Nagyot fordult pár hónap alatt az egészségüggyel kapcsolatos kormányzati kommunikáció. Tavaly év vége felé a kórházakkal, egész pontosan a kórházi adósságokkal kapcsolatban harcias hangot ütöttek meg a kormány tagjai, a Miniszterelnökséget vezető Gulyás Gergely a december 12-i kormányinfón például arról beszélt, hogy a kormány egyre jobban haragszik a kórházi adósságok újratermelődése miatt. Egy héttel később már azt mondta, hogy távozniuk kell majd azoknak a kórházigazgatóknak, akiknél megállapítják, hogy súlyos hibákat követtek el.
Ekkor derült ki az is, hogy a korábbi évekkel ellentétben a kormány nem akarja kifizetni a kórházak 70 milliárd forintot közelítő beszállítói tartozását. Ahogy a következő hetek során kiderült, a szándék az volt, hogy a tartozások 20 százalékának elengedésére bírják rá a nagy – 100 milliónál nagyobb összeg kifizetésére váró – beszállítókat. Mivel ezeknek összesen közel 50 milliárddal tartoztak a kórházak, a kormány nagyjából 10 milliárdos megtakarítást remélt, ennek valóra váltásához pedig maffiafilmeket idéző kommunikációs fordulatoktól sem riadt vissza.
Maguk a kórházak is célkeresztben maradtak. Orbán Viktor az évnyitó sajtótájékoztatóján arról beszélt, hogy a kórházi adósságfelhalmozás, eladósodottság nem bocsánatos bűn és hiba, „hanem egy komolyan veendő ügy, amit úgy hívnak, hogy fedezet nélküli kötelezettségvállalás, amely tilos a magyar állami intézményekben”.
A kórházigazgatók tehát úgy kezdték az évet, hogy nem léphetik túl intézményük költségvetési kereteit. Gyorsan kiderült azonban, hogy ez az adott körülmények között irreális elvárás. A Népszava már februárban arról írt, hogy egyes kórházak az előző hónapban kimerítették a havi keretüket, ezért az intézmények számláját zárolták, nem tudtak rendelni gyógyszereket, anyagokat, eszközöket a betegek ellátásához.*A kormany.hu-n található hírek alapján a cikk állításait nem cáfolta sem az Emberi Erőforrások Minisztériuma, sem a Pénzügyminisztérium. Mivel ez rövid úton az érintett kórházak bezárásához vezetett volna, a Pénzügyminisztérium feloldotta a zárlatot, az intézmények ismét túlléphették az elvi pénzügyi keretüket.
Közben közeledett az országhoz a koronavírus-járvány, amelyről feltételezni lehetett, hogy ha nem sikerül Európán kívül tartani, akkor a magyar kórházakat is próbára teszi. A kormány először a 100 millió forintnál kevesebbet követelő beszállítókon könyörült meg. Az ő csaknem 19 milliárdos követelésük kiegyenlítéséhez – a december óta a kórházaknál parkoló struktúraváltási pénzből erre fordítható 13 milliárd forint mellé – a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő közel 5,9 milliárd forintot utalt az egészségügyi intézményeknek. Majd – némileg váratlanul, már a járvány közepette – március 16-án 39,8 milliárd forintot kaptak a kórházak az addig kifizetetlen szállítói követelések kiegyenlítésére.
„Ez a struktúraváltásra szolgáló 36,6 milliárd forinttal együtt elvileg elegendő minden 2019-es tartozás kifizetésére, meglátjuk, ez megtörténik-e. A korábbi három évben 13-15 milliárd forint rendezetlen maradt az év végi konszolidációk során” – mondja Rásky László, a 41 vállalatot, köztük sok kórházi beszállítót tömörítő Orvostechnikai Szövetség főtitkára.
Ami viszont nem kérdés, hogy a kórházak idén is termelik az adósságot. Miközben zajlottak a tárgyalások a beszállítókkal, az idei szállítások után sem fizettek rendesen az intézmények, mivel a vezetőik nem tudták, milyen kifizetések minősülnek problémásnak a beszállítói számlák meghirdetett átvizsgálása során. A Magyar Államkincstár február végi adatai szerint az egészségügyi intézmények 63,6 milliárd forinttal tartoztak a szállítóknak-szolgáltatóknak, ha ebből levonjuk a 39,8 milliárdos kifizetést, akkor is marad 23,8 milliárd.*Azt a Pénzügyminisztérium továbbra sem közölte, hogy a nagy beszállítók közül voltak-e olyanok, amelyek lemondtak a követelésük egy részéről, és ha igen, akkor összesen mennyiről.
Látszik tehát, hogy a koronavírus-járvány olyan magyar kórházak felé közelített, amelyek közül több a fizetésképtelenség szélén egyensúlyozott. Ezzel kapcsolatban van legalább két (viszonylag) jó hír. Az egyik, hogy a védőfelszerelések korlátozott elérhetősége nem a pénzhiány következménye.
„Az év elején néhány tagvállalatunk jelezte, hogy a szokásoshoz képest kevesebbet rendeltek egyes intézmények. De az, hogy eszközhiány volt, illetve részben még van is, egyértelműen a megnövekedett igényeknek tudható be. És persze annak, hogy az olyan nagy termelők, mint Kína, Német- és Lengyelország, exporttilalmat vezettek be”
– mondja Rásky László. A másik jó hír, hogy a kormány meghirdette, a pénz nem lehet a járvány elleni védekezés akadálya, az erre fordítható keret felülről nyitott. Ezzel párhuzamosan most már a kormányzati kommunikáció sem a kórházak gazdálkodását ostorozza, hanem a gyógyításban résztvevők áldozatos munkáját méltatja, teljes joggal.
Itt azonban akkor sincs vége a történetnek, ha egyelőre nem lehet megjósolni, hogy a fenti konfliktusok kiújulnak-e, és ha igen, milyen irányt vesznek. Érdemes kitérni még a magyar egészségügynek azokra a jellegzetességeire, amelyek a dolgozók minden erőfeszítése mellett is hátráltathatják a gyógyítást, különösen abban az esetben, ha nem sikerül a fertőzések számát viszonylag alacsony szinten tartani.
Az észak-olaszországi állapotokból kiindulva az egyik kritikus elem a lélegeztetőgépek száma lehet, de ebben nem állunk rosszul nemzetközi összevetésben, és sikerült újabb darabokat is beszerezni Kínából. Az orvosok és különösen nővérek számában viszont már elmaradunk az uniós mezőnyben, ráadásul előbbiek közül sokan idősebbek 65 évesnél, ezért fokozott veszélyeztetettségük miatt most nem vehetnek részt a gyógyításban.
Az orvosok és ápolók részben anyagi okokból történő elvándorlása miatt ez természetesen összefügg az egészségügyre fordított kiadások nagyságával. Igaz, a fizetések emelésére tett kormányzati erőfeszítéseket az EU és az OECD is elismerte legutóbbi jelentésében, és az elvándorlás mérséklésében lett is ennek mérhető eredménye.*A kórházak gazdálkodását viszont egyre inkább ellehetetleníti, a béremelések fedezetét ugyanis nem kapják meg teljes mértékben. Részben ezért termelődik évről évre újra az adósságuk.
Ezzel együtt elég hátul kullogunk az egészségügyi költések terén: az eltérő árszínvonal hatásait kiszűrve*azaz vásárlóerő-paritáson 2017-ben Magyarországon egy főre 1468 euró jutott, míg az uniós átlag ennek majdnem a duplája, 2884 euró. A bruttó hazai termék arányában sem sokkal jobb a helyzet: idehaza a GDP 6,9 százaléka jutott az egészségügynek, míg az EU-átlag 9,8 százalék.
A 2018-as adatok azt mutatják, hogy Magyarországon tovább csökkent az egészségügy GDP-arányos részesedése, 6,6 százalékra. Mégis érdemes még a 2017-es adatoknál maradni, mert a fenti ábráról az is leolvasható, hogy az alacsony itthoni ráfordítás úgy áll össze, hogy jóval magasabb a lakossági önfinanszírozás aránya: nálunk ez 26,9 százalék, míg az uniós átlag csak 15,8 százalék.
„Magyarország jelenleg kevesebbet költ az egészségügyre, mint a legtöbb uniós ország, mind fejenként, mind a GDP arányában. Emögött az alacsony közkiadási szint áll, amiben az egészségügyhöz rendelt csekély politikai prioritás köszön vissza” – fogalmazott az Európai Bizottság jelentése.
A kevés forrást lehetne némileg ellensúlyozni a pénz hatékony felhasználásával, de ahogy korábban írtunk róla, sajnos ez sem sikerül.
A grafikon vízszintes tengelyén az egy főre jutó egészségügyi kiadás*itt a 2016-os érték látható, függőleges tengelyén pedig a Euro Health Consumer Index pontszáma van. Ez egy olyan, sok elemből számolt mutató, amely minőségi szempontból hasonlítja össze az egyes országok egészségügyi szolgáltatását – a beteg szempontjából.
A trend (amit a vonal is jelez) egyértelmű és cseppet sem meglepő, a magasabb minőséghez több pénzt kell a rendszerbe tenni. Magyarország azonban hiába költ majdnem ugyanannyit, mint a szlovák-észt páros, minőségben lemarad mögöttük, de még a görög-litván-ciprusi hármast sem tudja megközelíteni. A lettek, a lengyelek és a bolgárok pedig kevesebb (egy főre számolt) pénzből is jobb minőségű egészségügyet tartanak fenn, mint mi.
Amiben elöl állunk, az a kórházi ágyak lakosságarányos száma, ám ezért a nemzetközi értékelésekben nem dicséret szokott járni, hanem kritika.
„A magyar egészségügyi rendszer meglehetősen kórházközpontú, az alapellátás nem játszik jelentős szerepet. (…) A járóbeteg-szakellátás 70 százalékát továbbra is a kórházak biztosítják”
– állapította meg például tavaly novemberben az OECD. Mivel ez a szűkös erőforrások nem éppen optimális felhasználása, ezen a helyzeten a tavaly decemberben közzétett, illetve később kiszivárgott kormányzati egészségügyi reformtervek is változtatni akartak. Más kérdés, hogy pár ágazati reform már elhalt 2010 óta, miközben sokszor hallhattuk, hogy az egészségügybe csak az átalakítás után érdemes sokkal több közpénzt becsatornázni, mert különben nem hasznosulna megfelelően. A legutóbbi kormányinfón pedig Gulyás Gergely elismerte, hogy jelen helyzetben nem tudnak belevágni az egészségügyi reformba, csak háttérmunkálatok zajlanak.
Az ilyen értelemben túlterhelt kórházakra szakad most a koronavírus-fertőzöttek gyógyítása is, miközben a járvány elleni védekezés jegyében gyakorlatilag leállt a járóbeteg-szakellátás és a fekvőbeteg-ellátás jelentős része is. Ahogy minapi cikkünkből kiderül, ennek nyomán máris jelentősen megnőtt a sürgősségi betegellátó osztályok forgalma. Vagyis egyelőre úgy tűnik, hogy a – nem koronavírusos – betegek ellátását egy még a korábbinál is sokkal szűkebb kórházi keresztmetszetre vezetik rá, ami nem ígér sok jót.
Közélet
Fontos