Mit együnk, ha a tudományos eredmények ellentmondanak egymásnak?

Nemcsak a világsajtón söpört végig, de szakmai körökben is óriási vitát váltott ki az a nemrég megjelent tanulmány, amely leegyszerűsítve azt az eredményt közölte, hogy a vörös és/vagy feldolgozott húsok fogyasztása nem feltétlenül jelent akkora egészségügyi kockázatot, mint azt eddig (más tanulmányok eléggé egybehangzó eredményei alapján) gondoltuk.

A sokszerzős kanadai egyetemi tanulmányt sokan ízekre szedték már, szakmai alapon vitatták, ebben a cikkünkben nem is mennénk bele a részletekbe, csak azt emelnénk ki, hogy az írás a „tanulmányok tanulmánya” fajtába tartozik. Nem új eredmények ismertetése, hanem a korábbi munkák adatainak újszerű, egybevont értelmezése. A hasonló munkák nagyon hasznosak, hiszen szükség van arra, hogy az évtizedek alatt felhalmozódó egyedi, általában részterületekre koncentráló kutatások szintézisét, esetleg újraértelmezését is rendre elvégezzék a kutatók.

Az újdonság leegyszerűsítve ez esetben az volt, hogy ugyanazzal a módszerrel vizsgálták meg a korábbi adatokat, és számos betegségre nézve állapítottak meg új kockázati szinteket. Az eredmény erősen vitatható, de a munka semmiképpen sem nevezhető kuruzslásnak vagy áltudományos bóvlinak.

Pont ezért adódik az az általánosabb kérdés, hogy a nem szakértő olvasó ezek után hogyan igazodjon el az egymásnak látszólag teljesen ellentmondó étkezési vagy egészségügyi javaslatok között. Az ehhez hasonló esetek könnyen elbizonytalanítják az embert, és nagy a veszélye annak, hogy elriasztják a laikus olvasókat, mert arra a sommás következtetésre juttatják őket, hogy valójában senki sem tudja, mi az egészséges.

Messze nem csak a vörös húsról van szó, hiszen hasonló példákat könnyen lehet hozni a zsírra, a tojásra, a tejre, a cukorra, a cukorpótlókra, a borra, a sörre, a vitamintablettákra vagy általában a táplálékkiegészítőkre, esetleg az adalékanyagokra vagy a tartósítószerekre. Sok mindenről megírták már a nagy igazságot, és annak az ellenkezőjét is.

Richard Hoffmann, a University of Hertfordshire élelmezési-biokémiai óraadója azonban a The Conversationben most megjelent írásában nagyon jól levezeti, hogy a hozzá nem értő hírfogyasztónak sem kell lemondania arról, hogy eligazodjon ebben a dzsungelben. Lényegében azt mondja, hogy

mielőtt elfogna minket a teljes bizonytalanság, lépjünk hátra egyet, és hagyatkozzunk a józan eszünkre.

Ha a Föld összes lakójának megmérjük a lábméretét, majd számolunk belőle egy átlagot, akkor vajon megfelelő általános tanács-e, ha mindenkinek ekkora cipő hordását javasoljuk? A példa nyilván abszurd, de mégis jól céloz arra, hogy a nagy mintákon végzett tudományos kísérletek átlagai szükségszerűen nem veszik figyelembe az egyéni eltéréseket.

Minél bonyolultabb dolgokról van szó, az átlagnak való tökéletes megfelelés egyre inkább kivétel lesz. Márpedig az étkezés, az emésztés és a betegségekre való hajlam összefüggései meglehetősen bonyolultak és szükségszerűen egyediek. A valóság sajnos nem egyszerű, erről korábban részletesebben mi is írtunk.

Van néhány eset, amikor az összefüggés a népesség teljes egészére releváns: például a dohányzás és a tüdőrák közötti ok-okozati összefüggés annyira egyértelmű, hogy ahol nem jelenik meg, az tényleg a ritka kivétel.

Sajnos azonban az élelmiszerek elsöprő többségénél nem ilyen egyszerű a helyzet, és most a vörös húsnál is ezzel kell szembesülnünk. A vörös hús fogyasztásának hatásai az egész népességre nézve messze nem annyira egyértelműek, mint a dohányzás rákos kockázata. Ez azt jelenti, hogy az ehhez hasonló eredményeket érdemes az egyéni állapot figyelembevételével értékelni. Először meg kell ismerni önmagunkat, és a saját tulajdonságaink figyelembe vételével kellene olvasni a hasonló híreket.

Tipikus, egyszerűen érthető példa, hogy egy túlsúlyos vagy kórosan elhízott, semmit sem mozgó embernek a magas szénhidrát tartalmú étrend teljesen más szívkoszorúér-betegség kockázatot rejt, mint egy normál testsúlyú vagy soványabb alkatú sportolónak. Ez szerencsére ma már annyira triviális összefüggés, hogy valószínűleg egy túlsúlyos ember is kellő kritikával tudja magára értelmezni azt, ha például valahol véletlenül azt olvassa, hogy a nagy szénhidrátbevitelnek akár előnyei is lehetnek.

A vörös hússal is ugyanez a helyzet, csak a fogyasztó dolgát nagyon megnehezíti, hogy az összefüggések sokkal bonyolultabbak. Hoffmann erre a vastagbélrák kockázatát hozza fel példaként.

Ennek a betegségnek a valószínűsége egyértelműen nagyobb az elhízott embereknél, de a kockázati tényező valójában nem maga az elhízás, hanem az ahhoz gyakran (de nem mindig) társuló megemelkedett inzulinszint. Tehát azok az elhízott emberek, akiknél valamiért nem jelentkezik a magas inzulinszint, nem néznek szembe az átlagosnál jelentősebb vastagbélrák-kockázattal. A nehézséget itt nyilvánvalóan az okozza, hogy az ember a mérlegre állva könnyen megállapíthatja testsúlyát, az inzulinszintjét azonban csak laborban tudja megméretni, de ezt alapesetben nem szokták elvégeztetni.

Ehhez hasonló példa, hogy az étrendből fakadó különféle betegségkockázatok alapvetően megnőnek, ha az ember a rák kialakulásának előszobájában van. A folsavnak például jó megelőző szerepe lehet azoknál, akik ebből a szempontból egészségesek, ám akik már a rákot megelőző állapotban vannak, azoknak pont rontja az esélyeit. A folsav nagyobb mennyiségű bevitelének elkezdése előzetes vizsgálatok nélkül egy vakugrás.

Érdemes ezért egyéni szemüvegen keresztül, kritikával olvasni a vörös húshoz hasonló híreket.

A folsav példája pedig azt is megmutatja, hogy drasztikusabb étrendváltoztatások előtt tényleg érdemes felkeresni legalább egy dietetikust. Még jobb, ha az ember egy friss vérvételi eredménnyel megy a dietetikushoz, de ma már akár egy genetikai alapvizsgálat adataival is bekopogtathat hozzá, ezzel jelentősen segíteni tudja a szakemberek munkáját, akik sokkal hatékonyabban tudnak egyedi étrendjavaslatokat adni.

Ugyanakkor vannak olyan általános irányelvek is, amelyekből mindenféle tanulmány olvasása nélkül is érdemes kiindulni, mert szinte biztosan „simítani” tudják a kockázatokat. Ezek közül talán a mediterrán diéta alkalmazása a legismertebb. Az ehhez hasonló általános ajánlások azért jók, mert hasonlóan működnek a dohányzás-tüdőrák pároshoz, csak ellenkező előjellel. A mediterrán diéta egészségmegőrző hatása hasonlóan általános összefüggés, tehát ebben az esetben is az a ritka kivétel, amikor nem teljesül.