Az ukrán hadsereg is követett el a háborúban súlyos hibákat

Az orosz hadvezetés által elkövetett hibákról szóló elemzésekkel már Dunát lehetne rekeszteni, ugyanakkor nem csak a nagyon egyenlőtlen – Oroszország számára kedvező – kiinduló erőviszonyoknak tudható be, hogy taktikai értelemben egyáltalán nem áll rosszul a szénájuk. Az Azovi-tenger partvidékét sikerült teljesen megszerezniük, és ha lassan is, de haladnak legutóbb kitűzött céljuk, Luhanszk és Donyeck megye teljes elfoglalása felé. (Más kérdés, hogy ezt követően stratégiai értelemben hogyan tudják sikeresen folytatni vagy lezárni a háborút.)

Ukrajna óriási sikert könyvelhetett el azzal, hogy visszavonulásra kényszerítette az orosz hadsereget az ország északi és északkeleti részéről, ám helyzete továbbra is nagyon nehéz katonailag, aminél talán csak a gazdasági helyzet rosszabb. Ennek a kialakulásához pedig komoly ukrán hibák is hozzájárultak.

Ezek közül a legsúlyosabb, hogy több jel szerint számos ukrán alakulatot meglepetésszerűen ért február 24-én hajnalban az orosz támadás, noha az ország határaihoz még tavaly ősz végén elkezdett orosz felvonulás senkinek sem kerülhette el a figyelmét, idén év elején pedig az amerikai hírszerzés szinte naponta adta ki a komorabbnál komorabb figyelmeztetéseket a közelgő orosz invázióról. Mi is többször írtunk az orosz csapatösszevonások nagyságrendjéről, és olyan baljós jelekről, amelyek arra utaltak, hogy ezúttal az orosz vezetés nem csak nyomásgyakorlásra – és a gázárak feltornázására – akarja felhasználni ezeket a manővereket.

Az ukrán vezetés ezt a helyzetet először igyekezett felhasználni az ország védelmének megerősítésére (amerikai és brit fegyverszállítmányok érkeztek is február 24-ét megelőzően, ezek főleg kézi páncéltörő rakéták voltak), utána viszont csillapítani igyekezett a kedélyeket. Volodimir Zelenszkij ukrán elnök sokat beszélt arról, hogy a hisztéria árt az ország gazdaságának, hiszen nemcsak új befektetések nem érkeznek, hanem a már az országban lévő tőke is menekülőre fogja. Volt olyan illetékes is, aki azt fejtegette, hogy a Fehéroroszországban lévő orosz csapatok létszáma nem elégséges egy sikeres Kijev elleni támadáshoz, ezért az nem is következik be. (Tévedett, de csak az utóbbi téren, igaz, az orosz kudarcban legalább akkora szerepet játszottak a logisztikai problémák, mint a csapatok elégtelen létszáma.)

A hasonló nyilatkozatok nem okoztak volna semmi gondot az ukránoknak, ha a háttérben közben mindent megtesznek az orosz támadás elhárítása érdekében, de a jelek szerint ez nem történt meg. Pedig az amerikaiak nagyon részletes információkkal látták el őket az orosz tervekről, és az ukrán hírszerzés vezetője is szeret azzal dicsekedni, hogy milyen jó minőségű ügynökhálózatuk van Oroszországban, így az oroszok terveivel előre tisztában voltak.

Ha ez így volt, akkor viszont egyszerűen nem hitték el, amit megtudtak. A Guardian egy az ukrán titkosszolgálathoz közel álló forrása erről így fogalmazott:

Egyszerűen nem állt össze. Elfoglalni Kijevet és az egész országot néhány nap alatt? Azt gondoltuk, hogy ez katasztrófába fog torkollni az oroszok számára. És tényleg így történt. Nem gondoltuk, hogy Putyin ennyire ostoba lehet.

Akárhogy is volt, a háború legelején Dél-Ukrajnában történt események azt bizonyítják, hogy az ukránok vagy nem ismerték az orosz terveket, vagy nem vették azokat komolyan. A Krímből kiinduló orosz csapatok a háború eddigi egyetlen igazán sikeres nagyszabású manőverét hajtották végre, északnyugati irányban két helyen is átkeltek a Dnyeperen, északkelet felé pedig elfoglalták egyebek mellett a zaporizzsjai atomerőművet – amely a legnagyobb Európában –, Melitopolt és Bergyanszkot. Az ő előretörésük tette lehetővé Mariupol bekerítését is, ami nélkül esélytelen lett volna elfoglalni az erősen védett kikötővárost.

Ennek az orosz hadműveletnek a látványos sikere azért elgondolkodtató, mert elvileg nekik lett volna a legnehezebb dolguk a háború kezdetén: a Krímből csak két-három út vezet északi irányba, és csak a nyugati nem keresztez egyetlen hidat sem, mert a Perekopi-földszoroson át vezet. Elméletileg ez ideális helyzet a védőknek, mert a hidakat fel lehet robbantani, szűk területen pedig beásva, jól előkészített állásokban a túlerőben lévő ellenséget is fel lehet tartóztatni hosszú időre. (Ez még akkor is igaz, ha a földszoros legszűkebb része orosz ellenőrzés alatt állt a Krím 2014-es elfoglalása óta.)

Hogy miért nem ez történt, arra talán a legjobb közvetlen választ a New York Times március elején készített riportjában találjuk, amelyet Mikolajiv sikeres megvédése után készített. Ebben megszólaltatták az ukrán hadsereg 59. dandárjában szolgáló Szvjatoszlav Sztecenko ezredest, aki úgy emlékezett, hogy az egységét meglepte az orosz támadás, és nem is a határ közelében voltak, hanem a Dnyeper bal (keleti) partján, Herszonnal szemben, egy gyakorlótéren. Így amikor megkapták az utasítást, hogy készüljenek a háborúra, csak a dandár felét tudták összeszedni.

Ha három vagy négy nappal korábban megkapjuk a parancsot, felkészülhettünk volna, lövészárkokat ásva

– emlékezett vissza. Hozzátette, hogy a késlekedés majdnem a dandár teljes megsemmisüléséhez vezetett a háború első óráiban. Ahogy mondta, ötszörös túlerőben lévő orosz csapatokkal kerültek szembe, miközben légi támogatásra nem számíthattak, és légvédelmi fegyverből is csak néhány működőképes darabbal rendelkeztek, mert az ilyen eszközök többségét Kijev térségébe vezényelték a főváros védelmére.

Ennek következtében az 59. dandár tankjainak és lövészpáncélosainak többsége megsemmisült a háború első óráiban végrehajtott orosz légicsapásokban. A dandár parancsnoka, Olekszandr Vinogradov ezredes nem tudott kapcsolatba lépni a főparancsnoksággal, ezért saját hatáskörben a visszavonulás mellett döntött. A megmaradt erőket összegyűjtve áttört a dandár hátában lévő orosz ejtőernyős csapatokon, és egy hídon átkelve visszavonult a Dnyeper jobb partjára. Bár a riportban nem szerepel, de ez szinte biztosan az antonivkai híd volt, ez az egyetlen ugyanis a folyó torkolata és a Nova Kahovkánál a Dnyeper gátján vezető átkelő között (amelyet szintén elfoglaltak az oroszok).

Bár a Dnyeper Európa egyik legnagyobb folyója, az ukránok nem tudták tartani a jobb (nyugati) partját, nemcsak a gátnál, hanem a Herszon melletti Antonivkánál sem. A hidat nem készítették elő robbantásra, és nem sikerült megvédeni sem, így Herszon vált az első tartományi székhellyé, amelyet az oroszok elfoglaltak ebben a háborúban, március 2-án. (Az alábbi térképen a szaggatott vonal jelöli a február 24. előtti tulajdonképpeni határt Ukrajna és az oroszok által 2014-ben megszállt Krím között.)

Az 59. dandár nem sokkal később nagy érdemeket szerzett Mikolajiv védelmében, így biztosan nem arról van szó, hogy gond lett volna a harci kedvével. Ám minden jel arra utal, hogy a Krímmel szemben sem a határ mellett, sem mélységben nem készítettek elő az ukránok megfelelő védelmi vonalakat. Ezt érdemes összevetni azzal, hogy a Donyec-medencében az oroszok több mint három hónap alatt sem tudták áttörni teljesen a 2014-15-ös harcok alatt és azóta kiépített masszív ukrán védelmi állásokat.

A Krímmel szemben nem voltak ilyenek, amit csak részben magyarázhat, hogy 2014-ben az oroszok lényegében harcok nélkül foglalták el a tartományt, és utána sem voltak összecsapások. Mivel a Krímet Oroszország annektálta, Ukrajna nem számíthatott arra, hogy csak úgy visszakapja, a Dnyeper vizét odavezető, a vízhiányos félsziget számára rendkívül fontos csatorna ukrán elzárása után pedig ahhoz sem kellett nagy képzelőerő, hogy az oroszok egyszer erővel próbálják majd megváltoztatni ezt a helyzetet. Ám mint láttuk, nemcsak erődök nem épültek, hanem

még a védekezésre kijelölt csapatokat sem figyelmeztették időben a küszöbön álló támadásra, ami őrületesen nagy hiba.

Azóta is keresik ukrán oldalon, hogy ezért ki a felelős. Az ukrán elnök keresetlen megnyilvánulásairól ismert tanácsadója, Olekszij Aresztovics el is ismerte, hogy a déli országrész védelmét egész egyszerűen elba…-ták. A hasonló megnyilatkozásokban gyakran előkerül, hogy ebben árulásoknak is lehetett szerepe. Ennek mértékét jelenleg lehetetlen pontosan megítélni, de az egyértelmű, hogy az orosz titkosszolgálatnak a legmagasabb szintekig felérő ügynökhálózata volt Ukrajnában, így nem életszerűtlen, hogy rajtuk keresztül sikerült szabotálni a déli országrész védelmét.

Az ukránok meglepődéséhez azonban egy olyan dolog is kellett, ami máshol inkább hibának bizonyult az oroszok részéről. Minden hadművelet előtt fontos a titoktartás a meglepetés biztosítása érdekében, ugyanakkor a hadműveletben résztvevő csapatokat fel kell készíteni az előttük álló feladatokra. Ez egy kényes egyensúly, amelyet minden hadseregben úgy próbálnak megtalálni, hogy minden szinten pontosan annyi információt osztanak meg a katonákkal, amennyi feltétlenül szükséges. A közlegénynek elég, ha csak a közvetlen feladatát ismeri, az egymás mellett felvonuló magasabb egységek (hadsereg, hadosztály, dandár) törzstisztjeinek viszont egymással is egyeztetniük kell a hadműveletek összehangolása érdekében, ahogy a szárazföldi hadsereg és a légierő terveit sem árt összefésülni.

A kiszivárgott információk szerint ez az egyensúly február 24. előtt az oroszoknál szélsőségesen a titoktartás felé tolódott el, az egyeztetési folyamat szinte teljesen elmaradt. Egy név nélkül nyilatkozó ukrán hírszerző tiszt pedig ezzel magyarázta a Háárec című izraeli lapnak, miért nem hitték el, hogy tényleg küszöbön áll az invázió. Arra számítottak ugyanis, hogy előtte a magasabb egységek törzstisztjei feltétlenül egyeztetnek, taktikai előkészületeket tesznek, erről pedig ügynökeiken keresztül ők értesülnek.

A meglepetés faktort így tényleg sikerült biztosítani, ami délen végső soron hozzájárult az orosz sikerekhez, összességében viszont nem biztos, hogy pozitív a mérleg. A háború első egy-két hetében rengeteg információ, felvétel jelent meg látszólag eltévedt, legalábbis támogatás nélkül, magára hagyva tevékenykedő orosz csapatokról, ami sok veszteséghez vezetett. A titkolózás valószínűleg remekül bevált volna, ha az orosz várakozásoknak megfelelően az ukrán ellenállás gyenge, így viszont a déli országrészt leszámítva valószínűleg többet ártott, mint használt.

Maradva még Dél-Ukrajnában, a Dnyeper-átkelők sorsa külön is megér néhány sort. Az természetesen érthető, hogy a nova kahovkai gátat nem akarták felrobbantani, hiszen az ennek nyomán keletkező áradat óriási pusztítást végzett volna a torkolatig, Herszont is beleértve. Hídból viszont sokat felrobbantottak az ukránok az orosz előrenyomulás lassítása érdekében, és délen nem volt fontosabb az antonivkainál. De ha már nem akarták ezeket elpusztítani, tehettek volna előkészületeket a megvédésükre, ez azonban a jelek szerint ugyanúgy teljesen elmaradt, mint a Krímmel szembeni térségek megerősítésre. Ennek az lett a következménye, hogy csak óriási nehézségek árán és jóval nyugatabbra, a Déli-Bug mentén tudták megállítani az orosz csapatokat, amelyek jelenleg is széles sávot ellenőriznek a Dnyeper jobb partján, továbbra is fenyegetve Mikolajivot és Krivij Rihet. Ők egyébként kevésbé szívbajosak: amikor pár hete egy ukrán ellentámadás már Herszont kezdte fenyegetni, előkészítették robbantásra az antonivkai hidat.

A herszoni front helyzete június 3-i állás szerint. Forrás: Institute for the Study of War

Első látásra Mariupol orosz bekerítése is ukrán hibának tűnik, ám ahogy annak idején megírtuk, valószínűleg ennek elviselése volt a kisebbik rossz ukrán szempontból. (Ha már a korábbi hibák miatt megakadályozni nem tudták.) A város azóta ugyan elesett, de a bevétele jelentős erőket kötött le, és orosz oldalon is nagy veszteségekkel járt, időt adva újabb ukrán egységek mozgósítására. Hasonló okokból egyébként elképzelhető, hogy a jelenleg tomboló donbaszi csata során az ukránok akkor sem adják fel a szintén megerősített Szjeverodonecket és Liszicsanszkot, ha nem lesznek képesek megakadályozni a bekerítésüket, ami erősen fenyeget.

A legkeletebbi frontszakasz helyzete június 3-i állás szerint. Forrás: Institute for the Study of War

Ez az ukrán stratégia alapvetően arról szól, hogy a nyugati fegyverszállítmányoknak és a mozgósításnak köszönhetően jobban jöhetnek ki a felmorzsoló hadviselésből, mint az oroszok, akik továbbra is elsősorban pénzzel igyekeznek elegendő számú katonát meggyőzni a háborús részvételről^*Kivéve az oroszbarát ukrajnai bábállamok, azaz a Luhanszki és a Donyecki Népköztársaság területét, ahol kényszersorozások zajlanak a helyi férfilakosság körében., miközben olyan sok korszerű páncélost és egyéb felszerelést veszítenek, hogy az tovább csökkenti a fáradó és fogyatkozó csapataik harcértékét.

Az ukrán stratégia sikere sok más tényező mellett azon múlik, hogy sikerül-e megfelelő számú embert kellőképpen kiképezni, hogy ne csak ágyútölteléknek legyenek jók a harctéren. Ez általában kiképzőközpontokban történik, és a jelek szerint ehhez az ukránok még azt követően is ragaszkodnak, hogy többször is nagyon súlyos veszteségeket szenvedtek el az ilyen létesítményeket ért rakétatámadásokban. A lengyel határhoz közeli Jarovivnál legkevesebb 35, Mikolajivnál száznál is több katona halt meg, a Csernihiv megyei Deszna kiképzőközpontját ért rakétatámadásban pedig 87 ember veszett oda. Legutóbb egy dnyiprói (dnyepropetrovszki) bázis elleni orosz rakétatámadásban halt meg az ukrán nemzeti gárda tíz tagja, további 30-35 pedig megsebesült.

Már a korábbi támadások után is sokan felvetették, hogy amíg a távolsági orosz rakétacsapások veszélye fennáll, a hátországban is el kellene felejteni a laktanyákat, a katonákat szétszórva kellene elszállásolni, és csak a legszükségesebb esetben gyűljenek össze igazán nagy számban. Az ukrán kiképzőközpontok elhelyezkedése minden bizonnyal ismert az oroszok számára, a használatukat pedig valószínűleg műholdképek alapján is meg lehet ítélni. (De még az ügynöki információs hálózatuk egy része is jó eséllyel megvan az országban.)

Persze az ukrán hadvezetés aligha szorul rá a mi tanácsainkra, hiszen három hónap alatt bebizonyította, hogy tagjai igazán értik a dolgukat. Az ország védelme előzetesen valóságos stratégiai rémálomnak tűnt: orosz csapatok vonultak fel Belaruszban, Oroszországban, a megszállt Krímben, a Moldovától de facto elszakadt Transznyisztriában, partraszállási lehetőségek adódtak végig az Azovi- és a Fekete-tenger mentén, nyomasztó orosz fölény mutatkozott a levegőben és a precíziós távolsági fegyvereknél. Nem csoda, hogy sok nyugati elemző nem hetekben, hanem napokban mérte az ukrán ellenállás esélyeit.

Ilyen helyzetben fájdalmas döntéseket kell hozni, és az ukrán vezérkar úgy határozott, hogy Kijev és a keleti országrész védelmére koncentrál, erre utal a légvédelmi eszközök említett elvezénylése is az 59. dandártól. Ettől függetlenül a déli hadszíntérrel kapcsolatban minden bizonnyal részben más döntéseket hoznának, ha visszamehetnének az időben, ami persze nem lehetséges. A háborúkat az anyagi erőviszonyok mellett mindig az dönti el, hogy melyik hadvezetés tud inkább tanulni az időnként óhatatlanul bekövetkező hibákból.