(A szerző Brüsszelben élő külpolitikai szakértő. A G7 Ekonomi a G7 véleményrovata.)

Mostanra a médiazaj, a látható eseményekről való túltudósítás és a zárt ajtók mögötti döntések miatti információs szegénység nyomán az Ukrajna körüli konfliktus komplex térképe egyre bonyolultabb. Épp ezért először a feszültség forrásait három oldalról vizsgálja meg e cikk, mivel az orosz-ukrán, az orosz-amerikai és a globális viszonyok hatásai is tükröződnek az ukrán helyzetben.

A konfliktus három rétege

1. Az orosz-ukrán viszony

Oroszország 2014 óta számos politikai cselt és műveletet bevetett azért, hogy Kijevben visszaszerezzen valamit befolyásából. Ezek a kísérletek rendre elbuktak, miközben persze oroszbarát oligarchák – Putyin személyes ismerőseivel együtt – a mai napig jelen vannak az országban. Mégis, a Kreml szempontjából Ukrajna veszélyesen kezdett eltávolodni. Zelenszkij elnök első éve alatt a retorikában és a gyakorlatban egyaránt közeledés volt látható, ez a trend viszont 2021 nyarán homlokegyenest megfordult, és a kapcsolat végérvényesen bedőlt a két szomszéd közt, ezzel az utolsó politikai szalmaszál is eltört.

Három orosz televíziós csatorna betiltása, egyes orosz online újságok elérhetetlenné tétele, Medvedcsuk – Putyin-közeli ukrán képviselő, „üzletember” – házi őrizete, a nyugati fegyvertranszportok fogadása mind azt mutatták a Kreml számára, hogy a politikai kísérletei kifulladtak. Hiába nem került soha hivatalosan tagjelölti státusba Ukrajna a NATO-nál (csak politikai ígéret hangzott el a 2008-as bukaresti NATO-csúcson), hiába nem telepítettek fejlett technológiájú rakétákat az ország területére a NATO-tagállamok gyáraiból (legfeljebb hazai gyártású, kis hatótávolságú rakéták vannak az ukrán seregben), mégis azt érzékelhették, hogy az ukránok lassan, de biztosan a nyugati tábor felé húznak.

Ez hosszútávon egy olyan ukrán sereghez vezethet, amellyel szemben már nem lenne egyszerű az orosz győzelem. Az ukrán-orosz határ pedig aggasztóan közel fekszik Moszkvához. A klasszikus fegyverkezési dilemma ütötte fel a fejét: ha Ukrajna tovább fegyverkezik, egyre nehezebb lesz vele szemben orosz fenyegetést érvényesíteni a katonai szinten. Tehát ma kisebb a katonai áldozat, mint pár év múlva lenne – persze szigorúan csak katonai nézőpontból mérve ezt. Hasonló dilemma rúgta be az első világháborút: amikor a másik fegyverkezéséhez képest direkt korábbra időzítik a saját támadásukat.

Végül, Putyin híres mondása, miszerint a 20. század legnagyobb katasztrófája a Szovjetunió összeomlása volt, jól mutatja, hogy regionális hatalomként akar viselkedni az ország, befolyását nemzetközileg akarja elfogadtatni az egykori szovjet tagállamokban.

2. Oroszország a globális színpadon

A fentiek mentén jut el az orosz közmédia narratívája oda, hogy mára a NATO körbevette Oroszországot. Az euroatlanti szövetség szempontjából kétségtelenül sikeres lépés volt, hogy a konfliktuszónát ukrán területre tolták (és most nem Észtország vagy Lengyelország határán állnak orosz katonák), és hét éven keresztül ott tudták ezt tartani. Emellett számos más hadszíntéren jóval nagyobb volt az orosz mozgás, elég a kibertérre, az Arktiszra, a stratégiai megtévesztő kampányokra vagy éppen a politikai megosztás finanszírozására gondolni.

Putyin első tíz éve egy kedvező kereskedelmi-gazdasági világra épült, ahol a Nyugattal a részleges együttműködés lehetséges volt. Ekkor készültek a Schröder – Sarkozy – Bush fotók a naplementében Putyinnal, pityókás sajtótájékoztató vagy éppen csak szélesre villantott fogsorok. A G7-be bevették az oroszokat, mert a másik oldal is azt hitte (ahogy Kínával kapcsolatban is ebbe a hibába esett), hogy majd a gazdasági kapcsolatok pacifikálják a geopolitikai viszonyokat is. Az USA a terror elleni háborúját vívta, Putyin a hatalmát szilárdította meg a második csecsen háborúval ekkoriban.

Ez a 2008-as pénzügyi válsággal, az energiahordozók árának esésével és az élesedő globalizációs versennyel indult változásnak. Az első látványos, nemzetközileg is jegyzett harcias beszéd Münchenben hangzott el már 2007-ben. Az orosz szempontból sikeres grúziai háború tapasztalatai, a kibertér mint műveleti terület korai beemelése a katonai doktrínába, Putyin belpolitikai hatalmának folyamatos szilárdítása – sok egyéb mellett – az orosz gondolkodásban a katonai megoldást visszaültette korábbi helyére, a rövid jelcini válságos időszak lezárásával. Felépülőben volt a csecsen háborúk után az orosz katonai erő, ha lassan is. Jöttek a durva beszédek, a tallinni kibertámadás, az első dezinformációs műveletek, majd a 2014-es kelet-ukrajnai beavatkozás és a Krím elfoglalása. Ettől kezdve a NATO is felébredt, megváltozott az alaphangulat a tagállamokban és Washingtonban, ami fokozódott a 2016-os amerikai választási kampányba és a brexit-népszavazásba való beavatkozás után.

Putyin mindig az orosz érdeket akarta érvényesíteni, az eszköztára hangsúlyai azonban a hatalomban töltött 22 éve alatt eltolódtak. A magabiztosabb fellépéshez a belpolitikai viszonyok stabilizálása is fontos tényező volt, az ellenzékiek folyamatos kiiktatása (Anna Politkovszkaja kivégzése, Litvinyenkó plutóniumos teája, Nyemcov agyonlövése, Szkripálék és Navalnij idegmérgezése). Ez a médiadominanciával együtt jóval hatékonyabb hazai befolyást teremtett, fáradhatatlanul dolgoznak az orosz kibertér kontrolljának megerősítésén is.

3. Amerikai-orosz kapcsolatok

Sokan az USA gyengeségének vélik, hogy nem tud minden frontra figyelni. Ez ilyen formán nem állja meg a helyét. A nemzetközi kapcsolatok szempontjából a globalizáció ugyanis egy negatív összegű játék: az nyer, aki a legkevesebbet veszíti. De minden nemzetállam befolyása erodálódik, még az Egyesült Államoké is. Éppen ezért az USA jelenlegi világpolitikai helyzete egy relatív győztes pozíció, a negatív játszmában.

A mostani konfliktusnak az időzítése tehát részben az ukrán érzésekhez kötődik, de elengedhetetlen feltétele volt a moszkvai Amerika-percepció változása is.

A katonai szakértők még egy fontos döntést látnak az ukrán konfliktus mögött: a közepes hatótávolságú nukleáris erők szerződésének felmondását az USA által. Ez az úgynevezett INF-egyezmény a hidegháború legvégén született 1987-ben, és a közepes (500–5500 kilométer közti) hatótávolságú ballisztikus rakétákat, illetve robotrepülőgépeket számolta fel az USA és a Szovjetunió seregében. Ezt az egyezményt Trump és Putyin 2019. augusztus 2-ával felmondta. A Kreml számtalan alkalommal visszatért a kérdésre, és moratóriumot javasolt az európai hasonló rakétatelepítésekre. Az USA még Macron sürgetése ellenére sem válaszolt erre az orosz igényre. Más kérdés, hogy Washington részéről az egyezmény elsősorban a kínai rakétafejlesztések miatt volt zavaró és korlátozó. Feltehetőleg a csendes-óceáni hadszíntéri jelenlét miatt léptek ki, azonban ez az európai telepítések előtt is megnyitotta az ajtót.

Végül, úgy tűnik, hogy van egy pszichológiai része is a viszonynak. Mint minden hasonló nemzetközi helyzetben, a felek korábbi interakcióinak tapasztalata meghatározza az aktuális krízisben való magatartását. Mi sem jelzi ezt jobban, mint az amerikai szenátus külügyi bizottságának demokrata elnöke, Bob Menendez szavai, aki úgy foglalta ezt össze, hogy „nem lehet újra egy München-pillanatunk”. Ezzel a Szudéta-vidék Hitler számára való 1938-as átadására gondolt, a megbékítés történelmi pillanatára, később sokat vitatott döntésére. Máshogy fogalmazva, az amerikaiak a grúziai háború, a 2014-es ukrajnai konfliktus és a kibertérben való agresszió fényében egyre inkább erőt akarnak felmutatni Moszkvával szemben, mert Putyin „abból ért”.

Az amerikai viszonyulást a belpolitika is meghatározza. A szokatlanul nyílt háborús felkészítő retorikára mondhatják, hogy ezzel Putyinra helyeznek nyomást. Ugyanakkor arra is jó, hogy a Fehér Ház mindenképpen nyerő kommunikációs helyzetbe hozza magát: ha támadna Putyin, akkor „ők megmondták”, ha mégsem, akkor pedig a sikert maguknak vindikálhatják. Bident a republikánusok elég keményen támadják egyébként, hogy gyengekezű a konfliktuskezelésben, úgyhogy az őszi félidei kongresszusi választások előtt ezt is ellensúlyozza az elnök harcias fellépése. Egyben nyomás az európai NATO-tagok felé, hogy érezzék szükségét a transzatlanti szövetségnek, a védelmi költségvetések hizlalásának (és az amerikai fegyverek vásárlásának).

Mi történik igazából?

A fent leírt közegben zajlik az ukrajnai válság, amely messze nem csak Ukrajnáról szól. Ukrajna kapcsán hangosít ki számos létező, korábbi konfliktust, és a 2014 óta diplomáciailag elszigeteltebb Oroszországot visszavarázsolta a világszínpadra.

Éppen ezért, bár fontos az orosz nyugati területeken a katonai jelenlét monitorozása, a politikai szándékok sokkal többrétűek. Ez teszi kifejezetten nehezen elemezhetővé a konfliktust, ráadásul mindkét fél – oroszok és amerikaiak – stratégiai kommunikációs eszközként tekintenek a válságra, vagyis nem feltétlen azt mondják, amit gondolnak vagy tesznek. A cikk a továbbiakban – egyáltalán nem kétségbe vonva egy egyre inkább bevethető, valódi műveletre készülő hadsereg képét – a politikai oldalra (strategic intent) fókuszál. Mindezt annak tükrében vizsgálva, hogy az orosz katonai jelenlét milyen előnyökkel jár a nem katonai területeken.

Az orosz beavatkozások mindig költséghatékonyak, abban az értelemben, hogy a legnagyobb hatást a legkisebb ráfordítással érik el. A szentpétervári trollgyár költségvetése egy egész amerikai elnökválasztást tudott 2016-ban komolyan tematizálni, és évekre egy narratívát építeni (emlékszünk még Robert Mueller különleges ügyészre?). A szíriai orosz jelenlét, a venezuelai hitelezés vagy az örmény-azeri békefenntartás mind ilyen akciók voltak, alighanem majd a kazah ügyről is megtudunk még többet, hogy mennyi orosz tervezés volt benne. Ezek jó részében – főleg katonai értelemben – nagyobb volt a füst, mint a láng, de a végtelenített információs zaj korszakában ez tulajdonképpen az orosz oldalon érvényesülő előnyt jelentett.

Éppen ezért érdekes megnézni, hogy a magas harckészültségű hadsereg képe milyen politikai célokat támogat. A harckészültség hitelessége tehát elengedhetetlenül szükséges az üzenet érvényesüléséhez. Márpedig a korábbi nagy hadgyakorlatok már nem vitték át az ingerküszöböt, tehát logikusnak tűnhetett Moszkvában e téren tovább emelni a fokozaton.

A jelenlegi katonai felépítkezés az orosz-ukrán és belorusz-ukrán határon egy nagyon hatékony eszköz politikai célok elérésre. Nem kis vita van a szakértő közösségen belül, hogy az orosz katonai vezetés vitte jobban előre a mostani akciót, vagy diplomáciai maradt a végső cél. Mindezekből következik a kérdés, hogy milyen feltételek esetén lesz háború. Erről kiváló összehasonlítás készült a Russia Matters felületén, míg a csapatok felfejlődését az európai műholdak segítségével is lehet már követni.

Az első eredmények már rég befutottak

Az elért eredmények mérlegéből úgy tűnik, hogy a hiteles és komolyan vehető katonai nyomásgyakorlással máris fontos külpolitikai célokat értek el. Nézzük a mérleget.

1. Újra párbeszédképesek lettek: Oroszországgal hirtelen mindenki szóba állt. Miközben tavaly októberben az oroszok bezárták a NATO moszkvai irodáját, válaszul a NATO központból – feltehetőleg kémkedésért – kitiltott nyolc emberükre, most januárban összeült a NATO-Orosz Tanács. Bár Trump látványos találkozót bonyolított Putyinnal Helsinkiben elnöksége elején, utána megszaporodtak a kölcsönös kitiltások a diplomaták szintjén. Biden találkozott Putyinnal, telefonon beszéltek többször, Blinken külügyminiszter és Lavrov szintén folyamatos kapcsolatba kényszerült az orosz fenyegetés árnyékában az elmúlt hónapban. Európa is teljesít: a normandiai négyek és a bilaterális kapcsolatok terén folyamatos a vörös telefonos vonal. Macron múlt héten telefonált, az új német külügyminiszter is elsietett Moszkvába. Putyin újra globális szereplő, mindenki fél az egyébként hivatalosan tagadott inváziójától, a diplomáciai megoldás reményében mindenki fogadja. Ez azért nem volt így korábban, még a G8-ból is újra G7 lett 2014-ben.
2. Az igényeik globális nyilvánosságot kaptak. Minden korábbi Valdaj-klubtag cikke és elnöki éves sajtótájékoztató-show mellett egy Washingtonnak és a NATO-nak küldött „szerződéses javaslatban” érthetően a világ elé került, hogy Moszkva mitől elégedetlen. Hogy fájlalja az elmúlt húsz év eseményeit, és számos dolgot ebből ellenséges lépésnek tekint, mint a rakétakorlátozás felmondása vagy a keleti NATO-bővítés. Persze eddig is tudtuk ezt, de más láthatóságot kapott.
3. Megszerezték a kezdeményezést. Mindenki azt várja, hogy Putyin „mit lép”, mi lesz a százezer katonával, milyen fegyverek érkeznek, mire képes az orosz haderő. A játszma tempóját egyelőre Moszkva diktálja. Eközben az idő egyébként az euroatlanti tábornak játszik: nap mint nap érkezik újabb fegyverszállítmány Kijevbe, ami az orosz beavatkozással járó áldozatot (költséget) növeli, ezzel párhuzamosan az oroszok katonai-logisztikai kiadásai ketyegnek, még ha most van is pénz bőven az államkasszában.
4. Ukrajna bedöntéséhez nem feltétlen kell katonai beavatkozás. A gazdaság élhetőségére komoly hatást lehet gyakorolni: ha a kikötői forgalom beesik a Fekete-tenger felé, az ukrán gazdaság azonnal megérzi. Ráadásul nem csak erről van szó. A nyugati befektetők és üzletek akkor jönnek, ha azokat biztosítani lehet. Egyes országokban ez kötelező, tehát biztosítás nélkül nem is engedi a cégközpont az ukrán leányvállalatot működni. Ahogy azt a Foreign Policy kiváló írása jegyzi, egy nemrég végzett felmérés szerint alig találni már a nemzetközi biztosítási piacon szereplőket, akik vállalják Ukrajnát – és még hivatalosan nem is tették a legkockázatosabb fokozatba az egyik meghatározó londoni fórumon. A Foreign Policy szerint a meginterjúvolt 60 biztosítóból mindössze három vállal új szerződéseket. Ez rövidtávon már súlyos üzleti nehézségeket okozhat, befektetések elillanásáról nem szólva. A fekete-tengeri hajókat pedig már évek óta számos GPS-támadás (GPS-spoofing) éri, amikor az összeütközés veszélye megugrik. Ez se a biztosítók kedvence. A gazdaság az orosz transzportvezeték kiiktatásával tovább esik majd, hiszen a tranzitdíjaktól is elesik Kijev.
5. Fog of war: az ukrán front felnagyítása a katonák állomásoztatásával elvonja a figyelmet a többi zónáról. Hogy ez a cél vagy csak járulékos előny, azt nehéz egyelőre megmondani. A Kazahsztánban nyújtott orosz segítségre vagy éppen a Beloruszba érkezett orosz katonákra jótékonyan kevés figyelem hárul, miközben ezek tartós és nagyon kedvező átrendeződések Moszkva számára. Venezuela kapcsán is orosz kiképzőtisztekről beszélnek, és a külügyminiszter-helyettes bedobta már decemberben, hogy lényegében készek az USA hátsó kertjébe exportálni a konfliktust. Az Ír-szigettől délre eső hadgyakorlatot ugyan lemondták, de figyelni érdemes, hogy merre mozognak az orosz erők, miközben a fókuszt egy helyre kötik.
6. A klasszikus: az euroatlanti tábor megosztása. Máris érzékelhetjük az első látványos törésvonalak megjelenését. A németek tartózkodása – 5000 katonai sisakban megragadó támogatás Ukrajnának – és az amerikai vehemencia között egy világ húzódik, vagy pontosabban az Atlanti-óceán. Moszkva tisztában van vele, hogy az európai államok közt több politikai szereplő támogatja a párbeszédet, kereskedni akarnak az oroszokkal, és persze mindez az energiaár-válság kellős közepén. Adjuk hozzá az Északi-áramlat 2 vezetéket, amely még Bident is nehéz helyzetbe hozza a szankciót követelő republikánus héják és a vezeték megnyitására vágyakozó Berlin közt. Tetézi ezt, hogy Moszkva végül Washingtonnal tárgyal, vele cserél jegyzéket, egyelőre nem az európaiakkal, legfeljebb a NATO-n keresztül. A számos versenyző nyugati csatorna inkább Moszkva sikere, mint az euroatlanti tábor taktikája.
7. A volt szovjet tagállamok számára egyértelmű az üzenet: ha kell, Moszkva erővel se félne fellépni, körberajzolta a térképen, hogy mit tekint magáénak. Bár a NATO ezt sose fogja kézjegyével ellátni, a válság során egyértelművé vált, hogy az ukránokért forró háborúba nem megy a Nyugat. Persze rengeteg egyéb támogatás döntő lehetne egy konvencionális hadviselés során az ukránoknak, de az orosz üzenet nem ezt fogja hangsúlyozni, nem így fogja a környékbelieknek ezt lefordítani.
8. A rakétamoratórium újra napirendre került, még Soltenberg NATO-főtitkár is említi az orosz-NATO csúcs után. Az orosz cél, hogy a területeiket elérő képességek ne legyenek Európába telepíthetőek.
9. Kína is támogatja az oroszokat, látványosan. Közel lehet az amerikai rémálomhoz az a pillanat, amikor Peking beugrott a diplomácia nyelvén az orosz álláspont mellé. Ez azt jelenti, hogy Peking is örömmel szórja a sót az európai sebbe, miért ne kötné le az USA-t egy jó orosz front, annál kevesebb figyelem jut majd a Dél-kínai-tengerre és környékére. Az orosz elnök a téli olimpia alkalmával tárgyal nemsokára a kínai államfővel, és már előre jelezte a Kreml, hogy az ukrán kérdést a napirendre tűzték. Peking pedig árgus szemekkel figyeli, hogy a Nyugat és a NATO hogyan reagál a feszült helyzetben. Az oroszok – amennyiben megosztanak információkat – szívességet tesznek Pekingnek.

Az Sz. Bíró Zoltán és további szakértők által körbeírt orosz megoldás – miszerint Donyeck és Luhanszk szuverén elismerést kaphat Moszkvától a közeli hetekben, illetve orosz erősítést – az egyik reális kimenetnek tűnik. Ez a fenti lista végső eleme: ha ugyanezt a diplomáciai elismerést a 100 ezer katona és a felhajtás nélkül tette volna meg Oroszország, nem lehetne elég nyomatéka. Ebben a dinamikában ez azonban működhet. Más szakértők – köztük Kofman – továbbra is tamáskodnak, mert nem gondolják, hogy Putyin ennyivel megelégszik.

Mit hozna a háború a konyhára?

Itt térhetünk át a mérleg másik nyelvére, vagyis arra, hogy az érdemi katonai beavatkozás vajon tudna-e jobb eredményt elérni. A közvetlen orosz cél a további ukrán felépítkezés ellehetetlenítése. Másfelől pedig az, hogy a NATO következő éveiben tett döntések során a költséget emelje a szövetség számára: ha most képes volt Moszkva ennyit beleölni egy katonai fenyegetés megteremtésébe, alighanem képes másra is; a háborús küszöb esik, ami egyes logikában tehát azt hozhatja, hogy a NATO „ért az orosz szóból”, és kritikus területeken megtartja a távolságot. Bár ez nem biztos kimenet, de szerepelhetett a moszkvai tervezők asztalán.

A katonai beavatkozás ennek pontosan az ellenkezőjét hozná. Kijevig elmehetnek kis szerencsével az orosz páncélosok, de utána mi történik? Az ország megszállása nem alternatíva, és a sok helyen leírt „Kijevet körbeveszik, míg oroszbarát vezetők nem jutnak hatalomra” forgatókönyv se számol a fenntarthatóság hiányával: meddig és milyen módon tudnak az ukránok ellenében egy oroszbarát kormányt a helyén tartani? Ilyen erőfeszítés nem lenne költségarányos.

A NATO-tagok ebben a helyzetben – lengyelek, románok, baltiak – brutális erőket szednének össze, Európa nekifogna egy katonai felkészülésnek egy valódi és véres ukrán háború árnyékában. Ez semmi esetre sem orosz érdek, mivel önmagában az ukrán valóság befolyásolása ehhez kevés nyereség, és anyagilag se biztos, hogy megengedhetné magának Moszkva a kialakuló fegyverkezési versenyt. Tehát 

egy katonai beavatkozás ugyan katonai szinten sikeres lehet, de politikai szinten kérdéses, hogy mennyi tartós gyümölcsöt hozna a közvetlen célon túl.

Vagy egy egészen más, az elmúlt harminc év paradigmáit felülíró keretben gondolkozik Putyin, amely újra legitimizálná a konvencionális háborút az európai földön. Ez sem kizárt, de az egy másik cikk témája.

A pszichológiai vonal ott húzódik, hogy orosz katonák átlépik-e az ukrán határt. Kisebb beavatkozás (Biden szavaival: minor incursion) az ukrán sereg egyes képességeit lerombolhatná, gyárakat megsemmisíthet, vagy kritikus infrastruktúrát, és ezzel leköthetne sok energiát a kijevi kormánytól a következő évekre. Ha ezt „zöld emberkék” hajtják végre Luhanszkból, attól még persze nem kizárt, hogy a fenti láncreakciót ugyanúgy beindítaná a NATO-tagoknál, szemben a 2014-es meglepetéssel.

Ezek fényében az ukránok és európaiak feje fölött való látványos átnyúlással kikényszerített új donyecki-luhanszki rendezés tűnik a legvalószínűbb forgatókönyvnek, amely (elismert) orosz katonák érdemi bevetése nélkül is végbe tudna menni. Persze „szabadságon lévő katonák” ettől még nagy számban és komoly fegyverekkel megjelenhetnek, szabotázsakciókat hajthatnak végre mélyen Ukrajnában, és az orosz hackerek se fognak pihenni – ahogy eddig se tették. Oroszország más, távolabbi frontokon is szerezhet előnyöket a hiteles katonai fenyegetése árnyékában, nemcsak Ukrajnában.

Bár egy harcra kész katonai erőt bármikor be lehet vetni, már a harckészültségével elért emelt nyomás és fenyegetés is lehet külpolitikai eszköz.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkAz orosz támadáshoz már a sebesülteket ellátó alakulatok sem hiányoznakAz utóbbi nyolc évben példátlan az orosz felvonulás az ukrán határok mentén, és bár hadseregük rengeteget fejlődött, Ukrajna megszállása túl nagy falatnak bizonyulhat.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkMindenki erőt akar mutatni, nehéz lesz feloldani az orosz-ukrán patthelyzetetNem látszik olyan stratégia, amely lehetővé tenné bármelyik félnek az egyértelmű győzelmet. Csak az biztos, hogy bármilyen érdemi oroszellenes szankció fájna Európának.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkUkrajna 30 éve egy gazdasági tragédia, ezért ennyire sérülékenyA szomszédos ország a rendszerváltás óta mutatja, hogy mit nem szabad csinálni a gazdasággal, eddig szinte mindent elrontottak, amit csak lehetett.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Világ egyesült államok háború joe biden NATO Oroszország Ukrajna vlagyimir putyin Olvasson tovább a kategóriában