Bár a magyar kormány és a Magyarországgal szemben kemény fellépést követelő uniós és tagállami vezetők egyaránt győzelemként próbálják eladni a hétfőre estére megkötött politikai alkut, az uniós támogatásokról szóló meccs ezzel egyáltalán nem ért véget. A lengyel tapasztalatok alapján a játszma hossza szinte tetszőlegesen húzható, amiben bőven lesz helye további konfliktusoknak, kölcsönös zsarolásoknak, újabb politikai feltételeknek és járulékos árukapcsolásoknak – anélkül, hogy lenne garancia a pénzek érkezésére.

Bár a forintárfolyam pozitívan reagált az előzetes megállapodás hírére (azt csütörtökön még az Európai Tanácsban magasabb szinten is el kell fogadni, de a papírforma szerint ennek már nem lesz akadálya), az uniós források tényleges lehívhatóságának időpontja továbbra is bizonytalan. Nemcsak azt nem tudni még, hogy pénzek folyosításának feltételéül szabott “szupermérföldköveket” mennyiben és mikor teljesíti majd a magyar kormánytöbbség (kedden Navracsics és Gulyás márciusról beszélt), és hogy ezekkel a Bizottság mennyire lesz megelégedve, könnyen fogalmazódhatnak meg újabb feltételek is.

A legvalószínűbb, hogy a magyar kormány egy olyan tartós teljesítési kényszerbe kerül, ahol a kifizetések folyamatos feltételessége miatt az eddigieknél erőteljesebb lesz a jogállamisági és egyúttal a politikai kiszolgáltatottsága is az EU-s intézmények felé.

A helyreállítási alap és a 2021-27 közötti kohéziós támogatások (összesen körübelül 5000 milliárd forint) sorsa így egyaránt a következő évek Brüsszel és Budapest közötti konfliktusaitól és kapcsolódó alkufolyamatoktól fog függeni. Ez olyan erős intézményes nyomásgyakorlási lehetőséget biztosít az Európai Uniónak, amivel korábban jellemzően csak a bővítési folyamatban érintett, a csatlakozás előtt álló országokkal szemben rendelkezett. A másik oldalon ugyanakkor Orbán Viktor alkupozíciója is erőteljes marad, amit akár újabb vétófenyegetésekkel, vagy az uniós egység más formában való gyengítésével igyekezhet érvényesíteni.

Az ebből következő – a méret és politikai súlyok különbsége miatt aszimmetrikus – kölcsönös függés és a vele járó tartós bizonytalanság legalább olyan fontos, mint a megkötött politikai alku technikai-tartalmi elemei. Utóbbiakban a magyar kormány talán többet engedett: feladta az elmúlt hetekben fő politikai fegyvereként használt két vétófenyegetését (a globális minimumadó és az Ukrajnának nyújtandó EU-s hitelkonstrukció ügyében), míg cserébe a magyar iparűzési adó társasági adóba való beszámíthatósága mellett annyit sikerült elérni, hogy a kohéziós alapokból Magyarországnak elvileg járó forrásoknak nem a 65, hanem csak az 55 százalékát fagyasztják be a jogállamisági problémák miatt.

Ez körülbelül 500 milliárd forint “nyereség” (illetve ennyivel kisebb összeg sorsa marad bizonytalan a befagyasztás miatt), de ezen túl további 6,3 milliárd euró, vagyis bő 2500 milliárd forint magyar felzárkóztatási forrás ragad be. Ez csak akkor hívható le, ha Magyarország teljes mértékben teljesíti a 27 “szupermérföldkövet”, és ezekhez később is tartja magát. Ugyanez a státusza a helyreállítási alapból járó 5,8 milliárd eurónak. Miközben létfontosságú volt, hogy a helyreállítási alapról szülessen meg még az év vége előtt a megállapodás (a hétfőn elfogadott csomagnak ez is része), mert a támogatási összeg 80 százaléka különben végérvényesen elveszett volna, ez a pénz szintén csak akkor fog érkezni, ha Magyarország minden feltételt teljesített.

A lengyel példa: megállapodás van, pénz nincs

Az, hogy a megállapodás mennyire nem jelent automatikus utalást, Lengyelország példájából látszik igazán. A lengyel helyreállítási tervet már 2022 júniusában, több mint fél évvel ezelőtt elfogadta a Bizottság, ennek ellenére azóta sem érkezett pénz Varsóba, sem az arra türelmetlenül váró vidéki önkormányzatokhoz. Az ok, hogy a lengyel kormány a Bizottság megítélése szerint nem teljesíti maradéktalanul az összes mérföldkövet. Októberben aztán úgy döntöttek, hogy a kohéziós alapból Lengyelországnak járó támogatásokat is visszatartják, amíg nincs előrelépés.

A legfőbb konfliktus a lengyel jogállamiság körüli viták gyújtópontja, a kormányzó PiS által politikai célokra használt bírósági reform kapcsán keletkezett. A Bizottság egyebek mellett azt kifogásolja, hogy bár a korábban sokat bírált, politikai kinevezettekkel feltöltött bírósági fegyelmi kamarát a “Duda-törvénnyel” tavasszal megszüntették, a testület által korábban elmarasztalt és felfüggesztett bírák nem kapták vissza automatikusan az állásukat. A Bizottság azt is szeretné, ha Lengyelország egy új törvényt alkotna, melyben biztosítanák a lehetőséget, hogy bármely bíró jogi úton megkérdőjelezhesse más, többek között a politikai alapon kinevezett bírák ítéleteit, és retorziók nélkül fordulhasson az Európai Unió bíróságához is.

Az ezt alkotmányos és szuverenitási alapkérdésként kezelő, az uniós jog elsőbbségét nem elfogadó lengyel kormánypárt új jogszabály helyett kompromisszumos megoldásokat keres, ez azonban egyelőre nem elégíti ki a bizottsági igényeket. Közben az uniós források sorsa, a “Brüsszellel” való kiegyezés az egyik legélesebb belpolitikai kérdés lett Lengyelországban. Nem egész egy év múlva parlamenti választások lesznek, és a kormánypárt számára nem lenne kedvező, ha a kampány nagy részben a meg nem érkező forrásokról szólna, amikre persze a növekvő gazdasági nehézségek miatt is egyre nagyobb szükség lenne.

A PiS rutinszerűen azzal vádolja az ellenzéki PO-t és annak elnökét, Donald Tuskot, hogy “a német érdekeket képviselik”, és ők lobbiznak a Bizottságnál a lengyel források visszatartásáért, hogy egy esetleges választási győzelem után majd Lengyelország megmentőjének szerepében tetszeleghessenek. A németezéssel, egy kamu Wehrmacht-nagyapa felrajzolásával egyszer már sikerült a lengyel jobboldalnak legyőznie Tuskot, most azonban a közvélemény-kutatásokból úgy tűnik, hogy a választók többsége inkább a kormánypártot tartja felelősnek. Ha nem érkeznek az uniós pénzek, az ellenzék bűnbakká tétele csak a PiS-es keménymag egy részénél működik.

A vezető kormánypártot azonban a koalíción belül is éles támadások érik – csak éppen a Brüsszellel szembeni állítólagos túlzott kompromisszumkészségük miatt. Zbigniew Ziobro, a bírósági reformot levezénylő, Kaczynskiékat jobbról előző igazságügyminiszter, aki a koalícióstárs Solidarna Polskát vezeti, hírhedten rossz viszonyt ápol Morawiecki miniszterelnökkel. Most, miközben “brüsszeli diktatúráról” beszél, azzal vádolja őt, hogy a lengyel kormányfő az EU-val megegyezésre törekedve feladja a lengyel szuverenitást.

A legújabb adalék, hogy a PO hiába nyújtott be bizalmatlansági indítványt az EU-ellenes miniszterrel szemben, a PiS az ismert konfliktus ellenére kiállt mellette. Túl sok választásuk nincs: nem engedhetik meg maguknak, hogy az ellenzék döntse el, ki van a kormányban, ráadásul Ziobro elvesztésével a kormánykoalíció végképp kisebbségbe kerülne. Van olyan forgatókönyv, hogy ennek ellenére még ez az opció is lehetséges, a PiS az ellenzéki centrista Parasztpárt felé is tájékozódik. A helyreállítási alap körüli konfliktus miatt akár a lengyel jobboldali egység is megszűnhet.

A PiS politikusai korábban azt állították, hogy nincs feltétlenül szükségük az uniós pénzre, és akár egy ázsiai hitelfelvétel lehetőségét is bedobták. Az utóbbi hetekben azonban már a kormánypártot és Lengyelországot ténylegesen irányító Kaczynski is elismeri, hogy igencsak kellene a helyreállítási alapból származó forrás, és elkezdte felkészíteni a híveit, hogy a politikában időnként radikális fordulatra van szükség, alkalmazkodni kell a valósághoz. Egyelőre a bizottsági igényeknek megfelelő törvényalkotásra még nem mondtak igent, de jelzésértékű, hogy két, korábban felfüggesztett bírót az elmúlt hetekben visszahelyeztek az állásába.

Bár a korábban szövetséges magyar kormánnyal az ukrán támogatás hiánya és a Varsóból nézve egyértelműen oroszbarát politika miatt alapjaiban megromlott a lengyel viszony, az EU-s színtéren az érdekközösség nagyrészt megmaradt. A jogállamisági viták és a befagyasztott uniós támogatások ügyében Lengyelországban Orbán Viktort sokan ügyesebbnek látják Kaczynskinál: ott az elmúlt időszak magyar lépéseit összességében úgy értékelték, hogy a pénz érdekében a magyar miniszterelnök képes volt irányt váltani, és a brüsszeli nyomás miatt beadta a derekát, lényegében elfogadta az igaszágszolgáltatás függetlensége és a korrupció elleni küzdelem érdekében tett brüsszel kéréseket.

Nehezen hihető, hogy előbb kapnánk pénzt, mint a lengyelek

Magyar- és Lengyelország helyzete ugyan több szempontból eltér (háborús külpolitika, nemzetközi presztízs, a bizottsági kritikák jellege, a jogállamisági és egyéb viták fáziskülönbségei), de mindkét, az elmúlt években Nyugat-Európában renitensnek számító tagállam a jelek szerint most kész kompromisszumokat tenni annak érdekében, hogy hozzáférjen a kritikusan fontos uniós forrásokhoz. Retorikai szinten a magyar kormány ezt a továbbra is vitt folyamatos brüsszelezéssel kombinálja, míg a lengyel jobboldal inkább Németországot támadja élesen, ez ott jobban rezonál a törzsközönség érzelmeivel.

A politikai szerkezet alapvető különbsége, hogy a hegemón Fidesszel szemben a lengyel PiS nem uralta le hasonlóképpen a helyi jobboldalt, és komolyan számolnia kell az EU-ellenes koalíciós társsal is. Az, hogy egyelőre nem született meg a Varsó-Brüsszel megegyezés, leginkább talán ennek köszönhető. A következő hónapok kérdése azonban, hogy a jövő őszi választások előtt ténylegesen érkezik-e uniós pénz Lengyelországba. Ez akár a magyar támogatások sorsát, időzítését is befolyásolhatja: most nehezen képzelhető el, hogy az Ukrajna közös megsegítését is zsarolásra használó Magyarország hamarabb jusson hozzá a forrásokhoz, mint az Ukrajna-politikája révén sokkal nagyobb megbecsültségnek örvendő, a nyugati szövetségben meghatározó hanggal rendelkező Lengyelország.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Pénz Európai Unió helyreállítási alap kohéziós alap Lengyelország Olvasson tovább a kategóriában