Van egy közel három évtizede rendszeresen megjelenő tanulmánykötet, amelynek célja a magyar társadalmat érintő legaktuálisabb tendenciák és problémák elemzése. A Társadalmi Riportról van szó, amelynek legújabb kiadása két hete jelent meg, és számos aggasztó megállapítást tartalmaz az oktatással kapcsolatban. Különösen nagy nyomatékot ad az iskolarendszerrel kapcsolatos felvetéseknek, hogy jelentős részük egyáltalán nem számít újdonságnak a magyarországi oktatáskutatók körében, még ha ez nem is derül ki minden esetben a riport fejezeteiből.
Az egyik legfontosabb megállapítás Lannert Judit tanulmányában olvasható, miszerint
A sok tantárgy és diszciplína oltárán feláldozzuk a tanulókat, és a korszerű transzverzális (tantárgyakon átívelő) kompetenciák fejlesztése helyett gyorsan romló ismereteket adunk át nekik, nagy tételben, sok „kis tantárgyi dobozba” bepréselve.
Hasonló következtetéseket a kétezres évek eleje óta több kutató is megfogalmazott, elsősorban a szakképzésben oktatott szakmákkal kapcsolatban. Például a megfelelő kommunikációs és gyakorlati informatikai készségek*Ezek az úgynevezett személyes képességek, angol kifejezéssel soft skill-ek. sokszor többet érnek egy munkaadó szemében, mint ha valaki fel tud mutatni egy szakmunkás-bizonyítványt.
A számítógépek és a robotok terjedésével egyre csökken a rutinmunkát igénylő munkakörök száma, a dolgozóknak pedig tudniuk kell lépést tartani a technológiai fejlődéssel, amire az iskola nem az éppen aktuális, de gyorsan elavuló tárgyi vagy lexikális tudás átadásával, hanem az alapkészségek fejlesztésével készítheti fel a diákjait. Többek között a Miniszterelnöki Hivatal megrendelésére 2008-ban kiadott Zöld könyv*A kötet a magyar közoktatás helyzetét térképezte fel és tett szakpolitikai javaslatokat. is foglalkozott már ezzel a kérdéskörrel.
Egy másik fontos probléma, amit felvet Lannert az idei Társadalmi Riportban, hogy a családi háttér erősen meghatározza a tanulói teljesítményeket, vagyis a magyar iskolarendszer nem segít a hátrányos helyzetű gyerekeknek a felzárkózásban, amiért részben a pedagógusok is felelőssé tehetők. A kétezres évek elején még Liskó Ilona jutott arra a megállapításra, hogy a hátrányban lévők számára a minőségi oktatás kevésbé érhető el, és arra is volt már ekkor bizonyíték, hogy a gyerekek középiskola-választását erősen befolyásolja a szüleik iskolai végzettsége, tehát a képzettebb szülők gimnáziumba, a kevésbé iskolázottak pedig az érettségit nem adó szakképzésbe küldik gyermekeiket. Ráadásul régóta tudvalevő, hogy pont ezekben a szakképző intézményekben a legkisebb a magasan képzett pedagógusok aránya.
A 2018-as Társadalmi Riport egy másik fejezetében Bernát Anikó mutatta be, hogy a romák és a nem romák között milyen különbségek vannak az iskolarendszerben bejárt utakat nézve. Eredményei szerint a lemorzsolódás a romák körében az átlagosnál jóval gyakoribb, a felsőoktatásban való részvétel pedig sokkal ritkább. A kiadványsorozat oldalain már tíz évvel ezelőtt is szó esett arról Kertesi Gábor és Kézdi Gábor tanulmányában, hogy a roma diákok amellett, hogy jellemzően gyengébben teljesítenek a kompetenciaméréseken, a nyolcadik osztály befejezése után nagyobb arányban választanak érettségit nem adó szakképző intézményeket vagy fejezik be a tanulást a nem romákhoz képest.
Róbert Péter írása is azzal a köveztetéssel zárul az idei kötetben, hogy a
a magyar iskolarendszer szelektív, a származási hátrányokat nem csökkenti, s mindebben nincsen javulás, bizonyos mértékben inkább a helyzet rosszabbodásáról lehet beszélni.
Különösen fájó ez annak tudatában, hogy az oktatáskutatók hosszú évek, évtizedek óta vetik fel újra és újra ezeket a problémákat, és bár számos reform érintette az elmúlt években a magyar iskolarendszert, az idei Társadalmi Riport jórészt még mindig a régi, jól ismert nehézségekről szól.
