A minisztériumban pontosan látják, hogyan dolgoztatják túl a magyar munkást

A Pénzügyminisztériumhoz tartozó Foglalkoztatás-felügyeleti főosztály 2018 első háromnegyed évében több mint 13 ezer céget ellenőrzött, és azt találta, hogy az ott dolgozó összesen majdnem 55 ezer munkavállaló 68 százalékát érintette valamilyen jogsértés. A helyzet egy év alatt nem nagyon javult, hiszen 2017 ugyanezen időszakában is 71 százalékos volt a jogsértett emberek aránya.

A hatóság (innen letölthető) jelentéséből kiderül, hogy a munkaügyi szabálytalanságoknak két fő iránya és terepe van: egyrészt az építőiparban és a vendéglátásban továbbra is a (be nem jelentett) feketefoglalkoztatás a legnagyobb probléma, a gépiparban és a feldolgozóiparban viszont a bejelentett munkavállalók túlfoglalkoztatása megy nagyon.

A rabszolgatörvénynek is nevezett, a túlórakeretet újraszabályozó jogszabálymódosítás fényében ez utóbbi most különösen érdekesnek tűnik. A hivatali jelentés konkrét példákon is bemutat néhány olyan trükköt, amelyből kiderül, hogyan lehet a szabályokat kijátszva, ügyeskedve elérni, hogy egy tipikus melós többet dolgozzon a megengedettnél.

Egy tolna megyei esetben például a munkáltató két recepcióst foglalkoztatott kéthavi munkaidőkeretben, egyenlőtlen munkaidő-beosztásban, de nem határozta meg a munkaidőkeret kezdő-és befejező időpontját. Mint kiderült, a munkavállalók később nem kapták meg két hónapra érvényes műszakpótlékukat és egyikőjüknek a munkaszüneti napra érvényes pótlékot sem fizették ki. A bérjegyzékre ugyanis nem vezették át a túlórákat.

A munkaidő-beosztás hiánya egyébként a leggyakoribb szabálytalanság, és a hivatal úgy gondolja, hogy ennek hátterében egyrészt a jogszabályok ismeretének hiánya áll, másrészt viszont egyszerűen csak az, hogy a rendkívüli munkavégzést tüntetik el ezzel a módszerrel.

Nagyon sokszor fordul elő, hogy a munkaidőkeretben dolgozóknál (a fenti koknrét példához hasonlóan) a kezdő és a befejező időpontot nem rögzítik írásban. A munkavállaló számára így a gyakorlatban ellenőrizhetetlenné válik, hogy milyen mértékben foglalkoztatják túl, és azt sem tudja már követni, hogy ezért mennyi pénz járna neki. Nem mellesleg ez a gyakorlat az ellenőrzések elől is elbújtatja a ki nem fizetett túlórákat.

A másik tipikusnak mondható ügyeskedés az, amikor a munkáltató az egyszerűsített foglalkoztatás módszerét alkalmazza, de a munkással napi bérben állapodik meg, márpedig a napi bér függetleníthető a napi munkavégzés idejétől, tehát akár sokkal több is lehet, mint 8 óra.

A harmadik megoldás pedig a jól ismert részmunkaidős feketézés, amikor a dolgozót papíron részmunkaidőben foglalkoztatják, a valóságban azonban rendes munkaidőt tölt munkával, a különbözetet pedig zsebbe fizeti a mukaadó.

Ennek fényében már nem is meglepő, hogy a rendkívüli munkavégzéssel kapcsolatos szabálytalanságból kevés akad. Ennek ugyanis részben az az oka, hogy a jogsértést hamis munkaidő-nyilvántartás vezetésével elbújtatják a munkáltatók.

Amikor egy-egy esetben mégis fény derül erre a szabálytalanságra, akkor viszont rendszerint nagyobb munkavállalói létszámot érint, és arról van szó, hogy a rendkívüli munkavégzés éves felső mértékét tömegesen túllépik. A vizsgált időszakban több mint 3 ezer ilyen munkavállalót talált a hivatal a gépiparban és a feldolgozóiparban.

Az anyag szerint döntő okok között van a szakképzett munkaerő hiánya is, ami jól rímel a túlóra-rabszolgatörvény körüli vitákra: a cégeknek láthatóan azért kellett túlfoglalkoztatni a munkásokat, mert annyira nincs már ember, hogy másképp nem lehet működtetni az üzemeket.