Teljes összeomlást hoztak össze a világ legnagyobb olajtartalékán ülve, de most elkezdtek talpra állni

Az utóbbi közel tíz évben könnyű dolga volt mindenkinek, aki a túlzásba vitt gazdasági populizmus vagy az állami túlterjeszkedés veszélyeire akarta felhívni a figyelmet, elég volt egy szót kimondania: Venezuela. Az ország, amelyre Hugo Chávez 14 éves uralma alatt többen még egy sikeres új baloldali modellként tekintettek, már az elnök utolsó éveiben is elkezdett bajba kerülni, majd utódja, a 2013 óta kormányzó Nicolás Maduro alatt lényegében földbe állt.

Bár az adatok több mint bizonytalanok, de a 2013-2015 körüli csúcshoz képest az ország gazdaság teljesítménye az évtized végére körülbelül 80 százalékkal csökkent. Ez egészen hihetetlen mélyrepülés egy olyan országban, amelyet nem sújt háború vagy valamilyen különösen durva természeti csapás.

Bár kétségtelen, hogy az olajárak 2014-ben kezdődött lejtmenete önmagában is nagyon rosszul érintette az országot, a teljes összeomlást azonban végső soron Chavez és Maduro katasztrofális gazdaságpolitikája okozta. Ez nagyon leegyszerűsítve abból állt, hogy az olajbevételekből szociális programokat és az ország világpolitikai ambícióit finanszírozták, miközben az állam folyamatosan terjeszkedett, államosításokkal egyre több szektort vonva az ellenőrzése alá. Közben azonban még az olajszektorban sem költött beruházásokra, így nemcsak az új feltárások maradtak el a világ legnagyobb bizonyított kőolajtartalékával rendelkező országában, hanem a már működő mezőkön is egyre csökkent a felhozatal az elmaradó karbantartások miatt.

A folyamat végén már tömegek éheztek az országban, és több millióan vándoroltak ki. A maradók között pedig forradalmivá vált a hangulat, és bár közelinek látszott a bukás, a hadsereg és különböző fegyveres bandák durva fellépésének köszönhetően Madurónak végül is sikerült hatalomban maradnia.

Közben az elnök minden bizonnyal realizálta, hogy ez könnyen megváltozhat, ha nem javul a gazdasági helyzet, ezért az utóbbi két évben fokozatos reformokba kezdett. Ezt leginkább úgy kell elképzelni, mint amikor egy kommunisztikus berendezkedésű országban teret engednek a magánszektornak.

Az egyik legfontosabb lépés az volt, hogy a kormányzat a korábbi, elkobzásra épülő stratégiával szemben hallgatólagosan tudomásul vette az amerikai dollár használatát. Mivel a bolívar több hiperinflációs időszakban is teljesen elértéktelenedett, a venezuelai gazdaság spontán dollarizálódott, vagyis az amerikai devizát használják a mindennapok során is, főleg ott, ahol a gazdaság ismét életjeleket mutat. (Az más kérdés, hogy mivel a dollár a csempészet mellett a kivándorolt venezuelaiak hazautalásaiból származik, krónikus hiány van a kisebb címletekből, az egy-, öt- és tízdolláros bankjegyekből.)

A Wall Street Journal helyszíni riportja szerint a viszonylagos fellendülés leginkább a fővárosra, Caracasra és még néhány nagyobb városra jellemző, az ország legnagyobb részét még most is a gazdasági kilátástalanság jellemzi, áram-, víz- és üzemanyag-hiánnyal, valamint fegyveres bandák garázdálkodásával súlyosbítva. Az előbbi helyeken viszont annál látványosabb a változás a két-három évvel ezelőtti helyzethez képest, amikor a legtöbb boltban üresek voltak a polcok, és legfeljebb a feketepiac virágzott, de az is szegényes kínálattal.

Ezzel szemben most már a nagyvárosokban nem látszik áruhiány, és olyan importból származó termékek is kaphatók, mint neves márkák édességei, italai és kerékpárjai, kínai hűtőszekrények vagy éppen japán autók. Az árak ugyan a legtöbb venezuelai számára megfizethetetlenek – egy pizza 20 dollárba kerül, azaz több mint 6500 forint –, a gazdaság vérkeringésének elindulása azonban máris kitermelt egy olyan vagyonosabb réteget, amely számára ez nem probléma.

Sőt, a kormány nemrég kaszinókoncessziókat is kiosztott, pedig a játékbarlangokat Chávez tiltotta be, mondván, azok csak a burzsoáziát gazdagítják. Ehhez képest most 30 engedélyt osztott ki a hadsereg tábornokaiból álló bizottság, egyenként 350 ezer dollárért.

Nagyban azért valószínűleg nem a piacokon már úgy-ahogy boldoguló kiskereskedők kockáztatnak majd a kaszinókban, hanem azok az oligarchák, akik az utóbbi években az állami javak széthordásában és a feketegazdaság építésében jeleskedtek. Azaz a jelenlegi venezuelai viszonyok leginkább a 90-es évekbeli oroszországi vadkapitalizmushoz hasonlítanak. A megelőző lépések egy része is hasonló volt, eltörölték az alapvető élelmiszerek és létszükségleti cikkek hatóságai árait, felszabadították az importot, az adóbeszedést pedig hagyták csendben összeomlani – a közszolgáltatásokkal együtt.

A javuló körülmények hatására a korábban elmenekültek egy része elkezdett visszatérni az országba, már csak azért is, mert a szomszédos országokban is pokolian nehéz a megélhetés a koronavírus-járvány egymást követő hullámai alatt. Az amerikai üzleti lapnak egy 32 éves, Ecuadorból visszatért férfi arról számolt be, hogy taxisofőrként Caracas körzetében havi néhány száz dollárt keres, ami hússzor több, mint a kivándorlása előtt. Egy piacon harisnyákat és alsóneműt áruló nő pedig arról beszélt, hogy több év után az idei lesz valószínűleg az első nyereséges éve, pedig nem is olyan régen biztos volt benne, hogy csődbe megy.

A becslések szerint idén 5 és 10 százalék közötti mértékben nőhet a gazdaság. Ha nem támad fel újra a kormány ragadozó ösztöne, akkor jó esély van a további növekedésre is, de nagyon nem mindegy, hogy megmaradnak-e a Maduro-rezsim megbuktatása érdekében bevezetett amerikai olajipari és pénzügyi szankciók. Eddig ezek hatástalanok maradtak, és egyelőre nem úgy tűnik, hogy ebben változás várható. Jelenleg talán az apátia írja le a legjobban a legtöbb venezuelai politikához való hozzáállását, egy közvélemény-kutatás szerint a lakosság háromnegyede megszabadulna Madurótól, de csak 4 százalék mondta azt, hogy erre a közeljövőben sor kerülhet.