Füstbe megy az első klímacél, és fordulat kellene, hogy ne kövesse a második

(Fazekas Dóra a Cambridge Econometrics budapesti irodájának ügyvezetője, Hidi János a Cambridge Econometrics fenntartható befektetések vezetője.)

2024 végére a megtorpanás és meghátrálás jelei erősödtek fel a klímaváltozás ellen és a káros kibocsátás visszaszorításáért folyó globális küzdelemben. Míg a klímaváltozást és várható hatásait leginkább hosszútávú befektetésekkel, előre tekintő gondolkodással lehetne megelőzni és kezelni, az elmúlt évben – és különösen az utolsó hónapokban – a pillanatnyi érdekeket előtérbe helyező, rövidtávú szemlélet vált az uralkodó irányzattá. Milyen hatással lesz ez a folyamat a klímaváltozást megelőzni és kezelni hivatott törekvések terén, mit várhatunk 2025-ben?

Az idei a választások éve volt: a Föld lakosságának több mint fele, 4,2 milliárd ember választott régi vagy új vezetőt több mint 70 választáson. Amikor pedig a helyi és globális bizonytalanság a meghatározó életérzés, az árak emelkednek, az infláció megfékezése egyre nehezebbnek tűnik, ellátási zavarok jelentkeznek az energiahordozók és a kritikus iparágak területén, a fegyveres konfliktusok száma és súlyossága nő, a politikai feszültség országok között és országokon belül is fokozódik, nem csoda, ha mindenki a rövidtávú, a megélhetést közvetlenül és napi szinten befolyásoló problémákra koncentrál a hosszú távon az emberiséget fenyegető és sokszor távoli jelenségek helyett.

A bizonytalanság hatására a választók a legtöbb esetben lecserélték a regnáló politikai hatalmat, és új vezetőkbe helyezték a bizalmat, akik a diskurzust eleve a közvetlen veszélyekre hegyezték ki. Így nem csoda, hogy jellemzően az a pillanatnyi kérdés dominál, hogy mennyibe kerül például a benzin, ahelyett, hogy az meddig és hogyan lesz elérhető és mekkora kárt okozunk magunknak a használatával.

A pillanatnyi veszélyérzet erősödésével a hosszútávú fenyegetések kiesnek a látókörünkből. A Covid-időszak jól megmutatta, hogy a veszélyérzet milyen válaszreakciókat vált ki a fogyasztókból: mindenki a maga problémáját akarja megoldani, akkor is, ha ezzel másoknak okoz nehézséget, és összességében mindenkinek rosszabb lesz (mindannyian emlékszünk az utólag sokszor megmosolygott vécépapír-felvásárlásokra). Mindenki bezárkózik, falakat vagy vámokat emel, izoláció, befelé fordulás következik mind egyénileg, mind társadalmilag, és a politikai vezetők is ezt igyekeznek kiszolgálni vagy felerősíteni.

November elején Donald Trump amerikai elnökké választása után a klímaváltozás elleni harc lelassulását várta minden elemző, ami a Bakuban megrendezett COP29 ENSZ klímakonferencia eredménytelenségével és érdektelenségével már a hónap végén beigazolódni látszott. Így tehát a politikai és szakmai diskurzusban, a felszínen úgy látszik, a klímaügyek vesztésre állnak.

Technológiai oldalról ennél sokkal kevésbé drámai a helyzet, hiszen mára rengeteg kibocsátáscsökkentést szolgáló technológia eljutott oda, hogy politikai, szabályozói és pénzügyi támogatás nélkül is bővül, terjed a használata, fejlődik, egyre hatékonyabbá és életképesebbé, ezáltal egyre vonzóbb választássá válik a fogyasztók számára. Igaz ez a megújuló energiára, az elektromos járművekre és általában az elektrifikációra.

Azt is látjuk persze, hogy ezek a pozitív folyamatok nem feltétlenül a hosszútávú előnyök felismerése miatt történnek, hanem mert egészen egyszerűen ezen a téren van piaci lehetőség és kereslet. Ha az emberek egyre inkább veszik az elektromos autókat, akkor azt kell eladni.

Nincs azonban arra garancia, hogy elterjedésük csupán piaci alapon kellően gyors lesz ahhoz, hogy elkerüljük a klímakatasztrófát.

Mindeközben számos példát látunk arra is, hogy a nagyvállalatok csökkentik környezetbarátabb technológiákra szánt beruházásaikat, ami a következő évekre lassuló ütemű átállást és kibocsátáscsökkentést feltételez. Ipari oldalról további negatív hír, hogy a szereplők most összegezhető, szerényebb vállalásaival és beruházási terveivel számolva inkább már a 2,5-3 Celsius-fokos globális felmelegedési forgatókönyv válik valószínűbbé az eddig a közbeszédben is elterjedt, az iparosodás előtti átlaghőmérséklethez viszonyított és 2100-ig „másfélfokos” hőmérséklet-növekedéssel számoló várakozások helyett.

Ez már sokkal drámaibb helyzet, amelyben leginkább a megváltozó klímakörnyezetre reagáló (adaptációs) beruházások kerülnek előtérbe a klímaváltozást megelőző, megakadályozó lépések helyett. Ráadásul ez a változás a statisztikákban nem is feltétlenül kimutatható, hiszen lehet, hogy ugyanannyi beruházás történik, csak ezek a gyakorlatban már a felkészülést szolgálják, nem a klímaváltozás elkerülését. Általános példa erre a gázfűtés lecserélése elektromos megoldásokra, de ki mondja meg ma már, hogy ez azért történik, hogy csökkentsük a fosszilis tüzelőanyagok használatát (vagy az ilyen energiahordozóktól való függést), és nem azért, mert a klímákkal hűteni is lehet az egyre melegebb nyarakon.

A vállalati szereplők számára is az egyetlen biztos pont a folyamatos változás. Átmeneti időszakban vagyunk, ez pedig egyértelműen nehezebb helyzetet teremt a termelő vállalatok számára. Egyszerre kell ugyanis kivezetni a régi technológiákat, leépíteni kapacitásokat, és közben útjára indítani az új, egyelőre még kevésbé kiszámítható technológiákat. Ez a vállalati szereplőket mind szervezeti, mind pénzügyi oldalról erősen szétfeszíti majd a következő időszakban. A fogyasztói termékek gyártói és forgalmazói esetében pedig azt látni, hogy hiába hoznak ki fenntartható termékeket szinte már minden kategóriában, ezek eladhatósága és forgalma legnagyobb mértékben a piaci igényeken és a fizetőképes keresleten múlik, valamint azon, hogy a vásárlók elhiszik-e, hogy a kínált termékek tényleg fenntarthatók, vagy csak zöldre vannak festve.

A gyártók tehát párhuzamosan tartják fenn a régit és hozzák be az újat, és egyelőre kivárnak, hiszen nem látják, melyikből kell majd több a fogyasztóknak, melyik gyártást pörgessék, melyiket vehetik vissza. Sok ruházati cég kezdett például biopamutból készülő termékek forgalmazásába, de addig maradnak a hagyományos pamutból készülő termékek a kínálatban, amíg azokra továbbra is markáns a kereslet. Vagy például látjuk, hogy számos autógyártó egyszerre tart a portfóliójában elektromos, hibrid és robbanómotoros modelleket, amíg nem látszik, mikor és merrefelé dől el a kereslet.

A vásárlói és fogyasztói szokásokat és igényeket pedig jelentősen mozgatja a politika. Egyrészt a kommunikáció és a példamutatás (vagy annak hiánya) hat a fogyasztói gondolkodásra és mintákra. Másrészt az intézkedések, szabályozások és ösztönzők nagymértékben alakíthatják, hogy elindulnak-e a fogyasztói igények újabb, fenntarthatóbb irányokba, vagy megmaradnak a korábbi, kevésbé környezetbarát termékeknél.

A politika még egy fontos szektort befolyásol, amely ráadásul szintén nagy hatással van mind a vállalati, mind a fogyasztói beruházásokra: a pénzügyi szektort. Ezen a téren az MSCI év végi kutatása azt mutatja, hogy a pénzügyi szereplők egyértelműen makrogazdasági károkat és visszaesést várnak az egyre extrémebb időjárási körülmények miatt, mint amilyenek a hőhullámok Indiában, az áradások Európában vagy a hurrikánok és viharok Észak-Amerikában voltak 2024-ben. E szerint a befektetők figyelme is a hosszútávú célok és érdekek helyett a rövidtávú események felé fordul, egyre inkább a természeti katasztrófák és a politikai fejlemények befolyásolják a befektetői kedvet és árazásokat.

A 2024-ben látott politikai kommunikáción túl 2025-ben az lesz a fontos kérdés, hogy a retorika milyen konkrét lépésekkel párosul, ezt hogyan értelmezik és árazzák a pénzügyi szereplők, és ezzel milyen irányba tolják az összes többi szereplőt. A tervezésben, kockázatkezelésben a hangsúly a rövid távon várható kockázatokra helyeződik.

A klímaforgatókönyvek közül egyre inkább illúziónak tűnik, hogy megmaradhatunk a másfélfokos felmelegedésnél,

míg a 2,5-3 fokos szcenárió túlságosan drámai következményekkel járhat. Technikailag még elérhető lenne egy nagyjából 2 Celsius-fokos globális felmelegedési változat – ami sokkal kevésbé drasztikusan veszélyeztetné az emberi létet a Földön –, de a beruházások alakulását, a fogyasztói szokások változását és a politikusok és a szabályozók ide vezető lépéseit még nem látjuk. 2025 arra ad majd választ, hogy marad-e a rövidtávú, befelé forduló, önző szempontrendszer, vagy nő-e a veszélyérzet annyira, hogy a hosszabb távú és szélesebb kört érintő gondolkodás határozza meg mindegyik kulcsfontosságú csoport – a fogyasztók, a vállalatok, a pénzügyi szektor és a szabályozók – döntéseit és cselekvéseit.