Őrületesen nagy hibából próbál talpra állni az orosz hadsereg, nem lesz könnyű

A frontvonalak az utóbbi fél évben alig változtak Ukrajnában, az ukrán hadsereg leginkább a védekezéssel volt elfoglalva ebben az időszakban, az oroszok pedig csak kisebb mértékű területi nyereségre tudtak szert tenni Bahmut térségében. Ez orosz oldalról azért nagy csalódás, mert a téli offenzíva során jelentős erőket vetettek be, az Institute for the Study of War amerikai védelmi kutatóintézet korábbi elemzése szerint egyetlen olyan orosz hadosztály van (a 2. gárda gépesített lövészhadosztály), amelynek egyetlen elemét sem figyelték meg valamelyik ukrajnai frontszakaszon, azaz tartalékban maradt. Ehhez képest az elért eredmények meglehetősen szerények.

Ennek okai sokrétűek, de az egyik legfontosabbról alig esett szó a jelentőségéhez képest. Ennek felidézéséhez nagyjából egy évet kell visszamenni az időben, amikor az oroszok – a február-márciusi offenzíva kudarcát követően – visszavonultak Ukrajna északi, északkeleti részéből, és a keleti Donbasz (Luhanszk és Doneck megye) elfoglalására kezdtek koncentrálni.

Ekkor az orosz hadsereg legnagyobb problémája a létszámhiány volt, amit – mivel ekkor még Vlagyimir Putyin elnök nem akart mozgósítást elrendelni – részben azzal próbáltak kezelni, hogy elkezdték az otthoni dandárok és ezredek harmadik zászlóaljainak Ukrajnába küldését. Ahogy akkoriban írtuk, ez azért különös, mert ezek feladata az újoncok kiképzése, az orosz hadseregben ugyanis a képzés nagy részét a csapatoknál, nem pedig elkülönített központokban kapják meg az újoncok.

Hadseregek ilyesmire csak extrém vészhelyzetben ragadtatják magukat, amikor már semmi más lehetőség nincs, hiszen a kiképző – nagyon tapasztalt – személyzet elvesztése hosszú távon ássa alá az adott hadsereg utánpótlási, megújulási képességét. Ezt érdemes alátámasztani azzal a példával, ami Adam Tooze írt le a német hadigazdaság második világháborús működéséről szóló könyvében^*The Wages of Destruction: The Making and Breaking of the Nazi Economy (2008). Eszerint a német hadvezetés megfontolta ezt a lépést az 1941 telén Moszkva közelében elszenvedett vereségek hatására, ám mivel tisztában voltak ennek nagyon súlyos következményeivel, végül elvetették azt. (Amiben az is segített, hogy az első győzelmek után Sztálin szinte minden fronton támadásba küldte a Vörös Hadsereget, így viszont már nem maradt kellő erő a német Közép Hadseregcsoport összezúzására, amitől a német hadvezetés félt.) A kiképző alakulatokat végül csak akkor vetették harcba, amikor már Németország területén zajlottak a harcok.

Oroszország természetesen nem volt végveszélyben egy éve, ha pedig azt gondolta az orosz hadvezetés, hogy már csak egy kis pluszerő kell a háborús célok eléréséhez, akkor az éppoly súlyos tévedés volt, mint a kezdeti, Ukrajna gyors összeomlásával számoló terv. Ma már ugyanis egyértelmű, hogy

ami egy éve még csak különösnek tűnt, az őrületesen nagy hibának bizonyult, ami azóta is folyamatosan rombolja az orosz hadsereg teljesítményét.

Az Ukrajnában felmorzsolódott kiképző alakulatok nélkül ugyanis egyszerűen nincs elég kapacitás és tapasztalat az újoncok kiképzésére, akik aztán ennek megfelelően siralmas teljesítményt nyújtanak a fronton.

Ennek talán legjobb példája a tavaly nyáron teljes mértékben önkéntesekből felállított 3. hadtest. Ennek katonái hónapokon át gyakorlatoztak a legkorszerűbb orosz fegyverekkel, például T-90M harckocsikkal és BMP-3-as lövészpáncélosokkal. Ez ugyan nem túl hosszú idő, de háborús viszonyok között nem is példátlan, és más orosz csapatokkal összevetve felkészítésük alaposnak tűnt. Ehhez képest harctéri teljesítményük eddig értékelhetetlennek bizonyult. Amikor tavaly ősszel a Harkiv megyei ukrán ellentámadás megállítására vetették be a hadtestnek legalábbis egy részét, az anélkül tűnt el a semmibe, hogy bármit el tudott volna érni. Legutóbb, március végén a Doneck megyei Avgyijivka környékén tűnt fel a 3. hadtest egyik páncélos egysége, szintén teljesen eredmény nélkül. Ma már az sem világos, hogy létezik-e még a 3. hadtest, vagy a megmaradt részeit szétosztották más egységek között.

Hasonló mondható el általánosságban a tavaly ősszel mozgósított 300 ezer ember kiképzéséről. Egy kisebb részüket azonnal, napokon belül Ukrajnába küldték a Harkiv és Doneck megyében éppen összeomló orosz frontok megtámasztása érdekében, esetükben fel sem merülhetett bármilyen képzés. Ebben az időszakban szinte napokban jelentek meg olyan panaszos videók, amelyekben a katonák az ellátás, fegyverzet silánysága, a vezetés kaotikussága mellett épp a teljes felkészítetlenséget kifogásolták.

A 300 ezer ember durván kétharmadát tartalékban hagyta az orosz hadvezetés, hogy némi kiképzés, felkészítés után indulhasson majd harcba. Az eredmények azonban azt mutatják, hogy sokra ezzel sem mentek. Mint a híressé vált felvételek mutatják, Vuhledár környékén az orosz páncélosok belesétáltak az ukránok csapdájába, akik szándékosan engedték, hogy egy tisztán hagyott úton oszlopban haladjanak, majd tűz alán kerülve belefussanak az út mentén elhelyezett aknamezőkbe.

Ami pedig a gyalogságot illeti, több olyan felvételt is lehetett látni, hogy amikor drónokról gránátokkal támadják őket, szorosan egymás mellé húzódnak. Stresszhelyzetben ez a természetes reakció, de a kiképzés egyebek mellett pont arra szolgál, hogy az ilyen, háborúban életveszélyes reflexeket felülírják – összetömörülve ugyanis még jobb célpontot nyújtanak.

Ha erre nem voltak képesek, elképzelhetjük, mennyire sikerült elsajátítani a harcászati ismereteket.

Szintén a rendkívül szűkössé vált képzési kapacitásokat mutatja, hogy az orosz hadsereg az utóbbi fél évben több turnusban néhány tízezer katonát Belaruszba küldött, hogy ott kapjon kiképzést. Pedig a belarusz hadsereg elvileg nem említhető egy lapon az orosszal, tagjai soha nem vettek részt éles bevetésen, a mostani szituációban mégis rászorultak erre a segítségre az oroszok.

A helyzetet tovább rontják az olyan esetek, amikor katonákat nem a kiképzésüknek megfelelően vetik be a fronton. Orosz katonai bloggereknek és panaszos videóknak köszönhetően derültek ki olyan esetek, amikor tüzérnek vagy éppen lövészpáncélos-szerelőnek kiképzett oroszokat gyalogosként akartak bevetni, miközben egy-két egységgel arrébb a képzettségüknek megfelelő feladatkörben is nagy szükség lett volna rájuk. (Az már ritkán derül ki, hogy az ilyen eseteknek mi az utóélete.)

A fentiek alapján igazából az lett volna csoda, ha jelentősen nagyobb eredményeket érnek el az oroszok a téli offenzívájukkal. Pedig amennyire a kiszivárgott információk alapján meg lehet ítélni, az orosz hadvezetésen belül is volt olyan vélemény, hogy egy időre le kellene állni a támadó hadműveletekkel, és időt szánni a kiképzési kapacitások újraépítésére, valamint a behívottak jobb felkészítésére. Ha minden igaz, ezt az álláspontot képviselte Szergej Szurovikin hadseregtábornok, aki tavaly október elejétől volt néhány hónapig az Ukrajnában harcoló orosz erők parancsnoka. Ám ő a hatalmi harcok során háttérbe szorult Valerij Geraszimov hadseregtábornokkal szemben, aki január elején átvette tőle az ukrajnai parancsnokságot, miközben a vezérkari főnöki posztját is megtartotta. Ő pedig megindította azt a téli offenzívát, amely nem hozott semmilyen eredményt, ráadásul ismét csak háttérbe szorította a jobb kiképzést sürgető véleményeket.

Nagy kérdés, hogy mi következik ezután. A hadszíntéren most valószínűleg egy átmeneti időszaknak lehetünk szemtanúi, amikor az orosz hadsereg igazán már csak néhány Doneck megyei frontszakaszon próbálkozik a támadással – leginkább továbbra is Bahmutnál, ha nem vonul vissza a Wagner-csoport –, de még a régóta várt ukrán ellentámadás sem indult el.

A fentiek miatt sokan azt gondolják, hogy az orosz hadsereg védekezésben is csapnivaló teljesítményt fog nyújtani, de ez egyáltalán nem biztos. Védekezni mindig könnyebb, mint támadni:

a végrehajtandó feladatok egyszerűbbek,
számíthat az ember az olyan védelmi elemekre, mint az aknamezők,
és végső esetben még teljesen passzív módon is akadályozható az ellenség tevékenysége.

Sok olyan harctéri beszámoló látott napvilágot az elmúlt hónapokból, amikor a lövészárkokba vezényelt mozgósított orosz katonák semmi mást nem csináltak, mint elviselték az ellenség tüzérségi tüzét, de nem vonultak vissza. Ez pedig elég volt ahhoz, hogy az ukránok ne akarjanak komolyabb támadást megkísérelni. Ad absurdum még az is ellenséges kapacitást köt le, aki megadja magát, hiszen őt valakinek hátra kell kísérnie, hogy eljuttassa egy hadifogolytáborba. De sok olyan felvétel is van, amikor orosz katonák bátran harcolnak még szinte kilátástalan helyzetben is, amikor legfeljebb kézigránáttal vehették fel a harcot egy ukrán harckocsi ellen – a végén meg is halt az egész orosz szakasz, de addig is feltartotta a támadást.

Emellett pedig számolni kell esetlegesen azzal is, hogy az orosz vezetés egyszer szakít a rövid távú gondolkodásmóddal, elfogadja, hogy akár évekre is szükség lehet a háborús céljai eléréséhez, és rászánja magát a kiképzési kapacitások újraépítésére. Jack Watling, a Royal United Services Institue brit biztonságpolitikai agytröszt kutatója szerint ez már meg is kezdődött, azokra a mozgósítottakra alapozva, akiket még mindig nem vetettek be az ukrajnai frontokon. Mivel azonban közülük a többség maga is további képzésre szorul, kérdés, ki fogja ezt megtenni. Dara Massicot, a RAND Corporation Oroszországra szakosodott biztonságpolitikai elemzője szerint szóba jöhetnek a tartalékállományból behívott idősebb, rosszabb fizikai állapotban lévő korábbi kiképzők, az ukrajnai háború rokkant veteránjai, de a tiszti iskolák kadétjai is végeznek időnként ilyen munkát.

A folyamat felgyorsításához viszont valószínűleg arra lenne szükség, hogy kivonjanak Ukrajnából tapasztalt katonákat, akik aztán a hátországban átadják tudásukat. Ha ezt lavinaszerűen teszik, azaz az általuk képzettek (egy része) is továbbadja tudását, akkor néhány hónap alatt a mostani helyzethez képest valószínűleg látványos változást lehet elérni. Amíg azonban fenyeget az ukrán ellentámadást, nagyobb létszámot aligha vonnak ki.

Ráadásul a képzési kapacitás nem elhanyagolható részét továbbra is a két (tavaszi és őszi) turnusban tartott, egy év alatt 250-300 ezer embert érintő sorozás során behívottak képzésére kell fordítani. Ennek érdekessége, hogy sorkatonák továbbra sem harcolnak Ukrajnában, a tavaly őszi mozgósítás során sem olyanokat küldtek a frontra, akik ekkoriban már az egyéves sorkatonai szolgálatuk vége felé jártak, pedig elméletileg ők biztosították volna a legnagyobb hozzáadott értéket az orosz hadsereg számára. Ehelyett látszólag teljesen véletlenszerűen mozgósítottak húszas, harmincas, negyvenes éveikben járó civileket, esetenként még idősebbeket is.

Ennek valószínűleg politikai okai vannak, az afganisztáni és csecsenföldi háborúk óta az orosz közvélemény kifejezetten érzékeny a sorkatonákat érő veszteségekre (ellentétben a szerződéses állományéval). Így viszont a sorkatonák képzésére fordított energia jelentős része kárba vész az ukrajnai háború szempontjából, ami egyébként jól mutatja, mennyire hamisak azok a propagandaüzenetek, miszerint Oroszország a létéért küzd az Ukrajnát ellene felhasználó Nyugattal szemben. (Hiszen ha tényleg így lenne, nem engedne meg ilyen luxust magának az ország.)

A sorkatonák kímélése valószínűleg csak egy drámaian sikeres ukrán ellentámadás esetén változna meg, de lehet, hogy még akkor sem, és ismét idősebbeket mozgósítana az orosz vezetés. Most még itt sem tartunk, jelenleg ugyanúgy a pénzbeli előnyöket hangsúlyozó önkéntes toborzáson van a hangsúly, mint egy évvel ezelőtt. A következő hónapokban kiderül, hogy a folytatás is hasonlóan alakul-e, az mindenesetre biztos, hogy a kiképzés javítása nélkül nehezen érheti el céljait az orosz hadvezetés.