(A szerző a Budapesti Corvinus Egyetem docense. Az Ekonomi a G7 véleményrovata.)

A nyugdíj az átlagolvasó számára egyszerű témának tűnik, aminek az egyetlen lényeges jellemzője, hogy kicsi, és amúgy is csak egy bizonyos, elég magas kortól kezdve érdekes. Rovatunk azonban a mértékkel szinte egyáltalán nem foglalkozik, s kifejezetten a fiataloknak és középkorúaknak szól. Nem nyugdíjpolitikai aktualitásokat, hanem stratégiai megfontolásokat vetünk fel. A célunk, hogy a még legalább egy emberöltővel a nyugdíj előtt állók számára egy a mainál sokkal jobb nyugdíjrendszer vízióját vázoljuk fel, hiszen a rendszer alapvető megváltoztatásához – amire szükség van – legalább néhány évtizedes időtartamra van szükség. 

Az emberi történelem során összességében háromféle nyugdíjrendszert (és persze ezek kombinációit, és egymás közti átmeneteit) próbáltunk ki: a hagyományost, a feltőkésítettet és a folyó finanszírozásút. 

Azt lehetne mondani, hogy kezdetben volt a hagyományos nyugdíjrendszer, amit persze csak a másik kettő szempontjából lehet nyugdíjrendszernek tekinteni. Ez tulajdonképpen (nagy) családon belüli transzfermechanizmusokat jelent, de a lényege az, hogy a gyermekeket életük elején eltartották a szüleik, vagyis (főleg természetbeni) transzereket juttattak nekik, majd amikor a gyermekek felnőtté váltak, szüleik meg időssé, és képtelenné saját maguk eltartására, akkor a gyermekek visszaadták ezeket a transzfereket a szüleiknek, vagyis eltartották őket. A világ népességének nagyobb része számára 100-200 évvel ezelőttig ez volt a nagybetűs nyugdíjrendszer, és a fejlődő országok népessége nagyobbrészt még mindig így gondoskodik időskora biztonságáról.

Ha gazdaságilag elemezzük a dolgot, akkor itt az történik, hogy ezek az időben erősen eltolt transzferek a gyermekek és a szüleik között nagyjából kiegyenlítik egymást, vagyis a szülők adnak, és ezért később kapnak. Megint másképp, úgy is fogalmazhatjuk, hogy – mivel az „adok” és a „kapok” időben nagyon elválik egymástól, ezért itt nem csere történt, hanem befektetés, mégpedig a szülő a gyermek humán tőkéjébe fektetett be (a transzfereivel lényegében létrehozta, illetve fejlesztette azt), s ennek a befektetésének a hozamát kapta meg idős korában. Emiatt a szülők nagyon erősen érdekeltek voltak a gyermeknevelésben, s lényegében ezt látjuk ma is a fejlődő országok nagyon magas fertilitási rátáit szemlélve.

Vagyis a hagyományos nyugdíjrendszer egyértelműen ösztönözte a gyermekvállalási hajlandóságot, hiszen a gyermeknevelést megtérülő befektetésnek lehetett tekinteni, ráadásul akkoriban a népesség széles rétegei számára ez volt szinte az egyetlen hosszú távú befektetési lehetőség. Nem biztos, hogy így tekintettek, illetve tekintenek a fejlődő országok lakói most a gyermekvállalásra, de tény, az jó üzlet volt és a világ bizonyos részein az is maradt. Úgy is mondhatjuk, hogy a hagyományos nyugdíjrendszer és a magas fertilitás kölcsönösen meghatározták egymást: a nyugdíj függött a fertilitástól, az ösztönzést (vagyis a gyermeknevelési erőfeszítések megtérülését) a nyugdíj (vagyis az időskori biztonság) adta.

Az elitre ez nem vonatkozott és ma sem vonatkozik.

Ők alapvetően a vagyonuk hozamából éltek, élnek életük minden szakaszában, így időskorukban is. A vagyont vagy örökölték, vagy ifjabb korukban valamely jelentős tett jutalmaként kapták, vagy szerezték. Azt lehet mondani, hogy ők feltőkésített nyugdíjrendszert használtak, igaz a tőke itt általában sokkal nagyobb volt, mint ami az időskori megélhetéshez szükséges volt. A gyermekvállalásra pont ezért volt hatása: gondoskodni kellett a felhalmozott vagyon továbbörökítéséről, szokták ezt dinasztikus motivációnak is nevezni.

A tényleges feltőkésített nyugdíjrendszer logikájában hasonló az elit vagyonfelhalmozására, de nagy különbség, hogy itt már nem, vagy nem jelentősen haladja meg a felhalmozás azt, amit idős korban (várható értékben, figyelembe véve az élettartam hosszának – egyébként jól felmérhető – bizonytalanságát) el szeretnének fogyasztani. Ez már nem (csak) az elitre terjed ki, s a vagyon mérsékelt mivolta miatt nincs is örökhagyási motívum (nincs mit örökül hagyni, a nyugdíjvagyont felélik az érintettek), vagyis egy ilyen nyugdíjrendszer közömbös a fertilitásra nézve, nem igényli a gyermekbe való befektetést, vagyis a gyermekvállalást. Ugyanakkor ahol ilyen rendszer van, ott – ellentétben a hagyományos nyugdíjrendszerrel – nincs is már csatorna a gyermeknevelési erőfeszítések megtérülésének, vagyis a gyermeknevelés elveszíti befektetés jellegét, egyfajta hobbivá, manapság inkább már (a magas költsége miatt) luxusfogyasztássá vált. 

Magát a feltőkésített nyugdíjrendszert nem érinti negatívan az, hogy emiatt folyamatosan csökken a fertilitás, hiszen az nem függ – legalábbis első körben, ahogyan azt egy korábbi cikkemben már kifejtettem: attól, hogy mennyi gyermeket nevelnek az adott országban.

Amikor a hagyományos nyugdíjrendszer (lényegében munkamegosztás megváltozása és a hagyományos család felbomlása miatt) megszűnt, akkor kezdték a modern nyugdíjrendszereket bevezetni a kormányok széles néprétegek számára. Kezdetben ezek a rendszerek a fenti feltőkésített logikát célozták meg, azonban a feltőkésített rendszerek nem viselik jól a modern háborúkat, amely a felhalmozott vagyon/tőke hatalmas rombolásával járnak. Mondhatni azok feltételezik az örök békét. Mivel ez a huszadik század első felében enyhén szólva nem valósult meg, ezért egy új nyugdíjrendszerrel kezdek el kísérletezni, a folyó finanszírozásúval, ami hamarosan a legelterjedtebbé vált. 

A folyó finanszírozású nyugdíjrendszer némileg hasonlít a hagyományos nyugdíjrendszerre, de pont a leglényegesebb ponton különbözik tőle. Itt is az aktívak tartják el az időseket, mint ott, de nem családi, hanem generációs szinten. Az elvekben sem fogalmazzák meg azt, hogy az idősek eltartása azért jogos és szükséges, mert azok felnevelték az aktívakat, akik biztosítják számukra a megélhetést. Helyette az elv úgy szól, hogy az aktívak azért tartják el a mostani időseket, mert azok aktív korukban eltartották az akkori időseket, s a mostani aktívakat is el fogják tartani a későbbi aktívak. Akik majd lesznek, hiszen mindig is voltak. Vagy mégsem? 

Nos úgy tűnik, hogy mégsem. Ugyanis ami családi szinten működött, az generációs szinten már nem. A folyó finanszírozású nyugdíjrendszer ugyan feltételezi, hogy lesznek majd gyerekek, és a rendszer függ is attól, hogy valóban lesznek-e vagy sem, de semmit nem tesz azért, hogy legyenek.

Ez éles ellentmondásban van a hagyományos nyugdíjrendszerrel, ahol az időskori biztonságot pont a gyermekek biztosították, s ezt tudták is az érintettek, és tettek is érte.

Most is így van, de ezt az érintettek nem tudják, és nem is tesznek érte. 

Sőt, a rendszer igazából ennél rosszabb: mivel a gyermeknevelés komoly erőforrásokat von el a szülőktől, amiért semmilyen kompenzációt nem kapnak, ezért ebben a rendszerben, nyugdíjat is kevesebbet kap, aki gyermeket nevel és nem dolgozik helyette. Vagyis a rendszer kifejezetten ellenösztönzi a fertilitást, aminek magas szintjét amúgy feltételezi, s csak megfelelő szintű termékenységgel tud jól működni.

A legfontosabb különbség a hagyományos nyugdíjrendszerhez képest, hogy míg az a gyermekbe való beruházás megtérülésének a csatornája volt, addig egyik modern nyugdíjrendszer (sem a feltőkésített, sem a folyó finanszírozású) nem az, sőt, ma már a gyermeknevelési erőfeszítéseknek nincs (gazdasági értelemben vett) megtérülése. Azt szokták mondani, hogy a gyermeknevelés megtérülését ma az az öröm adja, amit a gyermek okoz. De szemmel láthatólag ez az öröm széles rétegek számára elérhető máshogy is, és olcsóbban: egyre inkább a kutyák és macskák tartása veszi át a gyermeknevelés helyét. 

Sajnos azt még nem találták ki, hogy ebből hogyan lesz nyugdíj, és ebben én sem tudok segíteni.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Élet Közélet család nyugdíj nyugdíjrendszer Olvasson tovább a kategóriában