Ha valóban kitör, az orosz-ukrán háború úgy vonulhat be a történelembe, mint a világ legjobban előre jelzett fegyveres konfliktusa – bár ez egy erős verseny, elég csak Irak 2003-as amerikai inváziójára gondolni. Emiatt vannak elemzők, akik pont azzal érvelnek a háború valószínűsége ellen, hogy a katonai logikával ellentétes lenne egy ennyire pontosan előre látható támadás.

Ráadásul az ilyesmi az oroszokra amúgy sem jellemző. Itt nem csak a Krím 2014-es váratlan megszállására lehet gondolni, a taktikai és stratégiai léptékben is alkalmazott maszkirovka (álcázás/megtévesztés) terén már a Vörös Hadsereg is olyan jó volt, hogy még a hatalmas, több mint 2,3 millió katonával végrehajtott 1944-es nyári offenzívát (Bagratyion hadművelet) is sikerült eltitkolni a németek elől a megindítása előtt. Persze akkoriban még nem voltak műholdak, míg manapság már egy tized ekkora csoportosítást sem lehetne elrejteni a kutató szemek elől. Ha az oroszok tényleg nagyszabású támadásra készülnek, teljes meglepetésben eleve nem reménykedhettek, a legtöbb, amit tehetnek, hogy bizonytalanságban tartják potenciális ellenfeleiket terveikkel kapcsolatban.

Amennyire ez kívülről megítélhető, sikerül is. Ha csak a mai fejleményeket nézzük, az oroszok egyszerre tettek a konfliktus élezése és enyhítése felé mutató lépéseket. Egyrészt az orosz parlament elfogadott egy olyan határozatot, amely a kelet-ukrajnai szakadár köztársaságok függetlenségének elismerését javasolja Vlagyimir Putyin elnöknek. Ez a két versengő közül ráadásul az élesebb határozat, a másik csak a lehetőség megvizsgálását kérte volna a külügyminisztériumtól.

Másrészt viszont az orosz védelmi minisztérium szóvivője arról számolt be, hogy az (ukrán határok közelében) gyakorlatozó csapataik egy része befejezte a tervezett feladatait, és visszaindult saját körleteibe a nyugati és déli katonai körzetekbe. Hozzátette, hogy miután befejezi saját feladatait, a többi alakulat is hasonló módon fog eljárni, „mint mindig”.

Ezek a mondatok természetesen összhangban vannak azokkal az orosz nyilatkozatokkal, amelyek rendre elhangzanak, amióta csak – még tavaly ősszel – az amerikai hírszerzés felhívta a világ figyelmét az ukrán határok közelében gyülekező orosz csapatokra. Az oroszok szerint csak azért gyakorlatoznak a korábban megszokottnál nagyobb erőkkel, mert a NATO egyre nagyobb fenyegetést jelent Oroszország biztonságára. Ukrajna megtámadására viszont egyáltalán nem készülnek.

A befektetők a csapatok egy részének visszavonásáról szóló üzenetet úgy értelmezték, hogy csökkent a háború esélye, a tegnap agyonvert tőzsdék és szektorok (például a légitársaságok részvényei) cikkünk írásakor jórészt emelkednek. Persze nem lehet elvárni, hogy minden befektető ismerje a maszkirovka csínját-bínját, de valószínűleg korai még fellélegezni – egyébként a NATO szerint is –, mert a jelenlegi évszázadban sem lenne példátlan, ha az oroszok egy jelentős hadgyakorlat lezárását követően küldenék harcba csapataikat.

Térben sem kell túl messzire menni, csak Grúziáig. Miután Miheil Szaakasvili a „rózsás forradalmat” követően grúz elnök lett 2004-ben, egyik fő célja az ország három szakadár tartományának visszaszerzése volt. Ez a kiskirályságként működő Adzsaria esetében könnyűszerrel ment, Abházia és Dél-Oszétia azonban már keményebb diónak ígérkezett, főleg az ott állomásozó orosz békefenntartó alakulatok miatt. (Korábban mindkét terület polgárháborúban vívta ki nemzetközileg el nem ismert függetlenségét Grúziától a Szovjetunió összeomlását követő években).

Ahogy Michael Kofman amerikai elemző az események után tíz évvel készített összefoglalójában írta, Szaakasvili arra készült, hogy erővel visszaszerzi ezeket a területeket, Vlagyimir Putyin pedig arra, hogy ezt megakadályozza. Az orosz elnök elszántsága különösen megerősödött 2008-ban, amikor a Nyugat országainak többsége elismerte Koszovó függetlenségét, a NATO pedig a bukaresti csúcson megnyitotta a tagság elvi lehetőségét Grúzia és Ukrajna számára. Az orosz kormányzat számára az előbbi az államok területi sérthetetlenségének semmibe vételét jelentette, amely a nemzetközi rend egyik tartópillére, ráadásul ennek kárvallottja a hagyományos orosz szövetségesnek számító Szerbia lett. Másrészt a balti államok 2004-es NATO-csatlakozását még csak-csak lenyelte valahogy az orosz vezetés, Grúzia és Ukrajna esetében azonban ezt nem akarta megtenni. Ez a mostani ukrajnai konfliktusnak is az egyik gyújtópontja, az egyik legfontosabb orosz követelés, hogy a NATO vonja vissza a meghívását, mondja ki, hogy Ukrajna és Grúzia nem lehet a szervezet tagja.

Grúziával kapcsolatban az orosz felkészülés már 2006-ban elkezdődött, ekkortól kezdve a Kaukázussal határos területeken állomásozó orosz csapatok évente tartottak egy nagy és több kisebb hadgyakorlatot, hogy felkészüljenek arra, ha a békefenntartóik és a szakadár köztársaságok segítségére kell sietni. Így volt ez 2008-ban is, amikor az éves nagy – tízezer katonát és több száz tankot és egyéb páncélost megmozgató – hadgyakorlat végén az orosz csapatok nagy része visszaindult hazai körleteibe a grúz határ közeléből. Egy az eseményeket feldolgozó orosz könyv szerint csak két harccsoport maradt a határ 30 kilométeres közelében körülbelül 1500 katonával, harckocsikkal, önjáró nehéz tarackokkal és rakéta-sorozatvetőkkel.

Ez azonban nem korlátozta érdemben az orosz katonai cselekvőképességet,

miután Szaakasvili – nem tartva orosz beavatkozástól – utasítására a grúz csapatok megindultak Dél-Oszétia elfoglalására. Az oroszok Dél-Oszétián és Abházián keresztül is gyorsan támadásba lendültek, néhány nap alatt megverték a grúz sereget, és amikor véget értek a harcok, az orosz csapatok már mélyen a szakadár tartományokon túli grúz területen álltak. Később – a koszovói precedensre hivatkozva – Oroszország elismerte Abházia és Dél-Oszétia függetlenségét, amelyek azóta orosz vazallusállamként léteznek. (Oroszországon kívül csak néhány szoros szövetségese ismerte el ezeket az országokat függetlennek.)

Zelenszkij ukrán elnök aligha fogja megismételni Szaakasvili hibáját azzal, hogy erővel próbálja visszaszerezni a kelet-ukrajnai szakadár területeket, hiszen ezzel elsőrangú ürügyet szolgáltatna az orosz beavatkozáshoz. A grúziai példa mindenesetre mutatja, hogy az orosz hadsereg – amely 2008-ban még sokkal rosszabb állapotban volt, mint manapság – „hátramenetből” is képes támadni, ráadásul a nyugati és a déli katonai körzetből gyorsan újra az ukrán határ mellé lehet vezényelni a most távozóban lévő egységeket. Más lenne a helyzet, ha a távol-keleti katonai körzet Fehéroroszországban gyakorlatozó egységei indulnának nagy számban haza, az a gyakorlat azonban az előzetesen közzétett menetrend szerint február 20-ig tart.

Emellett pedig azt is nehéz felmérni, hogy mennyire igazak az elvonulásról szóló hírek. Nyugati értékelések szerint az összes haderőnemet figyelembe véve már 150 ezer körül lehet az Ukrajna ellen bevethető orosz katonák száma, a határok mentén úgy szétbontakoztatva és támogató erőkkel (egészségügyi alakulatok, üzemanyag-szállítók, hídverő-műszaki csapatok) ellátva, hogy bármelyik pillanatban megindulhatnak. Ahogy sok helyen megjelent, az amerikai értékelés szerint erre akár holnap sor kerülhet.

Ez lehet persze az évszázad blöffje is, de az egy napon belül is gyakran változó hírektől elvonatkoztatva a félelem mélyebb oka az, hogy nem látszik, egy kiterjedt háború, az ország felének-harmadának megszállása nélkül hogyan tudná blokkolni Ukrajna nyugati orientációját Oroszország. Elsősorban nem formálisan, hiszen a Krím elcsatolása lényegében biztosította, hogy Ukrajna nem lehet a NATO tagja. Ezt Brüsszelben nem mondják ki, de senki nem akar garanciát vállalni egy olyan ország védelméért, amelynek egy tartományát a világ legnagyobb atomhatalma saját szuverén területeként igazgatja.

A komolyabb nyugati gazdasági integrációt pedig az blokkolhatta volna, ha Ukrajna – a minszki békefolyamat nyomán – olyan föderális állammá válik, amelyben a visszatérésükért cserébe a keleti köztársaságok vétójogot kapnak a nemzetközi szerződéseket illetően. Ez azonban egy olyan trójai faló, amelyet a legjobb maszkirovka sem képes álcázni. Ukrajna inkább azt az utat választotta, hogy a Krím, Donyeck és Luhanszk nélkül, de központilag vezetett államként maga dönthessen a sorsáról, közeledhessen a Nyugathoz, még ha formálisan nem is léphet be a NATO-ba vagy az EU-ba. De ha ehhez a projekthez már az ország fele hiányozna, akkor nem biztos, hogy ugyanígy gondolnák – ez viszont aligha történhet meg háború nélkül.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkA magyar határok közelében vontak össze legutóbb olyan hatalmas hadsereget, mint most Ukrajna körülAz orosz hadsereg egyre több oldalról fogja körül Ukrajnát. A beloruszokkal közös hadgyakorlat ma kezdődött el, és a fekete-tengeri flotta is erősítéseket kap.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkPutyin okosabb a háborúnál?Az orosz geopolitikai érdekek érvényesítése nem a háborúval kezdődik, hanem jóval előbb. A külpolitikai célok egy része már meg is valósult, és újabb eredmények vannak kilátásban.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkAz orosz támadáshoz már a sebesülteket ellátó alakulatok sem hiányoznakAz utóbbi nyolc évben példátlan az orosz felvonulás az ukrán határok mentén, és bár hadseregük rengeteget fejlődött, Ukrajna megszállása túl nagy falatnak bizonyulhat.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Világ Grúzia háború hadsereg NATO Oroszország Ukrajna Vlagymir Putyin Olvasson tovább a kategóriában