Hírlevél feliratkozás
Mészáros R. Tamás
2021. július 20. 06:52 Világ

Orbánhoz hasonló érveket hangoztatva békülne Oroszországgal a francia elnök, de miért?

Bár Emmanuel Macron francia elnök és Orbán Viktor magyar miniszterelnök retorikailag szereti magát az európai küzdőtér két átellenes végébe pozícionálni, vannak dolgok, amelyekben egyetértenek. Ilyen például, hogy Macron – Orbánhoz hasonlóan – évek óta azt hangoztatja, hogy fel kell hagyni Oroszország diplomáciai elszigetelésével, és nyitni kell Moszkva felé.

Ez legutóbb a június végi európai uniós csúcson okozott kisebb botrányt, ahol Macron a szintén a nyitást támogató Angela Merkel német kancellárral karöltve vezette elő egy EU-Oroszország csúcs lehetőségét. 

A terv a balti államok és Lengyelország éles ellenállása miatt gyorsan lekerült a napirendről. Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a francia-német tengely feladta volna a kísérletet: Macron számára az orosz nyitás tágabb külpolitikai elképzeléseinek egyik sarokpontja, amelyet az ukrán válság, Moszkva közel-keleti kavarásai vagy orosz ellenzékiek és volt ügynökök elleni merényletek dacára is évek óta hangoztat. 

Egyes elemzők már Macron elnökségének első hónapjaiban arról írtak, hogy bár nincsenek illúziói Oroszországgal szemben, az elnök a Washington–Moszkva tengely mindkét végpontjától tisztes távolságra törekvő francia külpolitikai vonal követője, ebből fakadóan pedig sok területen hajlandó engedményeket tenni Moszkvával szemben.

Ezen értékeléseket Macron azóta is konzekvensen igazolja. 2017-ben Versailles-ban látta vendégül Vlagyimir Putyint, 2018-ban ő utazott Oroszországba, 2019-ben közvetlenül a franciaországi G7-csúcs előtt találkozott az orosz elnökkel, aminek külön pikantériája, hogy Oroszországot a Krím-félsziget 2014-es megszállása miatt kizárták az előtte G8-ként funkcionáló csoportból. 

Ezzel párhuzamosan Macron évek óta hangoztatja, hogy újra kell gondolni az EU és Oroszország kapcsolatait. 2019-ben a francia nagyköveteknek tartott beszédében azt mondta, „az európai kontinensen nem lehet stabilitás, ha nem enyhítjük és tisztázzuk kapcsolatunkat Oroszországgal”. A 2020-as müncheni biztonsági konferencián arról beszélt, hogy a szankciók nem okoztak változást az orosz magatartásban, és bár nem szabad engedni az uniós elvekből és érdekekből például Ukrajna vagy a kibertámadások esetében, Moszkva elszigetelése sem tartható fent. 

Azaz saját narrálásában Macron szerint Európának egyszerre kell keménynek és konstruktívnak lennie, utóbbit pedig „stratégia párbeszéddel” lehetne elérni, azaz a szankciók fenntartása mellett érdemes lenne a klasszikus diplomácia felélesztésével megkeresni azokat a konkrét közös pontokat, amelyek mentén lehetséges konstruktívan együttműködni Moszkvával. Ennek részeként Macron tavaly újraindította a két ország külügy- és védelmi miniszterei közötti rendszeres egyeztetéseket, és uniós szinten is az orosz kapcsolatok felújítása mellett kardoskodik.

Amerikáról is szól

Abban a macroni Oroszország-politika mögötti indokokat boncolgató elemzések nagyjából mindegyike egyetért, hogy az egy tágabb stratégiai cél részeként értelmezhető. A francia elnök szeretné, hogy az Európai Unió – francia vezető szerep mellett – „stratégiai autonómiára” tegyen szert, azaz egységes és önálló világpolitikai szereplővé váljon, amelynek cselekvési szabadságát nem korlátozzák mások – például az Egyesült Államok.

A „stratégiai autonómia” vagy „európai szuverenitás”, illetve az Egyesült Államoktól való különutasság már Charles de Gaulle (1959-1969) és François Mitterrand elnöksége (1981-1995) alatt is a francia külpolitika sarokköve volt, az általában a De Gaulle-i és mitterandi vonal követőjének tartott Macron pedig Donald Trump elnökségének tapasztalataira és a tartósnak tűnő amerikai–kínai feszültségekre hivatkozva ismét elővette, hogy Európa nem bízhat Amerikában, a saját kezébe kell vennie sorsát. 

A holland külügyi intézet egy áprilisi gyorsértékelése az orosz nyitás vágyát ennek fényében, a jelenlegi helyzet biztonsági dilemmájával magyarázta. Az orosz fenyegetéstől való félelem erősíti Európa (illetve főként a keleti és balti uniós tagállamok) ráutaltságát a NATO-ra és az amerikai biztonsági garanciákra. A NATO erősítése és az Egyesült Államok európai szerepvállalása viszont arra sarkallja Moszkvát, hogy fenntartsa a jelenlegi biztonságpolitikáját és harcias retorikáját, ez pedig a kapcsolatos tartós romlásához vezet. 

A macroni vízió ezen értelmezése szerint az EU a mélyebb integrációval és különösen az önálló védelmi kapacitásainak fejlesztésével – akár például a francia atomarzenál uniós rendelkezésre bocsátása mellett – elérheti, hogy erősebb pozícióból tudjon tárgyalni Moszkvával, és ezzel egyszerre tudja saját (illetve Franciaország) érdekeit érvényesíteni az oroszokkal szemben, és csökkenteni az amerikai függést. (Ez nagyon hasonló egyes orbáni nyilatkozatok gondolatvilágához.)

Dominique Moïsi francia politológus szerint a stratégiai okok között szerepel, hogy Oroszország szerepe egy relatíve gyengülő Egyesült Államok és erősödő Kína között felértékelődött. Ebben a helyzetben a Kína felé húzó Oroszország elszigetelése nem áll az EU érdekében, ezzel szemben a Moszkva–Peking tengely gyengítésére lenne érdemes játszani, ami szükségszerűen együttműködést kíván Putyinnal. 

Tatiana Katsoueva-Jean, a francia külügyi intézet kutatója szerint a macroni aktivizmushoz hozzájárult, hogy a brexittel, Angela Merkel (idén őszi) visszavonulásával és a 2019 utáni új európai uniós vezetés felállásával Franciaország maradt az egyetlen fajsúlyos szereplő, amely képes érdemben terelni az Oroszországgal szembeni európai politikát. 

A szankciók nem jöttek be 

David Cadier, a párizsi Sciences Po oktatója szerint Macron nézeteit részben az táplálja, hogy miközben az Oroszországgal szembeni feszültségek kezelése kiemelkedően fontos az európai biztonság és stabilitás szempontjából, az eddigi uniós és amerikai lépések nem hoztak semmiféle eredményt. 

Szerinte ebből a szempontból a macroni terv nem feltétlenül az Amerikától való függetlenedés, hanem az Oroszországgal szembeni politika hatékonyságával kapcsolatos viták fényében értékelendő. Ez a kérdés Washingtonban ugyanúgy megosztja az elemzőket, mint Brüsszelben: egyesek szerint addig nincs miről tárgyalni Moszkvával, ameddig nem változtat a magatartásán; mások szerint miután az utóbbi évek történéseiből elég világos, hogy a keménykedésre Moszkva keménykedéssel reagál, nem ártana megpróbálni kezelni a feszültségek mélyebb gyökereit, és valamiféle stabilitásra törekedni az eszkaláció helyett. 

Nicu Pospescu, az Európai Külkapcsolatok Tanácsa agytröszt elemzője a macroni kísérletekkel kapcsolatban azt emelte ki, hogy az EU és az Egyesült Államok már jó néhány alkalommal megpróbálta „újraindítani” kapcsolatait Moszkvával – annak idején például ezzel a tervvel kezdte elnökségét Barack Obama is -, ám ezek egyike sem vezetett sikerre. Ezt egyesek annak számlájára írják, hogy az orosz állam nem viszonozza a nyitásokat: a brit királyi külügyi intézet, a Chatham House két kutatója is azon lamentált, hogy miközben Macron szerint Európa eltolja magától Oroszországot, szerintük Oroszország fordított hátat Európának. 

Popescu azt is megjegyezte, hogy az EU már most is számos téren próbál teret adni az orosz érdekeknek: Ukrajna és Grúzia NATO-csatlakozási folyamatát jegelték, Belarusszal szemben és az örmény-azeri konfliktusban sem mutattak különösebben jelentős aktivitást; az EU passzív több, a közvetlen szomszédságában zajló konfliktusban is, például Szíria vagy Líbia esetében. Irán kérdésében már eddig is egy csónakban eveztek az oroszokkal, és ezeken a területeken túl nem világos, hogy hol lehetne még engedményeket tenni.

Emiatt a szkeptikusok szerint nincs értelme a további engedményeknek. Ezt az érzetet erősítette Josep Borrell, az EU külügyi főképviselőjének februári moszkvai látogatása is, amelyen az enyhülés üzenetével érkező uniós diplomatát Szergej Lavrov orosz külügyminiszter elég látványosan megalázta (illetve más nézőpontból Borrell alázta meg saját magát és az EU-t). A Kreml nem az erő jeleként fogja fel az engedményeket, fogalmazott a lett miniszterelnök, Krisjanis Karins.

Az oroszbarátsággal nem vádolható CSIS biztonságpolitikai agytröszt a francia-orosz kiberbiztonsági párbeszéd eredményeire hivatkozva ugyanakkor azt írta elemzésében, hogy – szemben a szkeptikus hangokkal – a stratégiai párbeszéd valóban elérhet eredményeket: bár arról nincs szó, hogy a franciák kérésére az oroszok hirtelen felhagytak volna a kiberhadviseléssel, a folyamatos párbeszéd a jelek szerint csökkentette az oroszok által okozott károkat.

A megengedőbb megfogalmazásban pusztán arról van szó, hogy míg az EU eredetileg egy „európai Oroszországot” képzelt el magának, addig Moszkva nem szeretné követni az uniós elveket és értékeket, és a saját önös érdekeit hangsúlyosabban védő európai biztonságpolitikai rendszert akar, amelyben a NATO és az EU keleti terjeszkedése geopolitikai szempontból elfogadhatatlan. A viszony rendezése csak ennek figyelembe vételével lehetséges.

Amit szabad Joe Bidennek

Erre a dilemmára az Egyesült Államok sem tud (vagy akar) megoldást találni. Joe Biden amerikai elnök június közepén, az EU csúcs előtti napokban végül találkozott Putyinnal, ám semmiféle áttörés nem történt a genfi párbeszéden.

Ugyanakkor a jelek szerint ez sarkallta lépésre a német-francia tengelyt az EU csúcson: az egyik fő érvük az volt, hogy ha Biden leülhet tárgyalni Putyinnal, miért ne tehetné meg ugyanezt az EU, amely gazdaságilag és földrajzilag is közelebb van Oroszországhoz. Merkel például a német parlamentnek azzal magyarázta a lépést, hogy a „szuverén EU” számára ugyanúgy előnyös lehet, ha egy hasonló tárgyaláson áll ki érdekei mellett, ahogy azt Biden tette. Macron egy tanácsadója is ezt hangoztatta a júniusi csúcs alatt.

Gitanas Nauseda litván elnök viszont pont azzal érvelt a csúcs ellen, hogy az unióra sokkal nagyobb közvetlen veszélyt jelent Oroszország, mint az Egyesült Államokra nézve, emiatt nem összehasonlítható a két fél helyzete. A német-francia felvetést elítélő uniós diplomaták pedig azt is kiemelték, hogy az orosz hekkertámadások és dezinformációs kampányok közepette nem igazán jött el az ideje az enyhülésnek.

Hogy a keleti országok félelmei komoly korlátot jelentenek a macroni ambíciókkal szemben, azt a francia elnök tavaly őszi balti körútja is jelezte. A német külkapcsolatok tanácsának kommentárja azt írta, az Oroszországgal szemben az amerikai biztonsági garanciákban bízó balti államok számára nem feltétlenül meggyőző a francia elnök ajánlata – sőt, az erős NATO-szkepticizmus Berlinben sem népszerű. Egy észt agytröszt kommentárja pedig úgy fogalmazott, Macron elképzelése a nemzetközi rendről leginkább a 19. századi fogalomkörben ragadt Oroszország nézeteit tükrözi, amely egy többpólusú nagyhatalmi egyensúly kialakításáról szól, ez viszont nem élvez egyhangú támogatást az EU-ban.

A fent idézett Dominique Moïsi egy másik írásában arra is kitér, hogy az Amerika és Oroszország közti egyenlő távolság nem feltétlenül reális elképzelés, főként hogy a kettő közül az egyik a szélsőjobbot támogatja és nyíltan támadja a felvilágosodás értékeit Franciaországban.

Nem sürgős

Macron mindenesetre egyelőre letett a nagy tervéről: azt mondta, az EU egysége fontosabb, mint a Putyinnal való uniós csúcstalálkozó, ezért elengedte a témát. Sőt, a júniusi EU-csúcs zárónyilatkozata a német-francia óvatoskodás helyett a keleti tagállamok keményebb hangvételét tükrözte.

Az Európai Külkapcsolatok Tanácsa agytröszt elnöke, Mark Leonard szerint a diplomáciai felhajtás felesleges. Míg az egyre jelentősebb globális jelenléttel bíró Kína esetében valós dilemma az EU számára a politikai és gazdasági költség-haszon elemzés, Putyin Oroszországa ezzel szemben az erjedés jeleit mutatja, így aztán nincs különösebb ok a mihamarabbi kiegyezésre. Azaz szerinte az EU ráér indifferensnek lenni Oroszországgal szemben.

A gazdasági adatok alapján pedig a viszony eleve nem olyan fagyos, mint a diplomáciai retorika jelzi. Bár 2014 óta az EU három szankciós csomagot is kivetett Oroszországra, az uniós orosz földgázimport értéke történelmi csúcsokon van, Németország pedig például az amerikai szankciók veszélyével dacolva is beleállt az Északi Áramlat 2 vezeték befejezésébe (a szankciós fenyegetést azóta Joe Biden kormánya feladta). 

Az Eurostat adatai szerint a 27 uniós ország oroszországi befektetési állománya a 2013 és 2015 közötti 200 milliárd euróról 2019-re 311-re nőtt, Oroszország az Egyesült Államok, Brazília és Szingapúr után – a szárazföldi Kínát megelőzve – az EU negyedik legjelentősebb befektetési célpontja volt 2019-ben; és az árukereskedelmi forgalomban is negyedik volt 2020-ban. (Itt csak az taszította le az oroszokat a dobogóról, hogy ekkortól az Egyesült Királyság is az EU-n kívüli országnak számított.)

Gazdasági okokból Macron és Merkel mellett többek között Olaszország és Ausztria is támogatná az orosz nyitást, ahogy természetesen a magyar kormány is a macronihoz hasonló érvrendszer mentén bírálja a Moszkvával szembeni uniós keménykedést. Hogy Németország pontosan mit fog gondolni az orosz kérdésről az őszi választásokat követően, az egyelőre minimum homályos, bár a szankciók és a párbeszéd mellett egyaránt kiálló, a német gazdasági érdekeket mindvégig szem előtt tartó merkeli „pragmatizmus” folytatása tűnik a legvalószínűbbnek.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkOrosz róka a német tyúkólban – az idegméreg nem gázBár Navalnij megmérgezése felkavarta a kedélyeket, nincs az a világpolitikai együttállás vagy német belpolitikai divathullám, ami érdemben megzavarná a német-orosz gázüzletet.

Világ Emmanuel Macron Európai Unió Franciaország geopolitika külpolitika Oroszország Vlagymir Putyin Olvasson tovább a kategóriában

Világ

Mészáros R. Tamás
2021. december 7. 06:51 Adat, Világ

Zakatol, de nem jut előre a Magyarország nevű összeszerelő üzem

A magyar gazdaságban megtermelt érték egyre nagyobb részét exportáljuk, de nem lépünk feljebb a nemzetközi termelési láncokban az OECD friss adatai szerint.

Pletser Tamás
2021. december 6. 17:04 Világ

Idehaza is drágulhat az áram az új német kormány zöldítő tervei miatt

Vágyálmai miatt Németország lényegesen magasabb áramárakkal szembesülhet, és mivel Magyarország ugyanennek az elektromos rendszernek a része, itt is hasonló tendenciák lesznek.

Váczi István
2021. december 6. 13:41 Világ

Már több lesz a kövér, mint az éhező gyermek a világban jövőre

Amióta létezik az emberiség, a gyermekek alultápláltsága összességében mindig nagyobb probléma volt, mint a túlsúlyuk, jövőre azonban ez szinte biztosan megváltozik.

Fontos

Török Zoltán
2021. december 7. 17:46 Pénz

Mit tanulhatunk Harry Pottertől az inflációról?

A sorozat első kötetében elpusztították a bölcsek kövét, így a későbbiekben nem fenyegette infláció a szereplőket. A mi világunkban ez kicsit bonyolultabb.

Jandó Zoltán
2021. december 7. 16:37 Pénz, Vállalat

Kiderült, kinek adta el az állam a volt Malév-székházat 3,8 milliárdért

Az a vállalkozó szerezte meg az államtól a Malév-székházat, aki a budapesti repülőteret épp az állammal közösen vásárolná meg. Nem ez volt az első hatalmas ügylet a felek között.

Vonyó Tamás
2021. december 6. 06:36 Közélet

Ha a magyarok ma nyugati szinten élnének, az maga lenne a történelmi csoda

Nem zárkóztunk fel gazdaságilag, de legalább történelmi perspektívából nézve nem is maradtunk le -véli a milánói Bocconi Egyetem docense. Ez a G7 Holnap Felzárkózás című vitasorozatának második része.