Nagy a keletje az orosz zászlóknak Nigerben, a július végi katonai puccs után a junta támogatói fehér-kék-piros színekkel vonulnak az utcára. Közben a francia állampolgárokat repülőgépekkel evakuálták a nyugat-afrikai országból. Ha nem sikerül megdönteni a puccsisták hatalmát, néhány hónapon belül valószínűleg a francia hadsereg katonái is távoznak. Az még nem tisztázott, hogy a térség egyik utolsó francia szövetségeséhez, a szomszédos Csádba, vagy egyenesen Franciaországba mennek, de az egykori gyarmattartó pozíciói a nigeri fejleményekkel végképp megrendülni látszanak a Száhelben. Párizs ezt nem akarja engedni, de egy külső katonai bevatkozásnak óriási kockázatai lehetnek, a Nyugat és Oroszország közötti afrikai proxy háborút és újabb migrációs válságot is beleértve.

Bár Macron nemrég még új alapokra akarta helyezni a Franciaország és Afrika közötti kapcsolatokat, mostanra régen látott mértékű a franciallenesség a térségben, Párizs végképp elveszítheti pozícióit a volt gyarmatain. Erre figyelmeztette közös levélben a francia elnököt több mint száz francia képviselő. A befolyásvesztéssel és nemzeti hanyatlással kapcsolatos félelmek oka a világ egyik legszegényebb országában végrehajtott katonai puccs.

Niger 191 ország közül hátulról a harmadik az ENSZ emberi fejlettségi indexe alapján; a katonai rezsimváltás itt szokványosnak is tűnhetne, hiszen választásokkal való békés hatalomátadásra először csak két évvel ezelőtt volt példa, amikor a most megpuccsolt Mohamed Bazoum lett az elnök.

Bazoumot az elvileg őt védő elnöki testőrség rabolta el július 26-án, azóta fogságban tartják, a beszámolók szerint már rendszeres étkezését, egészségügyi ellátásár sem biztosítottják. António Guterres ENSZ-főtitkár a nyugati hatalmak vezetőihez hasonlóan azonnali szabadon bocsátását követeli, a puccsisták azonban lényegében túszként tartják. A Nigerben kevés sikerrel tárgyaló Victoria Nuland amerikai külügyminiszter-helyettesnek ultimátumot adtak: ha fegyverekkel próbálnák megdönteni külföldről a hatalmukat, az elnököt kivégzik.

Külső katonai beavatkozással a nyugat-afrikai államok térségi szervezete, az ECOWAS fenyegette a nigeri puccsistákat, csütörtökön pedig már egy készenléti erő azonnali felállításáról határozott – a nyugati-szövetségesnek számító szervezetet elviekben Franciaország is támogatja. Egy esetleges katonai fellépés ugyanakkor óriási kockázatokkal járna. Az erre leginkább késznek mutatkozó nigériai és elefontcsontparti hadsereg ehhez önmagában nem rendelkezik elegendő logisztikával, de a fő veszély, hogy Nigernek is vannak szövetségesei: Mali és Burkina Faso deklaráltan az a két szomszédos ország, ahol az elmúlt két évben szintén katonai puccsok után vették át a hatalmat az orosz Wagner által támogatott erők.

Az afrikai bástya

Érthető hát, hogy a világsajtó és a nyugati országok, mindenekelőtt az Egyesült Államok és Franciaország kiemelt aggodalommal figyeli a fejleményeket, hiszen a tágabb geopolitikai következmények megrengethetik a térséget. A nyugati, főleg a francia pozíciók az utóbbi években folyamatosan gyengültek Afrikában, aminek elsősorban Kína, másodsorban Oroszország volt idáig is a fő haszonélvezője.

Annak francia és amerikai források szerint sincs nyoma, hogy a nigeri puccsot a Kreml készítette volna elő, de a kialakuló hatalmi vákuumba Oroszország gyorsan benyomulhat. A térségben a Wagner első bázisa a Közép-Afrikai Köztársaság volt, Oroszország aktív Szudánban és Kamerunban is, Líbiában pedig az ország nyugati felét uraló Haftart szintén az oroszok segítik, a Wagnernek ott legalább 1200 zsoldosa van.

Niger idáig egyszerre volt a dzsihadizmus elleni harc és az Európába irányuló migráció megfékezésének egyik, ha nem a legfontosabb afrikai bástyája, ahová a Nyugat 500 millió dolláros amerikai katonai támogatással, amerikai drónokkal és francia katonákkal igyekezett kiszervezni saját védelmét.

A puccsista vezetők közül jó páran amerikai kiképzést kaptak korábban, ami akár afganisztáni analógiákat is előhozhat. Jelentős különbség azonban, hogy Nigerben a puccsisták nem a tálibokhoz hasonló iszlamisták, sőt, éppen a terrorizmus elleni küzdelem sikertelensége az egyik feszültségforrás, ami az elmúlt években növelte a franciaellenességet.

Nem egészen tíz évvel ezelőtt Franciaország az akkor meghirdetett Barkhane művelet keretében még a mára Franciaországgal szembeforduló Mali, Burkina Faso és Niger együttműködésében hirdetett harcot a terrorizmus ellen. A három ország közös határterülete, az Azawad régió a terrorizmus egyik melegágya, és a volt gyarmattartó újra megjkelenő katonái eleinte sikerrel léptek fel.

A helyi hadseregekkel együttműködve a hajdan legendás gazdagságú Timbuktut is visszafoglalták a részben az Al-Kaidához bekötött dél-szaharai dzsihadistáktól. Az afrikai fundamentalista terrorizmust azonban az afganisztáni tálib sikerek hírei is éltették, a francia katonai lendület pedig egyre inkább elfogyott. Az elmúlt években több ezer áldozata volt a Száhelben a terrorizmusnak, és ezért a helyi közvélemény főleg a franciákat okolta.

Amikor 2021-ben Maliban puccsisták vették át a hatalmat, egy héten belül Macron elnök bejelentette a Barkhane művelet végét, és az ott állomásozó francia katonák fokozatos kivonását. Ezt Maliban az európaiakkal szövetséges erők cserbenhagyásnak tekintették, Macron félig-meddig visszakozott, de a francia katonák a problámássá váló Maliból így is az éppen stabilabbnak látszó Nigerbe helyezték át bázisukat. Néhány hónappal később aztán Burkina Fasóból is mennie kellett a francia katonaságnak.

Az Afrika demokratizálásáról szóló, még Mitterrand által kezdett politikai szólamoknál mostanra Franciaország számára is fontosabbak a biztonsági szempontok, a francia érdekeket alapvetően katonákkal védik. A maradék két legszorosabb francia szövetséges, Mauritánia és Csád éppen a két leginkább autoriter berendezkedésű ország. Ahol viszont a központi hatalom gyengébb volt, mostanra a Franciaországgal szembeforduló puccsisták kezére került, és ez ma már dominóeffektusnak látszik.

A növekvő franciallenességet Nyugat-Afrikában az orosz propaganda is aktívan táplálja, azt állítva például, hogy Franciaország valójában a szeparatista tuaregeket és a terroristákat támogatja. De a volt gyarmattartó iránt amúgy is nagy az ellenszenv. Bár az 1960 körüli függetlenedési hullámnak az indokínai és az algériai háború kudarca után Párizs nem állt ellen, a meghatározó francia erőfölény ezután is megmaradt a térségben.

A francia befolyás és nagyhatalmi státusz megőrzését ambicionáló de Gaulle-t, és tágabban az ennek a következő évtizedekben ideológiai keretet adó Françafrique koncepcióját hallgatólagosan az amerikai külpolitika is támogatta, hogy ezzel is akadályozza a szovjet térnyerést.

A most a Wagner és a Kreml információs hadviselése által képviselt orosz külpolitikának ugyanis megvannak a szovjet előzményei. A hatvanas években Hruscsovék antiimperialista jelszavakkal támogatták az afrikai függetlenségi mozgalmakat, majd az önállósodás után többek között Ghánában, Guineában és Maliban segítették a szovjet típusú fejlesztést.

Az ideológiai program mellett ez alapvetően hidegháborús célokat szolgált, de Moszkvában egy idő után úgy látták, hogy a költségek túl nagyok, és nem tudnak versenyezni a nyugati forrásokkal. Brezsnyev alatt így a fejlesztési beruházások felől inkább a közvetlen katonai segítség felé mentek el, aminek Angola és Etiópia volt a legfőbb afrikai terepe.

Duplázódó népesség

A Száhel térségében eközben a francia befolyás maradt meghatározó. A volt gyarmattartó ország politikája a kritikák szerint az uralkodó eliteklekenyerezésén, valamint paternalista és kizsákmányoló politikán alapult, és a kétezres években egyre több helyen erősödtek meg az ezzel szembeni antikolonialista hangsúlyú mozgalmak.

Ennek egyik szimbóluma a tucatnyi ország által használt közös valuta, a népi utálatnak örvendő CFA frank. Az euró-árfolyamhoz kötött pénz értékállóságát Franciaország biztosítja, de ennek megvan az ára: az érintett országok nemzetközi versenyképességét az iparban például csökkenti, devizatartalékuk 50 százalékát pedig Párizsban kell tartaniuk.

A francia- és általánosabb nyugatelleneség mára nemcsak a helyi értelmiség körében hódít. A “neo-pánafrikanizmus” jelszavai a helyi TikTokon és Instán pörögnek, egy sor országban már ez a legnépszerűbb ideológia a városi fiatalok között. Sok mindenben hasonlít a fejlettebb országok populista áramlataihoz, aminek jó táptalajt adnak a függetlenség megszerzése óta eltelt évtizedek kudarcai.

Nyugat-Afrika legtöbb országa a várható élettartamtól a nyomor jelzőszámaiig lényegében minden társadalmi mutatóban az utolsók között van a vonatkozó listákon, miközben óriási a népességszaporulat.

Nigerben a világon a legmagasabb a születési arány, egy anyának átlagosan 6,6 gyermeke születik. Emiatt két évtizedenként megduplázódik a népesség, amihez hasonlóra korábban nem volt példa az írott történelemben: a 2000-ben még 12 milliós lakosság mára 27 milliós lett, 2050-ben pedig az ENSZ előrejelzése szerint 67 millió lakosa lesz Nigernek.

Az orosz dezinformációs stratégia erre tud építeni, a Nyugat pedig – amellett, hogy a nigeri költségvetés 40 százaléka idáig külföldi adományokból származott, ezeknek a sorsa a puccsal most veszélybe került – alapvetően katonai eszközökkel próbálja elhárítani magától a volt gyarmatokból kiáramló migrációt és a nyomorban fakadó dzsihádista terrorizmust.

Feltűnik a Wagner

Oroszország a Wagner ideiglenesen Afrikában állomásozó “tanácsadói” és a nyugatellenes közhangulat erősítése mellett az antiimperialista fellépés szovjet előzményeire épít, miközben saját befolyási zónáját erősíti. Ennek egyik apró, de jellemző retorikai eleme, hogy legutóbbi afrikai útján Lavrov külügyminiszter az ukrajnai háborút Angolához hasonlította, azt hangsúlyozva, hogy Moszkva mindkét esetben a nyugati befolyással szemben segített fegyveresen “felszabadítani” az országokat.

2022. február óta az orosz külügy egyébként is növelte aktivitását a térségben. Ennek része, hogy az ukrán élelmiszerexport ellehetetlenítése közben Moszkva magát az afrikai éhezés elleni küzdelem élharcosának állítja be, és a megfelelően helyezkedő baráti rezsimeknek orosz gabonát biztosít. A júliusi Oroszország – Afrika csúcson ugyan a korábbiaknál kevesebb afrikai vezető vett részt, de 17-en azért így is elmentek.

Nigerben a puccsisták támogatói közül többen orosz zászlókkal és Putyint éljenző plakátokkal vettek részt a junta ünneplésén, és Moszkvát éltetve tüntettek a francia nagykövetség előtt. Hogy ez mennyire spontán, vagy az orosz információs hadviselés működésének eredménye, legfeljebb találgatni lehetne. Az, hogy Moszkva kivel szimpatizál, már nem annyira kérdés.

Miután Victoria Nuland amerikai külügyminiszter-helyettes kevés sikerrel járt Nigerben, hiszen a puccisták vezetője nem is fogadta, Zaharova orosz külügyi szóvivő azt hangoztatta, hogy “nincsenek már olyan banánköztársaságok, mint Kijevben”. A Wagner oroszországi kvázi puccskísérlete után a nyilvánosságba éppen az Afrika-csúcson visszatérő Jevgenyij Prigozsin a francia elnyomók elleni függetlenségi diadalként méltatta a nigeri puccsot, és jelezte, hogy a Wagner kész növelni afrikai jelenlétét. 

A Wagner katonái egyelőre valószínűleg nincsenek jelen Nigerben, bár az felmerült, hogy a puccsisták Maliban már erről is tárgyalhattak. Ez azonban számukra is kockázatos lenne, hiszen a francia és amerikai katonák továbbra is ott vannak az országban.

A Nyugat közben nehéz dilemmával szembesül. Niger billenőpontot jelent, ha itt is stabilizálódik az orosz befolyás, az a tágabb térségben is eltolja az erőviszonyokat. Ha viszont az ECOWAS valóban fegyveresen avatkozik be, az az egész Száhel békéjét is fenyegetheti, hiszen a másik két, puccsal hatalomra jutó rezsim, Mali és Burkina Faso is a nigeri junta segítségére siethet. Ez már egy általános nyugat-afrikai háborút jelentene, ami könnyen más országokra is tovább terjedhet, fenyegetve azok belső stabilitását is – Nigéria északi része például etnikailag ugyanúgy hauszákból áll, mint Niger többsége.

Egy sokszereplős afrikai katonai összecsapás rossz esetben egy újabb proxy háborúhoz vezethet a nyugati hatalmak és Oroszország között, ami destabilizálná az egész térséget, komoly migrációs fenyegetést jelentve Európa felé. Ez nem állna szemben Moszkva érdekeivel, de a nyugatellenes rezsimváltások dominója már így is megfelelő forgatókönyv a Kreml számára. A nyugati dominanciának való kiszolgáltatottság évtizedei után a Kínától való gazdasági függőség és az orosz katonai jelenlét egyre inkább új hidegháborút jelent Afrikában.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Világ Afrika külpolitika Niger Oroszország puccs Olvasson tovább a kategóriában