyen versenyképesség Olvasson tovább a kategóriában