Az ukrajnai orosz invázió a felszínen példás (vagy példátlan) egységbe kovácsolta az Európai Uniót és a NATO európai tagjait, látványosabban csak Magyarország miniszterelnöke szokott kibeszélni ebből. 

Ugyanakkor a Oroszországgal szemben mutatott egység mögött az utóbbi évben több, a háború kezelésével és az EU távlati külpolitikájával kapcsolatos, kevésbé látványos törésvonal is kialakult, illetve elmélyült. 

• Emmanuel Macron francia elnök a régi francia stratégiai gondolkodás új kiadását követve még mindig az európai stratégiai szuverenitás álmát kergeti, és hosszabb távon az Oroszországgal való stabil együttélésről és az Egyesült Államoktól való távolodásról álmodozik.
• A németek tavaly tavasszal egy nagy nekibuzdulás keretében bejelentették, hogy levetik sok évtizedes passzivitásukat, és Németország kész belemenősebb vezető szerepet vállalni – majd pár hónappal később kiderült, hogy annyira nem megy gyorsan a régi beidegződések levetkőzése, és bármilyen változás nagyon óvatos lesz.
• Közép- és Kelet-Európa uniós tagállamai közül pedig sokan elutasítással és türelmetlenséggel fogadták a nagyok hezitálását, ehelyett Ukrajna támogatásának, Oroszország legyőzésének és egy megalkuvásmentes, Európa határain kívül is konzekvensebb értékalapú külpolitikának a szószólóivá váltak. 

Benjamin Tallis, a német külügyi intézet kutatója “neoidelizmusnak” nevezte el a jelenséget, amely egy “erkölcsi alapú hozzáállás a geopolitikai érdekek érvényesítéséhez”. Az ő megfogalmazásában a neoidealisták mindenekelőtt a demokratikus államok, köztük a kis államok önrendelkezéshez jogát hangsúlyozzák, amelynek inherens része a számukra kedvező szövetségekhez, például az EU-hoz vagy a NATO-hoz való csatlakozás joga, de ugyanígy a számukra kedvezőtlen, például az orosz befolyási övezetek elutasításának joga is. 

Azaz végső soron arról van szó, hogy az áramlat képviselői szerint csak az eszmei–elvi politizálás biztosíthatja saját biztonságukat, jólétüket és szabadságukat, az erőalapú nagyhatalmi politikában való pávatáncolás nem.

Ez a hozzáállás főként a balti és skandináv térségben jellemző, de az ukrajnai konfliktus alatt Magyarország közvetlen szomszédságában, Szlovákiában és Csehországban is hangsúlyosabbá vált, és az ukrajnai háború mellett egy másik jelképes ügyben, a Kínával, illetve Tajvannal szemben tanúsított magatartásban is megmutatkozik. Hogy mennyire lesz célravezető, az egyelőre nehezen megítélhető – főleg, hogy nem világos, meddig tartanának az észak-európai elvek a NATO és az Egyesült Államok támogatása nélkül. 

Idealizmus, de fegyverrel

Benjamin Tallis megfogalmazásában az értékalapú megközelítésnek természetesen alapvető része az emberi jogok, a liberális demokrácia és a kis államok és polgáraik szabad döntési jogának védelme. Ugyanakkor ezen elvek nemzetközi védelme a neoidealisták számára nem pusztán absztrakt ideákhoz való ragaszkodás, hanem világos geopolitikai, gazdasági és társadalmi érdek: ha elfogadják az erőalapú nagyhatalmi politika játékszabályait, sosem érezhetik magukat biztonságban.   

Egy kapcsolódó érvük, amely szögesen ellentétes magyar külpolitikával, hogy a rövid távú gazdasági és kereskedelmi önérdekkövetés nem feltétlenül célravezető, ha hosszú távon aláássa a nemzetközi rend számukra kedvező elveit és az azon elveket fenntartó hatalmi viszonyokat. 

Ez egyrészt szembe megy a magukat realistának nevező külpolitikai gurukkal, akik szerint a világ természetes rendje, hogy az erősebb államok akarata érvényesül, a kis halak pedig nem szólhatnak bele a nagyhatalmak dolgába. De ellentmond az angolszász liberális intézményi megközelítésnek és az amerikai neokonzervatívok “demokráciaterjesztő” elképzeléseinek is, amennyiben az előbbivel szemben nem a status quo fenntartását szolgáló absztrakt nemzetközi intézmények és jogi szabályok létrehozásában látja a stabilitás zálogát, hanem tágabb eszmékből és belpolitikai folyamatokból eredezteti azt; míg utóbbival szemben nem egy felülről oktrojált, alapvetően nagyhatalmi stratégiai célokat szolgáló, gyakran álszent ideológiai projektként képzeli el a demokrácia védelmét, hanem pont a nagyhatalmi politika szeszélyeitől akarja védeni az érintett országok népeit.  

Szintén nehezen összeegyeztethető a neoidealizmus az Emmanuel Macron féle nagyhatalmi egyensúlyozással, amely egyszerre hangsúlyozza, hogy Oroszországot le kell győzni Ukrajnában, meg azt, hogy ezzel együtt bizonyos korlátokon belül tiszteletben kell tartani az orosz biztonsági érdekeket, mert hosszú távon Európa kénytelen együtt élni Moszkvával, ha tetszik, ha nem. Macronhoz hasonlóan szembe kerültek a keleti neoidealisták a német külpolitikával, elsősorban Olaf Scholz szociáldemokrata kancellárral is, aki az óvatos fontolva haladás híve, és nehezen szakít pártja régi békekultuszával és oroszbarátságával. 

A Tallis által használt fogalom ezekkel szemben inkább az első világháborút követő, utólag idealizmusnak nevezett, a világbéke megteremtéséről elmélkedő irányzat(ok)ból eredeztethető, amelyek erősen merítettek Immanuel Kant örök (vagy tartós) békére vonatkozó humanista elmélkedéseiből. Ugyanakkor a neoidealisták – Kanttal szemben – nem álmodozók, hanem önérdekkövető államok, amelyek nem pusztán az emberi jóságban és belátásban bíznak, és lehetőségeikhez mérten fegyverkezéssel, Ukrajna – GDP-arányosan a legmagasabb –  anyagi és katonai támogatásával, a NATO bővítésével és megerősítésével próbálják védeni elvi és anyagi érdekeiket a nagyhatalmakkal szemben, legyen szó Oroszországról vagy Franciaországról.

A Baltikumtól Visegrádig

Az EU-n belül a neoidealizmus a balti térségből ered, de ebben a táborban találta magát az ukrajnai konfliktus alatt Finnország is, Sanna Marin miniszterelnök a baltiakhoz nagyon hasonló retorikát visz az ukrajnai háborúval és újabban Kínával kapcsolatban is. 

Újabban azonban már nem csak északon, Oroszország közvetlen szomszédságában jellemző ez a hozzáállás. Tallis egy tavaly tavaszi cikke Csehországot és Szlovákiát emelte ki a neoidealizmus közép-európai úttörőjeként. Az Ukrajna mellett kiálló Petr Fiala  cseh miniszterelnök és az év elején megválasztott volt NATO-tábornok Petr Pavel cseh elnök Orbán Viktor magyar miniszterelnök szöges ellentéteként pozícionálja magát, ahogy az utóbbi hetekben a magyar kormánnyal és kormánypárttal (mindkét oldalról elég furcsa megnyilvánulásokat szülő) szájkaratéba bonyolódó szlovák külügyminiszter is elvi alapon értelmezi a világot. 

De a stratégiai legfőbb képviselője Tallis szerint Volodimir Zelenszkij ukrán elnök, aki eszmei és elvi alapon próbálja bizonygatni Európa, az Egyesült Államok és a tágabb világ számára, hogy országa nem kerülhet orosz kézre, mert ez az önrendelkezés és a demokrácia bukását jelentené, és ezzel Európa többi országát is fenyegető precedenst teremtene. 

A cseh és a szlovák helyzet külön érdekes a visegrádi négyek szempontjából. A magyar sajtóban a visegrádi együttműködés és az ukrajnai háború összefüggéseit illetően a lengyel–magyar dacszövetség meggyengülése volt a fő téma, ami annak fényében érthető, hogy a lengyel és magyar jobbpopulista kormánypárt kapcsolata a régi személyes szálak, a közös európai politikai érdekek és a jobbos kultúrharcos ideológia terén is hagyományosan erős. Ugyanakkor leginkább ilyen látványos a törésvonal az értékalapú cseh és szlovák külpolitika és a magát pragmatistának tartó magyar, valamint az ukrajnai háborút mindenekelőtt geopolitikai kihívásként, katonai alapon kezelő, a neoidealizmus eszmei alapjaitól elég távol tanyázó lengyel kormány hozzáállása között. 

Ezek az idealista szólamok ma már nem csak Ukrajnára korlátozódnak, hanem napjaink egyéb geopolitikai gócpontjaira is kiterjednek. Tavaly Litvánia kezdte el látványosan közeledni Tajvanhoz (kapott is érte kínai gazdasági szankciókat), és a cseh politikában is népszerűbb Kína bírálata és Tajvan támogatása, Petr Pavel is a sziget melletti kiállással kezdte elnökségét, és a képviselőház elnöke márciusban Tajvanra tervez látogatni, ami garantáltan diplomáciai botrányt von maga után.  

A régióban általános jelenség, hogy a kínai beruházásoktól remélt gazdasági haszon elmaradása és az ukrajnai háború során világossá váló geopolitikai érdekellentétek miatt egyre több ország tekeri le kapcsolatait Kínával, a balti térségtől Szlovákián át Romániáig. Míg a magyar kormány továbbra is bízik a kínai és orosz bizniszben, az idealisták szerint ennek túl nagy a politikai ára és kockázata.

Papíron jól hangzik, a gyakorlatban nem tudni

Persze a gyakorlatban az elvi alapú külpolitikai érdekérvényesítés számos kihívással néz szembe. A legfontosabb mindjárt az, hogy a neoidealista országok pont kis méretükből fakadóan mégis csak a nagyobb hatalmakra vannak utalva, védelmi politikájuk erősen függ a NATO-tól és ezáltal Egyesült Államoktól, és az ukrajnai konfliktusban tanúsított erélyességük mögött is Amerika ereje áll. 

Washington elköteleződése ezen eszmék mellett a történelem folyamán nem mindig volt kifejezetten erős, és az amerikai belpolitikai helyzet fényében közel sem biztos, hogy az ukrajnai háború során Európa keleti végei felé mutatott amerikai bőkezűség hosszabb távon is megmarad. 

Hasonlóan kérdéses, hogy az idealizmus mennyire reális a globális politika síkján. Európában, a NATO védőburkában relatíve könnyű eszmei alapokon politizálni, és Zelenszkij is tagadhatatlanul sikeresen hatott a nyugati közönségre. Ugyanakkor az ukrajnai háború azt is megmutatta, hogy az európai demokratikus értékek vonzereje elég mérsékelt azokban a fejlődő országokban, ahol a demokrácia visszaszorulóban van, Európa pedig nem a szabadság és az emberi jogok védelmezőjeként hanem brutális gyarmatosítóként él a köztudatban (még ha a gyarmatosítók nem is a finnek, litvánok és csehek voltak). A kis államok autonóm összefogása csak akkor tud hatásos lenni, ha amögött kritikus tömeg van, ám a balti és közép-európai térség globális szinten nem rúg labdába a demokrácia védelmét illetően. 

Egy további kérdés, hogy belpolitikai és társadalmi szempontból mennyire tekinthető szilárdnak az értékalapú külpolitikai program. Ahogy az Egyesült Államokkal szemben, úgy az EU keleti végein is felmerül, hogy otthon sem teljesen makulátlan a demokratikus és emberi jogok betartása, Ukrajnáról nem is beszélve, amely a Szovjetunió felbomlása utáni időszakot leginkább oligarcha-klánok játszótereként élte át.

A nagy eszmék társadalmi támogatottsága is minimum kérdéses. A szlovák társadalom például egyes felmérések szerint erősen oroszbarát, és az ellenzék Csehországban is inkább az orbáni vonal felé húz. Több balti államban nehéz koalíciókat hoztak az utóbbi évek, és Sanna Marin finn miniszterelnök széke is inog.  

A szomszédos Svédország is érdekes példa az elvi alapú külpolitizálás nehézségeit illetően. Ott 2014-ben jelentette be az akkori kormány, hogy feminista külpolitikát fog folytatni, amely egyebek mellett a politikai részvételhez való jog, a civil társadalom, a gazdasági emancipáció és a szexuális és reproduktív jogok támogatását jelentette a világban. Ennek leglátványosabb elemeként 2015-ben a svéd fegyveripar régi megrendelőjével, Szaúd-Arábiával is összekaptak, és felmondtak egyes fegyverszállításokat. Ugyanakkor a programot balról azzal vádolták, hogy álszent, túl megalkuvó és nem elég ambiciózus, az ország például nem függesztette fel az autokráciákba irányuló fegyverexportot és a bevándorlás terén sem érvényesítette a feminista célokat; jobbról pedig azzal, hogy nem volt pragmatikus és eredményes, valamint fölösleges diplomáciai balhékat szított. A tavaly ősszel szélsőjobbos támogatással megalakult kormány végül fel is adta a feminista jelzőt. 

Az persze egy másik kérdés, hogy a magyar pragmatizmus sem vezetett sehova.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Világ Baltikum Csehország finnország külpolitika orosz-ukrán háború Szlovákia Volodimir Zelenszkij Olvasson tovább a kategóriában