Nem tudnak kimászni a nyereségcsapdából a magyar iparvállalatok

Mi lenne a magyar gazdasággal, ha hirtelen kivonulnának a külföldi cégek? Ebbe jobb nem belegondolni, mert rövid távon elég nagy űr maradna utánuk. Ami azt illeti, Magyarországnál külföldi-függőbb ország nincs is ebből a szempontból Európában. Ez azt is jelenti, hogy egy kívülről alig látható, mégis hatalmas jelentőségű gazdasági verseny van az országon belül a külföldi és magyar cégek között. Az adatokból úgy tűnik, hogy a külföldiek nemcsak magasabb bért tudnak fizetni a hazai cégeknél, hanem nyereség is több marad náluk.

Szerencsére a közelmúltban jelentek meg a legfrissebb adatok a KSH honlapján, amelyekkel tovább lehet vezetni a korábban már elkezdett elemzésünket.

Nem minden ágazatot érint ugyanúgy a külföldiek nagy súlya. Ha az egy-egy szektor által termelt hozzáadott értéket – tehát az itt lecsapódó nyereséget és a kifizetett béreket – vesszük alapul, akkor csak négy olyan terület van, ahol a külföldiek vannak a fölényben: a távközlési-informatikai szektor, az apró bányászat, az energetika és a feldolgozóipar.

A magyarok az építőipart, a közműszektort és néhány gazdasági szempontból kevésbé releváns területet dominálnak, a logisztikában, a kereskedelemben és az ingatlanszektorban pedig kiegyenlítettebbek az erőviszonyok.

Ezért érdemes a feldolgozóiparra jobban koncentrálni, hiszen eleve ez a magyar gazdaság kulcságazata, és tartósan itt a legnagyobb a külföldi tulajdon aránya. A feldolgozóipari export nélkül nem jutna devizához az ország, ráadásul a szektornak átterjedő hatásai vannak a többi iparágban. A feldolgozóipari export terén különösen durva a külföldi fölény, a 250 főnél többet foglalkoztató nagyvállalatoknál 90 százalék a súlyuk (ez ráadásul jelentősen nőtt 2010-hez képest).

Ha a feldolgozóipari ágazatokban dolgozó alkalmazottak vagy a cégek számát nézzük, akkor nincs szó olyan nagy külföldi túlsúlyról. A közel ötvenezer magyar tulajdonú cégre kevesebb mint kétezer külföldi cég jut. Igaz, ezek a szektorban dolgozóknak már valamivel több mint a felének adnak munkát.

Az alábbi ábrákon a legnagyobb tulajdonos országok szerint rendeztük az adatokat – a magyar iparban a hagyományos globális iparhatalmak (USA, Japán, Németország, újabban Kína) telepedtek meg a legnagyobb cégekkel. A „többi külföldi” között a legnagyobb súllyal a magas színvonalú koreai, francia, izraeli és svájci tulajdonú cégek, illetve a kevésbé kiemelkedő osztrák beruházások súlya a legnagyobb.

Ennél jóval kevésbé kiegyensúlyozott a helyzet, ha az ugyanezen vállalatok által megtermelt hozzáadott értéket vagy az általuk megvalósított beruházásokat nézzük. Beruházásokban az egyharmadot sem éri el a magyar cégek aránya, és a hozzáadott értékben is csak azért tartják a lépést jobban, mert ugyanarról az országról van szó, tehát ugyanazon a munkaerőpiacon versengenek a munkavállalókért, ahol a sokkal fejlettebb külföldiek. Ezért hasonló posztra legalább megközelítőleg hasonló bért kell fizetniük, mint a külföldieknek – akik rendesen felfelé tolják a küszöböt.

A nyereség jelentős probléma a magyar cégeknél. A magyar iparvállalatok arra kényszerülnek, hogy a hozzáadott érték nagyobb részét kifizessék bérként, és csak a kisebb részből költhetnek olyan fejlesztésekre, amelyekkel érdemben termelékenyebbé válhatnának. Ez aztán konzerválja azt a kedvezőtlen a helyzetet, hogy a magyar cégek ugyanabban az iparágban átlagosan feleakkora bért tudnak csak fizetni, mint a külföldi vállalatok. Mivel kevesebb külföldi cég van, amelyek átlagosan sokkal nagyobbak, exportorientáltabbak és magasabb technológiai színvonalon termelnek, mint a magyarok, ezért érthető, hogy az átlagos bérszínvonal sokkal magasabb a külföldi vállalatoknál. A nyereség mértéke azonban még ennél is nagyobb mértékben múlja felül a magyar vállalatok szintjét.

Igaz, itt legalább látni némi kedvező trendet. A most megismert legfrissebb, 2017-es adatok alapján összességében sokat nőtt a magyar vállalatok nyereségessége, miközben a bérek növekedését aránylag féken tudták tartani. Ez azért is érdekes, mert ez az időszak volt a munkaerőhiány csúcspontja, és például a német cégeknél éppen fordított tendenciát lehetett megfigyelni.

Érdemes azt is megfigyelni, hogy a magyar állam és az amerikai GE nagyszabású alkujának a makrogazdasági adatokban is látható hatása volt, amit a 2015-ös csúcs amerikai nyereség jelez.^*2015 végén a GE megvásárolta a francia Alstomtól az energetikai üzletágát, és a kedvező magyarországi adókulcs miatt lényegében itt mutatta ki az integrációval kapcsolatos bevételeket. A nem sokkal korábban bevezetett növekedési adóhitel nevű konstrukciónak köszönhetően pedig elég volt két év alatt teljesítenie adófizetési kötelezettségét. Fontos szerepe van az itt látható folyamatokban az összetételhatásoknak, például az itthon működő kínai tulajdonú iparvállalatok között óriási súlya van a Borsodchemnek, amely gigantikus nyereséggel operál.

Persze a valóságot jobban leképezi, ha nemcsak a tulajdonos nemzetisége alapján csoportosítjuk a cégeket, hanem az üzleti teljesítményt is bevonjuk az elemzésbe. A magyar átlagot például csúnyán lehúzza rengeteg látszat- vagy alacsony hozzáadott értékű tevékenységet végző cég. Miközben van a magyar cégeknek is egy legfeljebb néhány száz vállalatból álló csoportja, amely adott esetben nemcsak az olcsóbb szegmensben versenyképes itthon vagy akár a globális piacon a külföldiekkel szemben, de ez az elkülönülés nem jön át az aggregált adatok szintjén. További probléma, hogy a külföldi cégek nyeresége a magyar adórendszer sajátosságai (azaz az EU-ban legalacsonyabb társasági nyereségadó) miatt nem minden esetben tükrözi a valós helyzetet.