Mindenki erőt akar mutatni, nehéz lesz feloldani az orosz-ukrán patthelyzetet

(A szerző az ING szenior közgazdásza. A Zéróosztó a G7 elemzői szeglete.)

A pénz- és nyersanyagpiacokon mára szinte tapinthatóvá vált a feszültség, amelyet az orosz-ukrán helyzet szül. Egyelőre sokan csak találgatják, míg mások egyenesen tudni vélik, hogy mi következik. Annyi bizonyos, hogy a befektetők szeretnek a legrosszabbra felkészülni. Ennek keretében azt gondolom, nekünk is érdemes egy kicsit megnézni, hogy mire számíthatunk, ha a helyzet az ukrán határnál katonai konfliktusba torkollik. A végeredmény: egy klasszikus mexikói patthelyzet.

A mexikói felállás vagy patthelyzet (mexican standoff) egy olyan szituáció, amelyben nem létezik olyan stratégia, amely lehetővé tenné bármelyik félnek az egyértelmű győzelmet. Bármelyik fél is kezdeményezzen agressziót, az kiválthatja vele a saját bukását. Ugyanakkor a felek nem tudnak veszteség nélkül sem kiszabadulni a helyzetből. Ebből kifolyólag minden résztvevőnek fenn kell tartania a stratégiai nyomást, amely mindaddig feloldatlan marad, amíg valamilyen külső esemény vagy felek közötti párbeszéd nem teszi lehetővé annak feloldását.

Ukrajnát jól ismerő külföldi kollégáimmal beszélgetve kiderült, hogy az ukrán vezetés nem igazán veszi komolyan a katonai fenyegetést. Az ukrán kormány kommunikációja szerint a határnál állomásozó orosz erők nem elégségesek egy teljes katonai invázióhoz. Eközben az ukrán lakosság is úgy viselkedik, mintha nem lenne semmi látnivaló a határon. Az éttermek tele vannak, az üzletek forgalma pörög, még a luxuscikkeket árulóké is.

Ezekből a beszélgetésekből az is kiderült számomra, hogy a nemsokára 70 éves Putyinnak nem feltétlenül érdeke már egy hosszú távú háborúba belekezdeni, amelynek a végkimenetele ráadásul erősen kétséges. Az ukrán erők jól felfegyverzettek, jól képzettek, ráadásul hatalmas támogatást kaphatnak a civil erőktől is, akik soha nem voltak még ennyire oroszellenes hangulatban.

Persze soha nem mondd, hogy soha. Egy orosz offenzíva és az azt követő nyugati reakció – erős szankciók kivetése – elsősorban a nyersanyagpiacokat állítaná a fejük tetejére. Ezt a kockázatot az árupiacok már el is kezdték beárazni. Bár még semmit nem tudni a pontos forgatókönyvről, az szinte biztosra vehető, hogy az Egyesült Államok és Európa az orosz gazdaság számára kulcsfontosságú ágazatok működését próbálja majd ellehetetleníteni. Ez sokkal nagyobb hatású lenne annál, mint amit egy konfliktus esetén az ukrán nyersanyagpiaci termelés kiesése, az árupiaci áramlás akadozása okozna.

Nyilván az első és legfontosabb ágazat a szankciós sorban a földgázkitermelés. Egyben ez a legtrükkösebb kérdéskör, hiszen Európa számára az orosz gáz továbbra is kulcskérdés. Az európai gázimport jellemzően 40–50 százaléka Oroszországból érkezik. Európa számára egy földgázágazatot érintő válaszcsapás bizony a saját farkába harapó kígyó esetét is magában hordozza. Az amerikai politikai (és gazdasági) erők ugyanakkor jóval szabadabban dönthetnek ebben a kérdésben. A gond csak az, hogy itt bizony egységre lenne szükség a nyugati hatalmak részéről, ami már az Északi Áramlat 2 üzembe helyezésének esetében sem volt meg, még a konfliktus kibontakozása előtt sem.

A földgáz után az orosz gazdaság másik fontos ütőere az olajpiac. Oroszország a világ második legnagyobb kitermelője (2021-ben 10,5 millió hordóval napi szinten). A jelenlegi kitermelés nagyjából felét belpiacon értékesítik, és közel napi 5 millió hordó az export. Ha ennek egy jelentős része kiesne a világpiaci kínálatból a szankciók nyomán, az bizony akár a 2011 óta nem látott szintek magasságába lökhetné az olaj világpiaci árát. Ez a mai árszintről nagyjából 50 százalékos emelkedést jelentene.

Hogy ki járna ezzel a legrosszabbul? Ismét Európa, ahol az olajimport közel egynegyedét az orosz termék teszi ki. Eközben pedig az oroszok nem biztos, hogy nagyon megéreznék az így kieső piac hátrányát, hiszen a kínai gazdaság felé bőven tudnának nyitni ebben a helyzetben. Egyébként az orosz olajexport 53 százaléka kerül Európába és 39 százaléka Ázsiába. Így tehát az már biztosan állítható, hogy rendkívül nehéz lesz érdemben megegyeznie az amerikai és európai feleknek ezekben a szankciókban, hiszen míg az USA ebből meglehetősen keveset érzékelne (ne feledjük a magas olajár amerikai palaolaj-kitermelésre gyakorolt pozitív hatását), addig az európai gazdaságok még durvább nyersanyagpiaci árnyomást tapasztalnának.

Akkor mi marad még? Nos, bár az Egyesült Államokból kiszivárgott információk nem kifejezetten fókuszálnak a fémek piacára mint szankciós területre, azért belpolitikai, „nemzetvédelmi” szempontból mégis szóba kerülhetnek. Ráadásul van előttünk egy nem is olyan régi példa ebben a tekintetben. 2018 tavaszától az USA szankciókkal sújtotta az orosz Ruszal alumíniumgyártót. Az alumínium világpiaci ára pár nap leforgása alatt 30 százalékkal ugrott fel. Ráadásul ma, a már eleve hiánygazdaság állapotában lévő világpiacon ez még drasztikusabb változást hozhat.

Nem meglepő módon egyébként itt is Európa húzná a rövidebbet, tekintettel arra, hogy az orosz kibocsátásnak egy erős felvevőpiacot jelent az öreg kontinens. Ráadásul az európai alumíniumkohók már így is bőven a kapacitásuk alatt működnek, mivel a durván megemelkedett gázárak mellett nem éri meg termelniük. Az esetleges szankciók miatt tovább emelkedő gázárak (és ellátási problémák) mellett ez még tovább mélyítené az európai nehézipar helyzetét. Persze nem csak a bauxitgyártás és/vagy az alumíniumipar kerülhet szóba a szankciók során. Nikkel, réz, palládium, platina, csak hogy néhány fontosabb fémet említsek, amelyek ráadásul mind-mind alapvető fontosságúak az európai húzóágazatok számára.

Érdekes módon az Egyesült Államok által javasolt szankciós csomag nem említi a mezőgazdaságot és az élelmiszeripart sem. Pedig Oroszország az elmúlt években világvezetővé vált búzaexportban. Termelésének közel 50 százalékát (40 millió tonna) exportálja, legfőbb felvevőpiacként Törökország és Egyiptom irányába. Az orosz export a világ búzakereskedelmének egyötödét adja. Ugyanakkor közvetett hatások bizony az agrártermékek világpiaci árát is felverhetik. A pénzügyi tranzakciók szankcionálása esetén ugyanis zavar keletkezhet például a búzakereskedelemben, és ha a világpiaci kínálat 20 százaléka (vagy annak egy tetemes része) kiesik a pénzügyi szabályozás miatt, akkor bizony újabb árhullám elé nézünk a mezőgazdaságban. Ez persze a búzatermelésben jól álló USA számára megint kisebb gond, mint a jóval csekélyebb termeléssel bíró Európa esetében.

Mindent egybevetve így talán érthető, hogy miért az Egyesült Államok irányából hallhatunk ötleteket konkrét szankciókról. Bármelyik, az orosz gazdaság számára fontos ágazatot is sújtanák korlátozásokkal a nyugati vezetők, gyakorlatilag minden egyes esetben Európa húzná a rövidebbet. Jelen pillanatban egyre inkább úgy tűnik, hogy egy klasszikus mexikói patthelyzet alakult ki.

Az amerikai demokrata vezetés már a közelgő félidős választásokra készül, és ehhez rendkívül jól jöhet nekik a szankciós retorika, miközben bármilyen felpuhulás az álláspontban a republikánusok malmára hajtaná a vizet. Európa erőt akar mutatni, ám közben tisztában van azzal, hogy túl sok a veszítenivalója, amikor már eleve a hiánygazdaság számos formában sújtja a gazdaságát és a lakosságát. Oroszország persze mindezekkel tisztában van, vagyis nem biztos, hogy bármennyire is komolyan veszi a szankciós fenyegetéseket.

Ugyanakkor innen aligha van Putyin számára nyerő stratégia. A katonai konfliktus felvállalása egyértelmű nemzetközi gazdasági elszigetelődést hozhatna – még ha ez Európának fájna is. Ezzel szemben a puszta fenyegetések miatti visszavonulás sem működne, mivel Putyin ezzel rendkívül súlyos károkat könyvelne el a tekintélyének csorbulása miatt. Számomra tehát egyetlen – még megválaszolatlan – kérdés maradt: mit tudnak úgy adni Putyin számára a nyugati hatalmak, hogy végül otthon minden politikai erő nyertesnek tűnjön vagy legalábbis nem egyértelműen vesztes félnek.