Pontosan két hónap telt el az oroszok nagy kelet-ukrajnai támadásának kezdete óta, és bár eddig a reméltnél kevesebb eredményt értek el, az egyre hangosabb ukrán segélykiáltások alapján nem kizárt, hogy ez hamarosan megváltozik.

Mint emlékezetes, az orosz politikai és katonai vezetés a Kijev elleni támadás összeomlása, az északi-északkeleti országrész feladása után azt állította, hogy ez csak egy elterelő hadművelet volt, mert a cél mindig is a Donbasz – Luhanszk és Doneck megye ­- „felszabadítása” volt. Ezt kezdetben egy nagy bekerítő hadművelettel szerették volna végrehajtani, elvágva a térségben védekező ukrán csapatok jelentős részét. Ennek a déli ága azonban sehogy sem tudott kibonatkozni, és az északi sem jutott messzire Izjum térségéből.

Ezt követően az oroszok egy ideig tovább mérsékelték az ambícióikat, keletebbre vetve be az erősítéseket, első körben csak Luhanszk megye még meg nem szállt részeinek elfoglalására koncentrálva. A nagyobb települések közül elsőként a már április 18. előtt is támadott Rubizsnét sikerült elfoglalniuk, majd körülbelül egy hónappal ezelőtt Popasznát is. Az ezt követő napokban úgy tűnt, hogy sikerül elvágniuk Luhanszk megye utolsó két nagyobb, még ukrán kézben lévő városát, Szjeverodonecket és Liszicsanszkot Ukrajna többi részétől, de ez egyelőre nem jött össze, az utóbbit pár hete még az ukrán elnök is felkereste.

Popaszna elfoglalása után Liman birtokba vétele volt a következő jelentős orosz siker, és az ezt követő időszakban teljesen kiszorították az ukrán csapatokat az Északi-Donyec folyó északi partjáról. Attól délre azonban egyelőre nem tudták megvetni a lábukat, egyebek mellett a nagy publicitást kapott bilohirovkai átkelés kudarca miatt. (Izjumnál egyébként már túljutottak a folyón, de az ottani csapataik továbbra sem tudtak előrébb jutni, immár sok hete.)

Összességében az oroszok a támadásuk megkezdése óta május végéig nettó értelemben csak 450 négyzetkilométert tudtak elfoglalni, és ez a szám mostanra sem haladja meg az 500 négyzetkilométert. Ez körülbelül Budapest területének felel meg. (Az alábbi animációt elindítva látszik a front kelet-ukrajnai változása márciustól kezdve.)

Current time lapse video of the Battle of Donbas
of the last 3 months
based on maps of @Militarylandnet pic.twitter.com/zsEKEIbU8K

— Pedro (@mfphhh) June 12, 2022

Hogyan tovább?

A mostani időszak azért nagyon érdekes, mert az orosz támadás megindulásának időszakában több nyugati elemző úgy vélte, hogy legfeljebb június közepéig lehet fenntartani egy nagyon intenzív orosz offenzívát. Ha addig nem sikerül elfoglalni a Donbaszt, akkor is szünetet kell tartaniuk az oroszok, hogy pótolják a veszteségeket, rendbe hozzák az elhasználódott felszerelést, a fáradt katonák pedig ki tudják pihenni magukat, miután hátrébb vonták őket a frontvonalból.

Igaz, ezt a nézetet nem mindenki osztja. Rácz András, Nemzeti Közszolgálati Egyetem Stratégiai Védelmi Kutatóintézetének munkatársa a Telexnek például azt mondta, hogy akár (maximum) a nyár végéig lehet fenntartani az orosz támadás lendületét, az ukrán vezérkar értékelése szerint viszont a mostani intenzitást egy éven át is képes lesz fenntartani az orosz haderő.

Az egyértelmű, hogy a kitűzött célokat még nem sikerült elérni, így erősen valószínű a politikai nyomás, hogy ezekhez legalábbis jusson közelebb az orosz hadsereg, például Luhanszk megye teljes elfoglalásával. (Ehhez érdemben még Szjeverodonecket és Liszicsanszkot kellene birtokba venniük.) Azt kívülről lehetetlen megmondani, hogy az orosz csapatok mostani állapota erre képessé teheti-e őket. Ahogy arról nem sokkal az orosz támadás megindítása után írtunk, az oroszok legnagyobb problémája a megfelelő létszámú és minőségű gyalogság kiállítása.

Ezt az offenzíva eddigi részében úgy oldották meg, hogy az áttörésre kiszemelt térségekben ad-hoc támadóegységeket hoztak létre az elérhető legjobb minőségű csapatokból, tengerészgyalogosokból, légi deszantosokból, valamint a Wagner-csoport zsoldosaiból. Ezeket a gépesített egységeket pedig intenzíven támogatta a tüzérség és a légierő, sokkal szervezettebb módon, mint a háború első szakaszában.

Csatarepülőgépből, helikopterekből, tüzérségi lövegekből továbbra sem szenved hiányt az orosz hadsereg, de nyitott kérdés, hogy az említett elitkatonákból maradt-e elég a további jelentős eredmények eléréséhez. Akárcsak részleges mozgósítás híján az orosz hadvezetés továbbra is jelentős összegekkel igyekszik összeszedni a szükséges létszámot.

Sokat írnak ezzel kapcsolatban arról, hogy ennek nincs nagy jelentősége, mert az orosz tüzérség olyan szinten rommá lövi a célterületet – például Szjeverodonecket -, hogy szinte csak be kell sétálni a romok közé. Ez azonban tévedés. Önmagában tüzérségi tűzzel (és légi bombázással) nem lehet birtokba venni egy területet, ez nem sikerült sem az első világháborúban, sem például Vietnamban. A tüzérség természetesen rendkívül súlyos veszteségeket képes okozni a védekező csapatoknak – és ezért szükségszerű az intenzív használata -, de mindig lesznek túlélők, akik felveszik a harcot a benyomuló támadókkal. Így pedig az utóbbiak veszteségei is elkerülhetetlenek, különösen erdei és városi terepen.

Mariupolt elsősorban nem azért sikerült elfoglalni, mert az egész várost rommá lőtték (bár ez tény), hanem mert a védőket teljesen elvágták az utánpótlástól, a készleteik (víz, élelem, lőszer) végére jutva pedig választaniuk kellett egy Zrínyi Miklós-féle utolsó kitörés és a megadás között, és az utóbbit választották.

Felmorzsolás, kimerülés

Ha az oroszok az eddigi tempóban haladnának, nagyjából június végére fejeznék be Luhanszk megye elfoglalását, Doneckét pedig talán csak az év végére. Ezzel Putyin aligha lenne elégedett, még ha a szentpétervári gazdasági fórumon tegnap mondott beszédében utalt is arra, hogy az „új orosz taktika” – bármi legyen is az, többször hallhattunk már erről orosz illetékesektől, de konkrétumok nem derültek ki – időigényes. A háború mindenesetre nem egyenes vonalú egyenletes mozgás, és ha az oroszoknál felvethető a kimerülés veszélye, az ukránokra még inkább áll ez.

Az ukrán elnök és tanácsadói két hete már arról beszéltek, hogy naponta 100-200 ukrán katona hal meg, a sebesültek száma pedig a napi 500-at is elérheti. Múlt héten pedig már ennél is nagyobb számokkal álltak elő, a legnagyobb a halottakra és sebesültekre együttesen vonatkozó napi ezer fő volt. Nem zárható ki, hogy a nyugati katonai segítség felgyorsítása érdekében némileg túlzó számokat mondanak, de az biztos, hogy az ukrán veszteségek rendkívül súlyosak (nagyrészt az orosz tüzérség tevékenysége miatt), és ez a legkeményebben támadott szektorokban már kikezdte az eddig összességében kiváló ukrán katonai morált.

Ebben semmi meglepő nincs, az emberek döntő többsége nem képes józan ésszel elviselni, ha napokon keresztül, szinte szünet nélkül nagy kaliberű fegyverekkel lövik az állását, miközben neki esélye sincs, hogy érdemben viszonozza a tüzet. A gránátsokk jelensége az első világháború óta jól ismert jelenség: a folyamatos bombázásnak kitett katonák akkor is összeomlanak fejben (zavarodottá válnak, szédülnek, pánikrohamot kapnak), ha fizikailag egy karcolás sem esett rajtuk. Ez egyébként nem csak a földön harcolóknál alakulhat ki: a második világháborúban a német területek fölé rendszeresen berepülő nehézbombázók személyzeténél is észlelték, hiszen folyamatosan záporoztak körülöttük a légvédelmi lövegek gránátjai (és egy ideig a német vadászgépektől is tartaniuk kellett). Kiváló katonák szó szerint képtelenné váltak arra, hogy újra felszálljanak a gépükkel.

Ezt akkor lehet elkerülni vagy kezelni, ha rendszeres időközönként elhagyhatják a katonák a frontvonalat, hogy kipihenjék magukat, rendesen ehessen-ihassanak és tisztálkodhassanak a hátországban, találkozhassanak a családtagjaikkal vagy legalább beszélhessenek velük. Erre azonban a frontriportok szerint nagyon sokuk számára nincs mód, vagy csak akkor, amikor már lényegében alkalmatlanná váltak a szolgálatra.

Nyugati fegyverek

Ennél persze sokkal jobb lenne ukrán szempontból, ha a saját tüzérségükkel semlegesíteni tudnák az oroszt, erre azonban egyelőre képtelenek. Szép eredmény persze, ha egy-egy orosz üteget meg tudnak semmisíteni, de ezt tucatjával kellene végrehajtani, hogy annak érzékelhető hatása legyen a háború menetére. Egyelőre azonban ukrán értékelés szerint vesztesére állnak a tüzérségi háborúban, ráadásul lényegében kifogytak az eredeti (szovjet űrmérték szerinti) tüzérségi lőszerekből, és teljesen a nyugati szállításokra vannak utalva. Ebben talán szintén van némi túlzás – a nyugatiak sürgetése érdekében -, de biztosan nem teljesen alaptalan. Az ukrán hadiipar a hátországban is jelentős károkat szenvedett a távolsági orosz rakétacsapások következtében, és amúgy sem biztos, hogy képes lenne fedezni a mostani, nagyon intenzív harcok lőszerigényét.

Az ukránok legnagyobb reményei jelenleg a nyugati rakéta-sorozatvetők, ezek azonban a kiképzési idő, valamint az egyelőre megígért csekély darabszám miatt – ha az Egyesült Államok egyáltalán hajlandó lesz érdemi mennyiséget küldeni – legkorábban valószínűleg csak a nyár vége felé éreztethetik érdemben a hatásukat a harcok menetére. Ám ha tényleg a vége felé jár saját lőszerkészletének az ukrán hadsereg, az olyan félelmetes termelési és logisztikai kihívást jelent, aminek a Nyugat nem biztos, hogy képes lesz megfelelni. A hidegháború vége óta a NATO-tagállamok többségében úgy gondolták, hogy az iparszerű hadviselés a múlté, nem lesz többé nagy háború, legfeljebb rövidebb konfliktusok, sokkal gyengébb ellenfelekkel szemben. Emiatt leépítették a lőszergyártó kapacitásokat, amelyekre pedig most hirtelen nagy szükség lett.

Valamint további rengeteg tüzérségi fegyverre is, hiszen a szükségletekhez képest kevés az Ukrajnának átadott mennyiség, ráadásul egy része máris megsemmisült, amint az alábbi, amerikai gyártmányú tarack roncsa is mutatja:

????⚡️First field evidence of the destruction on an M777A2 howitzer. pic.twitter.com/uCPZKDcgWQ

— Ukraine War Report?? (@UkrWarReport) June 10, 2022

Ukrán vereség?

Ha egymás mellé tesszük azt a két ukrán kijelentést, hogy ez a háború most tüzérségi háború, az ukrán tüzérség pedig vesztésre áll, akkor az egyenlet vége az, hogy Ukrajna vesztésre áll a háborúban. Még egyszer érdemes leszögezni, hogy ennek van nyomásgyakorlási, sürgetési megfontolása ukrán oldalról, de nem alaptalan. A helyzetet általában kissé pesszimistán értékelő lengyel Keleti Tanulmányok Intézete mindenesetre nemrég azt írta, hogy akkorák az ukrán veszteségek, hogy lehetetlen a Donbasz megtartása.

Nem tudjuk, ez tényleg így van-e, de az mindenesetre látszik, hogy finoman szólva sem lehet biztosra venni, hogy oly hosszú araszolás után az orosz támadás nem vesz-e lendületet. A gyenge, hanyatló morálra a győzelem a legjobb gyógyír – ha sikerül eredményeket elérni, akkor a most vonakodó orosz egységek harci kedve is feltámadhat, és pozitív visszacsatolási körben haladhatnak előre.

De persze az is elképzelhető, hogy a még támadásban is harcképes orosz csapatok kifáradnak, és akár akarja, akár nem, az orosz hadvezetésnek szünetet kell tartania, időt adva az ukránoknak, hogy ők is összeszedjék magukat. Az orosz vezetés az ukránnal ellentétben nem közöl veszteségszámot, pontosabban ezt utoljára márciusban tette meg, azóta hivatalosan továbbra is pontosan 1351 orosz halálos áldozata van a „különleges katonai műveletnek”. A valós szám ennek legalább a tízszerese lehet, míg a sebesülteké minimum háromszor ekkora. (Különösen akkor, ha a donyecki és luhanszki oroszbarát szakadárok veszteségeit is figyelembe vesszük.)

Nyugati jelentések szerint az oroszok elkezdték az otthoni dandárok és ezredek harmadik zászlóaljainak Ukrajnába küldését, ami azért különös, mert ezek feladata az újoncok kiképzése. Hadseregek ilyesmire csak extrém vészhelyzetben ragadtatják magukat, amikor már semmi más lehetőség nincs, hiszen a kiképző – nagyon tapasztalt – személyzet elvesztése hosszú távon ássa alá az adott hadsereg utánpótlási, megújulási képességét. Oroszország természetesen nincs végveszélyben, talán arról lehet szó, hogy a hadvezetés szerint már csak kevés kell ahhoz, hogy elérjék a háborús célokat.

Mindenesetre így – a tartalékosok egy részének jól fizető szerződésekkel történő becsalogatásával együtt – hosszabb ideig maradhat támadásban magas veszteségek mellett is az orosz hadsereg, mint amire korábban számítottak a nyugati elemzők.

Ezzel együtt is valószínűsíthető azonban, hogy a mostani húsdaráló – ahogy a nyugati elemzések gyakran minősítik a hatalmas veszteségekkel járó harctéri szituációt – a jelenlegi intenzitással és szinte változatlan frontokkal nem maradhat fenn túl sokáig. Vagy az oroszoknak kell szünetet tartaniuk – esetleg egy-két kisebb frontszakaszt leszámítva -, vagy az ukránoknak kell visszavonulniuk, ha nem akarnak nagyobb orosz áttörést kockáztatni.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkAz ukrán hadsereg is követett el a háborúban súlyos hibákatAz előzetes figyelmeztetések dacára nem riadóztatták időben a csapatokat, a déli országrész védelmét pedig a korlátozott lehetőségekhez képest is elhanyagolták.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkA világ legcifrább hadserege lett az ukrán, de ez sok gondot is okozSokat erősödnek az ukránok a nyugati fegyverzettel, ám a lőszer- és alkatrész-utánpótlás biztosítása sokkal nehezebb feladat, mint pusztán a fegyverek átadása.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkMozgósítási gondjaik ellenére az oroszok a kelet-ukrajnai anyagháború nagy esélyeseiOrosz fölény nehézfegyverzetben és lőszerekben, nekik kedvező terepviszonyok: az ukránoknak csak akkor van reális esélyük, ha az oroszok ismét súlyos hibákat követnek el.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Világ fegyverzet gyalogság háború orosz-ukrán háború Oroszország tüzérség Ukrajna Olvasson tovább a kategóriában