Ki irányítja a történelmet, ha nem a nagy vezetők?

Ha az ember a magyar közoktatásban vagy történelmi filmekből és regényekből ismerte meg a történelmet, akkor vélhetően természetes és logikus elképzelésnek tűnhet számára, hogy a világ folyását döntően nagy emberek nagy ideái, döntései és cselekedetei – vagy pont ellenkezőleg, alkalmatlan vezetők hibái és gonosz vezetők ármánykodásai – határozták meg. Vagyis az emberiség kevés, kiemelkedő szereplőnek köszönhetően jutott el oda, ahova.

A hazai populáris történelmi mítoszok jellemzően egy-egy nagy vagy kis ember körül forognak, és népszerű dolog Szent István vagy Hunyadi Mátyás hőstettei, Görgey Artúr vagy Kossuth Lajos vélt vagy valós hibái, esetleg Horthy István, Kádár János vagy akár Orbán Viktor karaktere mentén értelmezni, hogy miért tartunk ott, ahol. Hasonló a helyzet a nyugati és egyetemes történelem nagyobb hatású szereplői esetében is, a filmekben és populáris önéletrajzokban Nagy Sándort, Julius Caesart, Napóleont, Gandhit vagy Nelson Mandelát, Ronald Reagant vagy Margaret Thatchert történelmi korszakokat meghatározó szereplőként ábrázolják.

Ugyanakkor míg a tömegmédiában töretlenül népszerű ez a fajta történelemszemlélet, a nyugati akadémiai körökben erősen vitatott és kevesek által követett megközelítésévé vált, amellyel szemben sokkal bevettebb a mélyebb társadalmi és gazdasági folyamatok szerepének vizsgálata. Mindez pedig Orbán Viktor miniszterelnök azon nyilatkozatai fényében is érdekes, amelyek Európa bajait a nagy vezetők hiányával magyarázzák.

Régen népszerű volt, Marx ezt is elrontotta

Az elképzelés talán legradikálisabb megfogalmazása Thomas Carlyle skót filozófus–történésztől származik, aki 1841-ben Napóleon és elődjei nagy tetteire hivatkozva megfogalmazta az elméletet, amelyet ma „nagy emberek történelmének” (Great Man History) szokás nevezni. Eszerint a történelem „nem több, mint nagy emberek önéletrajza”, más szóval az emberi társadalmakat kis számú, különleges ember tettei, döntései és ideái vitték előre (vagy vetették vissza), a történelmet ezek a kiemelkedő vezetők saját képükre formálták, és követőik és a szélesebb társadalmak számára is példát mutattak.

A nagy emberek fetisizálása a vezetési elméletek terén is megjelent, ahol a kiemelkedő vezetői kvalitások validációjaként jelent meg, azt hirdetve, hogy nagy szervezetek, vállalatok sorsa döntően egy-egy vezető döntésein, iránymutatásán múlik. Ahogy a populáris tudománytörténet is gyakran néhány kiemelkedő zseni felfedezéseiként mutatja be az emberiség előrelépéseit.

Ez az alapállás manapság leginkább a filmvásznon jellemző, a közelmúltban főként Ridley Scott Napóleonról szóló, idealizált és a történelmi realitással relatíve laza kapcsolatot ápoló filmje kapott emiatt bírálatokat, de a hazai filmtermésben is bőven van erre példa a Hídembertől a Most vagy soha!-ig. A közoktatásban is alapvető élmény, hogy a történelmet néhány híres szereplő életrajzaként és döntéseinek összességeként mutatják be. Ahogy a jelenkor populáris médiája is gyakran a nagy embereken keresztül narrálja az élő történelem folyását, az Elon Muskot körülvevő csodálattól/gyűlölettől kezdve az orosz politikát Vlagyimir Putyin személyiségéből és feltételezett nézeteiből levezető megfejtésekig.

Ez a felfogás ugyanakkor akadémiai történészek részéről már Thomas Carlyle idejében bírálatok céltáblájává vált. Korabeli ellenlábasa, Herbert Spencer például azzal érvelt, hogy minden nagy ember az őt körülvevő társadalom terméke, személyisége, ideái, hatalomra jutásának körülményei mélyebb társadalmi és politikai realitásokat tükröznek. Egy tágabb bírálat, hogy a nagy vezetők általában összetett hatalmi rendszerek élén állnak, tanácsadók, hadvezérek és stratégák, katonák és alattvalók tömegei vettek részt a sikerek (vagy kudarcok és bűnök) végrehajtásában, akik nélkül messze nem teljes a kép. Hasonlóképpen igaz ez a nagy tudósokra, akik általában elődjeik és megannyi kortársuk és segítőjük munkáján keresztül jutottak el egy-egy áttörésig.

A 20. században a történelemtudományban a nagy emberek helyett egyre nagyobb teret kapott a tágabb társadalmi és gazdasági folyamatok, vagy akár a klíma és a technológia történelemalakító szerepe. Részben Karl Marx és követőinek elméletei mentén, részben pedig pusztán a források számának növekedése és az elemzési módszerek fejlődése miatt, amelyek sokat árnyaltak a korábbi korok gyakran idealizált és leegyszerűsítő történelmi narratíváin.

A történelemmagyarázást a politikatudomány is elkezdte megpróbálni saját elméletei köré fonni, amelyek javarészt strukturális, rendszerszintű jelenségekkel próbálják leírni a politikai magatartást, ahol a vezetők opcióit és mozgásterét relatíve szűk keretek határolják. Napjainkban pedig a nagy emberek történelme Nyugaton már csak azért is kevésbé szalonképes, mert az jellemzően fehér férfiakra redukálja a történelem nagy alakjait, a nők és Európán kívüli népek pedig feltűnően hiányoznak belőle.

Napóleontól Hitlerig

Napóleon a kezdetektől ezen viták középpontjában állt, hiszen egyfelől tény, hogy rendkívül sikeres politikus és hadvezér volt, akinek ténykedése máig meghatározza Európa politikai viszonyait. Ellenpontként azonban felmerül, hogy sok más nagy történelmi szereplőhöz hasonlóan egy hatalmi vákuumba érkezett, roskadozó politikai és társadalmi rendszerekkel szemben érte el nagy sikereit, és gyors és radikális mobilizációját a korszak felfordulása is segítette.

Hasonló a helyzet Leninnel és elvtársaival, akik hatalomra jutásában és uralmában a cári orosz birodalom összeomlása, az orosz társadalom állapota és a kor geopolitikai feszültségei is döntő szerepet játszottak. Az ellentábor szerint ezen történelmi állapotokban ha nem pont Napóleon vagy Lenin, akkor jött volna egy hasonló politikai erő, amely a vákuumot betöltve képes gyorsan megszervezni egy radikálisan új rendet.

Ahogy a Lenin által megteremtett rendszer végét sem feltétlenül érdemes egyes vezetőkhöz kötni: bár Ronald Reagan amerikai elnököt hívei közül sokan máig a hidegháború „győzteseként” laudálják, valójában a Szovjetunió megrogyásában vélhetően nagyobb szerepe volt az olajár alakulásának és a nacionalizmus erőre kapásának, mint az amerikai elnök keménykedésének.

Ian Kershaw, a náci történelem egy prominens kutatója szerint Adolf Hitler is kitűnő ellenpéldája a nagy ember-történelem elméletének: képességei és személyisége alapján Hitler egyáltalán nem volt különleges, kora, az őt körülvevő politikai, társadalmi és gazdasági jelenségek emelték fel a történelem kiemelt szereplőjévé. Ha a történelem strukturalista megközelítéséből indulunk ki, ezek a társadalmi–politikai kondíciók – a weimari demokrácia gyengesége, a gazdasági válság és az első világháború óta tartó revansvágy – vélhetően így is, úgy is egy konfrontatív társadalompolitikai és külpolitikai vízióval bíró, radikális vezetőt termeltek volna ki. Hasonlóan vélekedik a náci Németország egy másik dekorált krónikása, Richard Evans is.

Ugyanakkor a nagy vezetők kiemelt szerepének máig vannak – részleges – védelmezői is. Ezen elképzelések szerint a történelem nagy eszméinek vagy folyamatainak érvényre juttatásához elengedhetetlen egyes kiemelkedő vezetők személyes szerepe, például az amerikai polgárjogi harc jóval lassabb és nehezebb folyamat lett volna Lyndon B. Johnson elnök kongresszusi manőverei nélkül. Hasonló érvek merülnek fel az egyes vezetők közti személyes kapcsolatok fontosságát illetően: a kubai rakétaválság idején például egyesek szerint nem mindegy, hogy Hruscsov és Kennedy ült a két piros gomb felett, más vezetők nem biztos, hogy hasonlóan higgadtak maradtak volna az atomháború tornácán.

Más esetekben pusztító népirtások és háborúk köthetők egy-egy vezető személyes szerepéhez. Hitler vagy a szovjet kommunisták hatalma hiába volt a társadalmi elégedetlenség produktuma, a történelem menetére nézve nagyon is nagy hatással voltak személyes nézeteik és elképzeléseik, és ugyanazon hatalmi vákuumból más vezetők más jellegű rendszert teremtettek volna. De a pozitív oldalon Abraham Lincolnnal és Volodimir Zelenszkij ukrán elnökkel kapcsolatban is felhozzák, hogy személyes kiállásuknak központi szerepe volt országuk fennmaradásában és a jövő (illetve jelen) formálásában.

Hova lettek a nagy vezetők?

A nagy emberek, a tágabb társadalmi változások és a strukturális magyarázatok közti erőegyensúly napjaink politikai folyamatainak megítélését illetően sem lényegtelen.

Orbán Viktor például évek óta hangoztatja: Európa fő problémája, hogy a „civil szervezetekből, think-tankekből, a médiából, baloldali értelmiségiekből, egyetemekből és politikusokból” álló „liberális hálózat” által terelt „dekadens európai elit” nem hisz „a személy, a vezető személyiség erejében”, és veszélyesnek tartja „azokat a vezető személyiségeket, akik képesek lelkesíteni az embereket”.

A dekadens liberális elit tévelygésénél egy földhöz ragadtabb magyarázat ugyanakkor, hogy a jelenkori nyugati tömegdemokráciákban a politikai hatalom jóval korlátozottabb. A kormányzáshoz széles társadalmi rétegek támogatása szükséges, ezért tág koalícióképzésre és kompromisszumkészségre van szükség. A demokratikus intézmények, a globalizált világgazdaság erői, a média feletti kontroll csökkenése erős korlátok közé szorítja egy-egy vezető személyes befolyását. Különösen igaz ez az Európai Unió jelenére, amely 27 állam tagsága mellett egy rendkívül bonyolult alkuk rendszerén alapuló, túlbürokratizált szerkezetté vált, ahol a huszárvágás mint politikai stratégia nem vezet eredményre, amint ezt a magyar kormány helyzete is mutatja.

Ez más vezetői stílust követel, mint a 19. század jellemzően arisztokratikus rendszerei, vagy akár a 20. század demokratikus rendszerei, amelyekben az ideológiai spektrum szűkebb volt, a tömegmédia pusztán fősodorbeli gondolatokat tükrözött, a társadalom gazdasági és foglalkoztatási szerkezete pedig jóval egyszerűbb volt.

Ugyan az erő látszatát keltő populista hőzöngés napjainkban tagadhatatlanul egyre népszerűbb, az Európában kormányzati szerepre vágyó szélsőségesek Giorgia Melonitól Marine Le Penig kénytelenek középre tolódni táboruk növelése végett, vagy Geert Wildershez hasonlóan kompromisszumokat kötni és a kormányra jutás érdekében feladni a nagy felforgatás ígéretét.

Emmanuel Macron francia elnök kálváriája pedig azt jelzi, hogy a jelenkor politikai körülményei között még akkor sem reális mindenkinél mindent jobban tudó vizionáriussá és „erős vezetővé” válni Európában, ha programját nem a szélsőségekre, hanem a technokrata ígéretekre építi. (Bár egyesek szerint Macron technokrata hozzáállása a maga nemében még inkább idegen a francia politikai kultúrától, mint Le Pen szélsőségessége.)

Ezzel szemben az orbáni „erős vezetők” főként a kontinens keleti, posztszocialista országaiban sikeresek, például Vlagyimir Putyin orosz és Aleksandar Vučić szerb elnök vagy a napjainkban az ellene tüntetőket brutális eszközökkel támadó Grúz Álom mögött álló Bidzina Ivanisvili oligarcha. Ez lehet, hogy véletlen, de talán valószínűbb megoldás, hogy a demokratikus intézményrendszer gyengesége és a társadalom összetételének eltérései okozzák a különbséget.