Az osztogatás hatékonyabb, mint a munkaalapú társadalom

Egy régi és Magyarországon is népszerű nézet, hogy a szegényeknek nem érdemes pénzt vagy tőkét adni, mert a pénzbeli juttatásoktól leszoknak a munkáról, a segélyt pedig elherdálják alkoholra, cigarettára, drogokra.

Ezzel szemben gyakran elhangzik, hogy bármiféle szociális juttatást feltételekhez kell kötni, a segélyezés helyett rendre és munkára kell nevelni a szegényeket – a magyar kormány is hasonló filozófiát követ a közmunkaprogrammal, a szociális rendszer erőteljes ritkításával és a „munkaalapú társadalom” szlogenjével –, vagy az eggyel liberálisabb megközelítés szerint a pénz helyett infrastruktúrát, például oktatást, egészségügyi ellátást és munkalehetőségeket kell teremteni a szegénység felszámolásához. Azaz nem halat kell adni az éhes embernek, hanem megtanítani halászni.

Egy jelentős probléma ezekkel a beidegződésekkel, hogy a szegénységgel és szegénységfelszámolással kapcsolatos kutatások nem igazolják azokat.

Egy közelmúltbeli, harminc kutatás eredményeit összegző tanulmány szerint a pénzbeli segélyekhez jutó emberek csökkentik alkohol-, cigaretta- és egyéb szenvedélytermék-fogyasztásukat. Egy másik, prominens szegénységkutatók által írt tanulmány hat fejlődő ország hét kísérletének eredményeit vizsgálva arra jutott, hogy a pénzbeli segély nem csökkenti a munkára való hajlandóságot. Más kutatások pedig azt hozták ki, hogy egyes esetekben kifejezetten növelte a foglalkoztatást a pénzbeli segélyezés.

A segély nemcsak hogy lustává nem tesz, a téma kutatóinak nagy része szerint a legtöbb esetben nagyobb egyéni és társadalmi haszonnal jár feltétel nélkül pénzt adni a szegényeknek, mint megpróbálni bonyolult kormányzati programokkal „munkára nevelni” őket. Egyes újabb kísérletek azt állítják, hogy a nagyobb tőkeinjekciók – amikor egy jelentős egyszeri összeget vagy valamilyen vagyontárgyat adományoznak a rászorulóknak – évtizedes távlatban is javítják a segélyezettek életkörülményeit, azaz alkalmasak a szegénység tartós felszámolására.

Nehéz dolgozni, ha nincs miből

A témával foglalkozó tanulmányok szerint számos elméleti oka van, hogy a pénzbeli transzferek hatékonyabbak, mint a hagyományos szociálpolitikai beavatkozások.

Az egyik, hogy a szegénység önmagában korlátozza a munkára való képességet: egy alultáplált és rossz egészségi állapotú ember nehezebben tud dolgozni; viszont ha a segélynek köszönhetően javul az egészségi állapota, többet lesz képes dolgozni és nagyobb bért kap.
Egy másik jelenség, hogy a szegények kevésbé mernek kockáztatni, hiszen egy félresikerült döntés élet-halál kérdése lehet. Amennyiben a segélyeknek köszönhetően biztosabb talajra kerül életük, hajlamosabbá válnak a magasabb megtérülést ígérő, de kockázatosabb anyagi döntésekre.
A segély abban is segít, hogy a munkanélküli szegények hosszabb ideig és biztosabb körülmények között tudjanak munkát keresni, és ne kelljen rossz anyagi helyzetük miatt az első adandó alkalomra rábólintaniuk. Ezáltal nő az esélye, hogy képesek lesznek stabilabb és jobban fizető munkát találni.
Egy további előnye a feltételekhez nem kötött segélyeknek, hogy csökkentik mind a segély nyújtójának, mind a segélyezett embereknek az adminisztratív terheit, így utóbbiaknak több ideje marad munkát keresni és dolgozni, előbbiek pedig nem herdálják el a pénzt mindenféle kacifántos kiadásokra, amelyek sok segélyszervezet esetében elviszik a források jelentős részét.
Végül az is visszatérő érv, hogy a segélyezett családokban – a biztosabb egzisztencia és a gyerekmunkára való rászorultság hiánya miatt – jobb eséllyel jutnak oktatáshoz a gyermekek, ami hosszabb távon javítja ők és családjuk anyagi kilátásait.

Hogy az elmélet működik, arra számos gyakorlati példa van. Egy 2018-as összefoglaló 165 (!) darab, 2000 és 2015 között megjelent kutatás eredményeit vizsgálva vette végig, hogy mennyire hatékonyak a pénzbeli juttatások az egyebek mellett az anyagi szegénységet, oktatáshoz való hozzáférést, egészségügyi és tápláltsági helyzetet, munkát, megtakarításokat leíró mutatók javításában alacsony és közepes jövedelmű országokban. A legtöbb kutatás szerint világos a pozitív összefüggés, a segélyezettek helyzete minden vizsgált kategóriában javult.

Ez nemcsak a fejlődő világra jellemző: a kaliforniai Stocktonban kísérleti jelleggel két évig havi 500 dollárt adtak véletlenszerűen kiválasztott embereknek. A kísérletről szóló összefoglaló szerint ezzel számottevő mértékben tudták növelni az illetők jólétét és munkaerő-piaci kilátásait is, és a pénzt nem drogra költötték, hanem jellemzően inkább korábban felvett hitelek törlesztésére.

Ezzel együtt a készpénzes segélyekkel kapcsolatban is felmerülnek problémák. Az egyik sokat idézett ellenpont egy ugandai kísérlet, ahol fejenként 400 dollár egyszeri segélyt adtak több ezer fiatalnak. Négy évvel később a segélyhez jutók 38 százalékkal többet kerestek, mint a segélyt nem kapó kontrollcsoport tagjai; azonban a segély folyósításától számított kilencedik évre a fogyasztás, jövedelem és foglalkoztatás tekintetében eltűnt a különbség a kontrollcsoport és a segélyezettek között. Egy másik, latin-amerikai tapasztalatokat összegző tanulmány, amely a pénzügyi támogatásban részesülő családokban felnövő gyerekek iskolai és munkaerőpiaci teljesítményét vizsgálta, szintén arra jutott, hogy változóak a hosszabb távú hatások, ahogy Bangladesben sem vezetett sikerhez ez a hozzáállás.

A pénzadós programokat a Világbanknál sem nagyon szeretik, és azzal érvelnek, hogy a pozitív kutatási eredmények nagyrészt abból fakadnak, hogy a segélyezettek egy kisebb részének nagyot javul a helyzete, ami az egész csoport átlagát felhúzza, ám nem jelent tömeges szegénységfelszámolást. (Miközben a pénzosztást propagáló kutatók szerint a Világbank programjai sokkal pazarlóbbak és kevesebb értelmük van.)

A nagy lökés tízéves távlatban is működik

Az újabb kutatások és kísérletek slágerei a pénzosztást más eszközökkel kombinálják, amelyek azon az elgondoláson alapulnak, hogy a legszegényebbeknek szükséges egy nagy „lökés” ahhoz, hogy ki tudjanak törni helyzetükből.

A mélyszegénység tartós felszámolását célzó beavatkozások keretében egy nagyobb tőkeinjekciót nyújtanak akár pénzben, akár vagyonelem formájában, amelyet az adott vagyonelem használatára irányuló képzéssel egészítenek ki. Tehát halat is adnak, horgászbotot is, és halászni is megtanítják az éhes embert.

Esther Duflo és Abhijit Banerjee, a 2019-es közgazdasági Nobel-emlékdíj díjazottjai MIT-beli kutatótársukkal, Garima Sharmával egy friss tanulmányukban a fenti modell egyes indiai háztartásokra gyakorolt hatását vizsgálták meg egy kontrollcsoportos kísérlet keretében, ahol összehasonlították a segélyezett és nem segélyezett háztartások helyzetét négy, hét és tíz évvel a segélyhez jutást követően.

Eszerint az összes vizsgált háztartás életszínvonala (beleértve a kontrollcsoport tagjait) jelentősen nőtt, ami nem meglepő annak fényében, hogy az indiai gazdaság a vizsgált időszakban (2007 és 2017 között) konstans dollárban számolva (azaz inflációval korrigálva) majdnem a kétszeresére, egy főre vetítve 69 százalékkal nőtt.

Ugyanakkor a kutatás szerint a segélyezett háztartások fogyasztása, valamint a jövedelmi, vagyoni és egészségügyi helyzete sokkal gyorsabban javult az első hét évben, mint a kontrollcsoport tagjaié, és a két csoport közti különbségek a hetedik és tizedik év között is megmaradtak. A segélyezett háztartások fogyasztása a beavatkozás nélküli érték kétszerese; azok aránya, akik nem jutnak elegendő élelemhez, 70 százalék, illetve 10 százalék beavatkozással és anélkül.

Azaz tartósan és jelentősen javult és jobb maradt azok helyzete, akik pénzt és tőkejavakat kaptak (bár európai szemmel nézve még így is rendkívül szegények maradtak). Ezt a kutatók azzal magyarázzák, hogy a segélyezett háztartások egyebek mellett jobb eséllyel indultak a munkaerőpiacon, és a migrációra is hajlamosabbakká váltak, ami több és jobb munkalehetőséget jelentett számukra.

Mindent a pénz sem old meg

Mindezek mellett a szegények pénzbeli támogatása önmagában még nem feltétlenül gyógyír, és a szegénység számos okozóját nem képes felszámolni.

Egy gyakori érv szerint a rendszerszintű diszkrimináció, a belső vagy nemzetközi gazdasági rend jellegéből fakadó (vagy azáltal felerősített) egyenlőtlenségek, a gyenge politikai intézmények negatív hatásai nem szűnnek meg attól, hogy valamivel jobban élnek az emberek (bár az is tény, hogy mélyszegénységben a politikai részvétel és a diszkrimináció elleni fellépés is nehezebb). Ahogy az infrastruktúrára, az oktatási rendszer modernizációjára és a tágabb társadalmi esélyteremtésre egy bizonyos ponton túl így is, úgy is szükség lesz a szegénység tartós kezeléséhez.

Mint a példákból kiderül, a szegénység felszámolásának legjobb eszköze a tartós és ütemes gazdasági növekedés: Kínában például különösebb szociális intézkedések nélkül is százmilliók törtek ki a mélyszegénységből (bár ott is volt néhány nagyobb, elsősorban a vidék fejlesztésére fókuszáló kampány, változó eredményekkel), de több afrikai országban is nagyobb hatással volt a tartós jövedelmi helyzet alakulására, hogy beindult a növekedés. Ehhez képest – a módszerrel szemben szkeptikus kutatók szerint – a pénzosztás csak jóval mérsékeltebb életszínvonal-emelkedést tud előidézni. Az indiai esetben segélyezettek például tíz év alatt alig lépték át a Világbank szegénységre vonatkozó, vásárlóértéken egy főre eső napi átlag 3,2 dolláros fogyasztás szintjén meghúzott küszöbét.

Szintén probléma, hogy a pénzosztásnak alacsony a támogatottsága, és még a legszegényebb rétegek sem hisznek benne, legalábbis a Brookings Intézet egy amerikai felmérése szerint. Emellett számos kísérlet is megerősítette, hogy általában véve az emberek szkeptikusak az állami újraelosztást illetően – ezáltal a politikusok számára sem kecsegtető alternatíva a pénzosztás, legalábbis a fejlettebb országokban.

Ezzel együtt a kutatások szerint a pénz sok mindent jobban megold, mint az alternatívák, amit az amerikai kormány egy közelmúltbeli kísérlete is jól szemléltet. Az Egyesült Államok szociális rendszere hagyományosan meglehetősen hiányos, részben pont azért, mert az uralkodó ideológiai áramlatok szerint az emberek állami támogatása ellustítja és kiszolgáltatottá teszi őket. Ennek egy ismert következménye, hogy míg az amerikai háztartások egy főre eső elkölthető átlagjövedelme vásárlóértéken a német érték 1,3-szorosa és a francia másfélszerese, addig az amerikai társadalom alsó egy-két tizede sokkal mélyebb szegénységben él, mint a német vagy a francia társadalomé.

Hogy ezen hogyan lehetne változtatni, azt jelzi, hogy tavaly egy meglehetősen egyszerű lépéssel, a gyermekek után járó adókedvezmény összegének növelésével és az éves helyett havi folyósításával sikerült jelentősen (egyes számítások szerint egy hónap alatt 3,9 százalékponttal) csökkenteni a gyermekszegénységet. Az amerikai statisztikai hivatal szerint a pluszpénzt ruházkodásra, lakhatásra, élelmiszerre költötték az érintettek. Bár azóta a gyorsuló infláció csökkentette az állami segítség hatását, az eredmények így is gyorsak és jelentősek voltak.