Kína az utóbbi években a világ legjelentősebb hivatalos hitelezőjévé vált, a kínai állami fejlesztési bankok fejlődő világbeli hitelezése a Világbankéval és más, regionális fejlesztési bankokéval vetekszik.

Mint arról korábban részletesen is írtunk, a kínai hitelezés mögött álló gazdasági és politikai megfontolások, a folyamat potenciális veszélyei és előnyei, sőt még a kínai hitelezés mértékére vonatkozó adatok is viták tárgyát képezik. Az egyik véglet szerint a fejlődő világot adósrabszolgaságba taszító mestertervről van szó, a másik véglet szerint a szegény országokat megsegítő nagylelkű adakozásról. A két hangos szél közé szorult kutatók szerint pedig egy összetett, a hirtelen meggazdagodott Kína változatos és változó motivációi hajtotta, folyamatosan alakuló és nem minden elemében teljesen átgondolt folyamatnak vagyunk szemtanúi.

Ezen viták fontos hiányossága, hogy relatíve kevés konkrétumot tartalmaznak, így például a kínai hitelezés feltételrendszeréről is kevés információ áll rendelkezésre. Utóbbin próbál segíteni egy márciusban megjelent német-amerikai tanulmány, amely száz darab, fejlődő országokkal kötött kínai hitelszerződést vizsgált át, és hasonlított össze egy tágabb, más országok és nemzetközi szervezetek hiteleinek kondícióit tartalmazó „kontrollcsoporttal”.

A tanulmány szerint a vizsgált kínai hitelszerződések

• az átlagnál szigorúbb titoktartási kötelezettséget írnak elő;
• relatíve kemény kondíciókat és szűk újratárgyalási lehetőségeket fogalmaznak meg;
• sokszor külpolitikai kitételeket is tartalmaznak;
• egyes elemeikben pedig jobban hasonlítanak a piaci, kereskedelmi banki hitelekre, mint a nemzetközi intézmények és más államok által nyújtott, jellemzően a piacinál jobb kondíciókat ajánló hivatalos kölcsönökre.

Másfelől azonban azt is megjegyzik, hogy a hitelszerződések kikényszerítése nem feltétlenül tükrözi az azokban szereplő szabályokat, ráadásul azok egy része jogilag vélhetően nem is lenne érvényesíthető.

A téma már csak azért is érdekes, mert a magyar kormány tavaly aláírt egy 600 milliárd forintra taksált hitelszerződést a linkelt tanulmányban mélyebben is vizsgált kínai eximbankkal a Budapest–Belgrád vasút magyar szakaszának (kínai beruházók és Mészáros Lőrinc érdekeltségeinek koprodukciójában megvalósuló) modernizálására. A Direkt36 értesülései szerint pedig egy újabb, 450 milliárdos kínai hivatalos kölcsön is tervben van, amelyből egy kínai beruházó a kínai Fudan Egyetemnek építene kampuszt Budapesten. (A beruházásért felelős miniszter, Palkovics László szerint ez még nem dőlt el.) A hitelekben közös, hogy azok részleteiről nem áll rendelkezésre hivatalos információ.

Azonos mintára készülnek

A kínai kölcsönök kondícióit feltáró tanulmány szerzői – a Kieli Egyetem, a William and Mary College, a Georgetown Egyetem és a Center for Global Development nevű washingtoni agytröszt kutatóiból álló csoport – száz, 2000 és 2020 között megkötött kínai hitelszerződés teljes szövegét gereblyézte össze különböző forrásokból. Ezek közül 76 esetben a Budapest-Belgrád hitelét nyújtó kínai eximbank, nyolc alkalommal a Fudan budapesti kampuszának finanszírozására bejelentkező Kínai Fejlesztési Bank, nyolcszor különböző állami kereskedelmi bankok, továbbá négy esetben közvetlenül a kínai állam hitelezett, további négy esetben pedig az adott projektet kivitelező kínai konzorcium tagjai adták a kölcsönt.

A száz megszerzett szerződés csak egy kis szeletét adja a kínai hivatalos hitelezésnek, a kínai állami entitások ugyanis kétezernél is több hitelmegállapodást kötöttek az ezredforduló óta. Ugyanakkor a minta a szerzők szerint reprezentatív a teljes kínai hivatalos hitelezést illetően, amit részben azzal támasztanak alá, hogy a kínai eximbank és a fejlesztési bank szerződései jelentős azonosságokat mutatnak, és a jelek szerint azonos minta szerint készültek. Emiatt feltételezhető, hogy a kínai hivatalos hitelezés nagy részét végző két pénzintézet további megállapodásai is hasonló kondíciókat tartalmaznak.

Ezeket a szerződéseket 142 darab, más donortól származó kameruni kölcsönszerződéssel hasonlították össze. A választás azért esett az afrikai országra, mert a helyi kormány az összes projektalapú külföldi kölcsönszerződését publikálja, így elég jelentős és reprezentatív a merítés. A kontrollcsoport hitelezői között nyolc kereskedelmi bank, tíz ország fejlesztési ügynöksége és tizenegy nemzetközi szervezet szerepelt. A hitelek közel háromnegyedét utóbbi csoport tette ki.

Ezeket a szerződéseket aztán nyolc kategóriában értékelték és hasonlították össze: tőketörlesztési kondíciók; kamat és kezelési költség; egyéb kötelezettségek (például devizaváltás); garanciális követelmények; újratárgyalási lehetőségek; fizetésképtelenség esetére vonatkozó rendelkezések; harmadik fél bevonásának lehetősége; valamint a végrehajtásra és kikényszerítésre vonatkozó jogi környezet.

Titoktartás övezi

A legnagyobb különbség a kínai és a kontrollcsoport szerződések között a titoktartási kötelezettségben volt. A titoktartási klauzulák messze nem idegenek a többi hitelezőtől sem, a kontrollcsoportként szolgáló megállapodások több mint harmadában is szerepelt ilyen. Ugyanakkor a kínai szerződések egyik különlegessége, hogy a hitelfelvevőre vonatkozóan is tartalmaznak titoktartást – ez a kontrollcsoport szerződései közül csak két esetben volt így. 

A hitelfelvevők felé előírt titoktartás egyik fontos következménye, hogy a kölcsönt felvevő ország más hitelezői nem ismerhetik meg az adott ország pontos adóssághelyzetét, ami növeli a kockázatokat. Másrészt az adott ország lakossága sem ismerheti meg a hiteleket, ami csökkenti a kormány elszámoltathatóságát. A titkos hitelek pedig az adott ország pontos pénzügyi és költségvetési helyzetének megismerését is bonyolítják.

A szigorú titoktartási záradékok különösen a 2014 után megkötött eximbankos hitelekre jellemzőek: míg ezen időpont előtt csak kevés szerződés írt elő szigorú titoktartást, azt követően az összes eximbankos szövegben szerepel az előírás. A kínai fejlesztési bank szerződései ezzel szemben a londoni székhelyű Loan Market Association nevű bankszövetség ajánlásait követik, bár egyéb titoktartási nyilatkozatokra is hivatkoznak. Ez a szövetség magánhitelezők számára tesz közzé ajánlásokat, és inkább a hitelezők, mintsem a hitelfelvevők kezét köti meg a titoktartás terén. Ebből fakadóan az LMA-formátum a kontrollcsoportban a kereskedelmi banki hitelek esetében jellemző, azok harmadában köszön vissza. 

A kutatók egy olyan esetről tudnak, ahol a titoktartási záradékból ügy lett. Ecuadorban tényfeltáró újságírók megszerezték és közzétették egy a kínai fejlesztési banktól felvett, olajfedezetű kölcsön részleteit. Emiatt a bank a hitelszerződéshez csatolt titoktartási nyilatkozat megsértésével vádolta az országot, és vizsgálatot követelt a szivárogtatással kapcsolatban. 

Szeretik a biztonságot

Egy másik jellegzetessége a kínai szerződéseknek, hogy relatíve kemény eszközöket használnak pénzügyi kockázataik csökkentésére. Mint a tanulmány megjegyzi, a fejlődő országoknak való hitelezés eleve rizikós dolog, emiatt minden hitelező törekszik arra, hogy jogi, gazdasági vagy politikai eszközökkel befolyást alakítson ki a hitelfelvevővel szemben, és így növelje a kölcsön visszafizetésének esélyét. Azaz a kínaiak által használt eszközök egy része sok más szerződéseben is visszaköszön. Ugyanakkor azt is kiemelik, hogy a kínai szerződésekben ezek az eszközök jóval erősebb formában jelennek meg, és egyes elemeikben eltérnek a nemzetközi gyakorlattól.

Például relatíve sok kínai megállapodás (a hitelösszeg tekintetében 55 százalék, a szerződésszám tekintetében 30 százalék az arány) előírja, hogy az adós fenntartson egy külön számlát egy a hitelező által „elfogadhatónak talált” bankban, amelyet a meghitelezett projektekből származó vagy egyéb bevételekkel kell feltölteniük. Ez a rendszer azt szolgálja, hogy a kölcsön bedőlése esetén a hitelező jobb eséllyel hajtsa be kintlévőségét, illetve problémák esetén jobban tudja érvényesíteni érdekeit. Egyúttal viszont ez a felállás azt is maga után vonja, hogy a hitelfelvevő ország egyes bevételei kiesnek a felügyelete alól, ami csökkenti a gazdaságpolitikai mozgásterét, növeli kiszolgáltatottságát a hitelező felé, és boríthatja az adott ország adósságszolgálati kapacitásaira vonatkozó számításokat.

Ez a kutatók szerint a magánfinanszírozás terén bevett dolog, és korábban az államközi hitelezésben is gyakori volt, ma azonban már a hivatalos hitelezés terén rendkívül ritka. A kameruni kontrollcsoportban mindössze három hasonló előírást találtak, ezekben az esetekben a Commerzbank, a francia fejlesztési ügynökség és az Afrikai Fejlesztési Bank voltak a hitelezők.

A legszokatlanabb elem, hogy a kínai szerződések kétharmada előírja, hogy a kölcsön nem lehet multilaterális újratárgyalás tárgya, és nem vonatkozik rá a „hasonló elbánás elve”. Ez a fejlett államokból álló párizsi klub egyik alapelve, amely szerint a hitelfelvevőknek a párizsi klub tagjaival kötött megállapodásokhoz hasonló kondíciókat kell kialkudniuk más hitelezőikkel is. A kitétel lényege, hogy államcsőd vagy adósságválság esetén ne fordulhasson elő, hogy a párizsi klub tagjai leírják vagy átütemezik az adósságot, míg más hitelezők megússzák hasonló áldozatok nélkül. 

A kínai szerződések alapján viszont a kínai hitelezőknek elsőbbséget kell kapniuk egy adósságválság esetén.

Ez ellentmond a multilateralizmus fontosságát és a fejlődő világ segítését hangoztató kínai külpolitikai szlogeneknek; ellentmond Kína a G20 többi tagjával közösen tett 2020. novemberi vállalásának, miszerint a legszegényebb országok adósságának esetleges újratárgyalását multilaterális keretek között folytatják le; és ellentmond a párizsi klub elveinek is. Ez utóbbi azért lényeges, mert a klub szabályai szerint ezen elv megsértése esetén az összes nyugati kölcsönt és támogatást, plusz a Nemzetközi Valutaalap vagy a Világbank segítségét is elveszíthetik a „vétkes” országok. 

A szerzők szerint az nem valószínű, hogy ezeket a szokatlan rendelkezéseket a kínai fél jogilag is érvényesíteni tudná; ugyanakkor politikailag erősíthetik Kína alkupozícióját egy adósságrendezés esetén.

Közös fellépés

Egy további különlegessége a kínai szerződésnek, hogy a hitelezők relatíve tágra szabják, hogy milyen körülmények között és milyen indokokra hivatkozva mondhatják fel egyoldalúan a hitelszerződést. A felmondást kiváltó körülmények között van például, ha a hitelfelvevő „a Kínai Népköztársaság bármely entitására” nézve káros lépéseket tesz. 

Egy másik, más hitelezők által is használt technika, hogy egyes kínai szerződések a nem teljesítés esetén magukkal vonják más kínai projektek felmondását is. Erre egy konkrét példa, amikor Argentínában az új kormány környezetvédelmi okokra hivatkozva fel akart mondani két, 4,7 milliárd dolláros kínai hitelből finanszírozott duzzasztógát-projektet. Erre a Kínai Fejlesztési Bank felhívta a kormány figyelmét rá, hogy a gáthitel felmondása egy másik, 2 milliárd dolláros vasúti beruházás felmondását is maga után vonná. Mivel utóbbit nem akarta elkaszálni a kormány, végül visszakoztak.

A hitelszerződések gyakran kötődnek egyéb pénzügyi, kereskedelmi és beruházási megállapodásokhoz is, de mivel ez utóbbiak szövegéhez nem fértek hozzá a kutatók, konkrét következtetéseket nem tudtak levonni belőle. Mindazonáltal a tanulmány megfogalmazása szerint az ilyen kitételek lehetővé teszik a kínai állami vagy állami tulajdonú entitásoknak, hogy közösen lépjenek fel egy adott országban/országgal szemben, ami növeli alkuerejüket.

Nem kifejezetten idegenek a nemzetközi hitelezőktől a kínai bankok által alkalmazott stabilitási záradékok sem, bár ezek jelenléte is ellentmond a fejlődő országok közti szolidaritást hirdető kínai külpolitikai szlogeneknek. Ezek a záradékok azt írják elő, hogy

ha a beruházót valamilyen gazdaságpolitikai változás miatt kár éri, akkor az ebből fakadó anyagi terheket az adott államnak kompenzálnia kell.

Ez a téma (egy kicsit más olvasatban) Európában legutóbb az Egyesült Államok és az Európai Unió közti, meghiúsult kereskedelmi egyezmény (TTIP) körüli vitákban került elő, ahol a szerződés ellenzői attól tartottak, hogy a befektetések védelmére vonatkozó, hasonló garanciák farvizén multinacionális vállalatok beperelhetik a számukra előnytelen (például a környezetvédelmi szabályokat szigorító, és ezzel az adott cég termelését drágító) törvényeket hozó nemzeti kormányokat.

Ilyen kitételek a kínai fejlesztési bank összes szerződésében, az eximbank szerződéseinek 15 százalékában találhatók. A multilaterális hitelezők (mint amilyen például a Világbank) szerződéseiben nem szerepelnek hasonlók, az OECD-tagok kétoldalú hiteleinek 62 százalékában, a nem OECD-tagok hiteleinek 17 százalékában, a nem kínai kereskedelmi bankok összes hitelében jelen van hasonló záradék a kontrollcsoportban.

Ennél érdekesebb elem, hogy a kínai szerződések 90 százaléka, köztük a Kínai Fejlesztési Bank összes hitele lehetővé teszi a megállapodás azonnali felmondását, és azonnali vagy gyorsított törlesztést rendelhet el a jogi vagy politikai környezet jelentős változása (például a Kínával való diplomáciai kapcsolat megszakadása) esetén. Bár ez a kereskedelmi banki hitelezésben bevett eszköz, az államközi és multilaterális hitelezők esetében rendkívül ritka: a kontrollcsoportból csak az Afrikai Fejlesztési Bank és a török eximbank használja ezt az eszközt, és jellemzően a kínaiaknál szűkebbre szabva.

Erős, dörzsölt

Ezek a jellegzetességek a szerzők szerint arra utalnak, hogy a kínai állami intézmények erős, dörzsölt hitelezőként jelennek meg a fejlődő világban. Bár a szerződéseik legtöbb elemét mások is alkalmazzák, a kínaiak jellemzően jobban védik befektetésüket, és próbálnak másoknál előnyösebb pozíciót kialkudni maguknak. Egyes területeken, például a titoktartás terén pedig jóval túlmennek a szokásos formulákon.

A szerzők persze azt is megjegyzik, hogy ezen a téren relatíve kevés nemzetközi sztenderd van, emiatt nem lehet általánosságban azt mondani, hogy a kínaiak sértenék ezeket. Az sem világos, hogy a szerződések végrehajtása a szöveghez hasonlóan szigorú-e, vagy a nem szokványos záradékok és garanciák nem tükrözik a kínai állami gyakorlatot. A szerződések végrehajtását, az esetleges viták rendezését illetően ugyanis jóval kevesebb információ áll rendelkezésre.

A Rhodium nevű tanácsadócég októberi összesítése szerint 2020 végére az Egy övezet, egy út nevű kínai program keretében folyósított 380 milliárd dollárnyi hitel negyedét kellett újratárgyalni, azaz a jelek szerint a gyakorlatban Kína kevésbé tud keménykedni a fejlődő világgal (bár ehhez vélhetően az is hozzájárul, hogy a koronavírus-járvány alatt egyszerre került bajba számos fejlődő világbeli adós). Ugyanakkor egy tavalyi, az afrikai hitel-újratárgyalásokat vizsgáló kutatás szerint a kínaiak 2010 és 2019 között jellemzően csak a nulla kamatú (azaz segély-)hitelek leírására voltak hajlandók, és

átstrukturálás esetén is inkább a futamidő kitolására, mintsem a kamatok mérséklésére, a kondíciók javítására törekedtek.

A kínai hitelezés potenciális káros mellékhatásait pedig nemrég Magyarország közvetlen szomszédságában is megtapasztalták, Montenegróban egy félrement autópálya-építésből lett kisebb hitelválság. (Másfelől a kínai adósrabszolgaság narratívájával szemben arra nem talált példát a tanulmány, hogy a kínai hitelezők vagyonelemekhez jutottak volna az adott országtól a rendezés fejében.) 

Hogy a fentiek mennyiben igazak a magyar kormány megkötött és tervezett kínai hitelfelvételére, azt természetesen nem tudni. A Budapest–Belgrád vasút magyar szakaszára a kormány a kínai eximbanktól vett fel hitelt ismeretlen kondíciókkal; a Direkt36 cikke szerint a Fudan Egyetem kampusza esetében a Kínai Fejlesztési Bank „kedvező feltételekkel”, 10-15 éves futamidővel és jüanhitel esetén maximum 4,5 százalékos, euróhitel esetén 1,9 százalékos kamattal vállalná a finanszírozást.  (A magyar állam tavaly tavasszal és tavaly novemberben bocsátott ki legutóbb külföldi befektetők számára eurókötvényt, akkor a 10 éves lejáratú papírra évi 0,5 százalékos, a 30 éves lejáratú adósságra évi 1,5 százalék kamatot kellett fizetni.)

A fenti kutatás szerint a két érintett bank hitelszerződései relatíve hasonló tartalmúak. Korábbi értesülések szerint a Budapest-Belgrád vasút sok éve késő beruházásának megindítását is részben az hátráltatta, hogy a kínaiak azokat a finanszírozási konstrukciókat akarták idehozni, amelyeket Afrikában vagy Latin-Amerikában szoktak alkalmazni, ám ezek nem feleltek meg az uniós normáknak.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkMit akarhat Kína valójában a híres Övezet és út kezdeményezésével?Peking a Világbankot meghaladó értékben finanszírozott világszerte kikötőket, hidakat, erőműveket és vasutakat, ám hirtelen megtorpant a beruházások üteme.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Világ adósság Budapest-Belgrád vasút hitel hitelezés Kína kínai hitel Olvasson tovább a kategóriában