(A szerző a Budapesti Corvinus Egyetem docense. Az Ekonomi a G7 véleményrovata.)

A nyugdíj az átlagolvasó számára egyszerű témának tűnik, aminek az egyetlen lényeges jellemzője, hogy kicsi, és amúgy is csak egy bizonyos, elég magas kortól kezdve érdekes. Sorozatunk – amelynek korábbi részei a cikk végén találhatók – azonban a mértékkel szinte egyáltalán nem foglalkozik, és kifejezetten a fiataloknak és középkorúaknak szól. Nem nyugdíjpolitikai aktualitásokat, hanem stratégiai megfontolásokat vetünk fel. A célunk, hogy a még legalább egy emberöltővel a nyugdíj előtt állók számára egy a mainál sokkal jobb nyugdíjrendszer vízióját vázoljuk fel, hiszen a rendszer alapvető megváltoztatásához – amire szükség van – legalább néhány évtizedes időtartamra van szükség.

A nyugdíjkorhatár hajdan generációkon keresztül változatlan volt, annyira, hogy azt szinte természeti adottságként kezelték. A témával foglalkozók ugyanakkor tudják, hogy időnként – bár nagyon ritkán – változott. Ez érdekes módon kezdetben csökkenést jelentett. A 19. század végén, amikor Bismarck az első állami nyugdíjrendszert létrehozta (Poroszországban), a korhatárt 70 évben állapította meg. Aztán ezt előbb a korai nyugdíjazás lehetőségével praktikusan leszállították annyira, hogy az 1920-as évek végén Magyarországon már a „szokásos” 65 évet iktatták törvénybe. A szociáldemokratáknak ez mindjárt egy stabil programpontot adott: követelték ennek leszállítását 60 évre. Paradox módon ezt a követelést végül a Sztójay-kormány fogadta el úgy, hogy ők – a magyar történelemben először – a nőknek is megállapítottak egy külön, ennél alacsonyabb, 55 éves korhatárt.

Ez aztán rendszereken átívelően változatlan maradt, még jóval a rendszerváltás utánig is, míg végül meghirdették részben az egységes (uniszex) nyugdíjkorhatárt, részben pedig annak fokozatos 62 évre emelését. Ezt a férfiak a 2000-es évek elejére, a nők pedig a végére értek el – hogy akkor mindjárt a fokozatos 65 évre emelést hirdessék meg, amit idén értünk el. (Nem biztos, hogy ezért volt szilárd a korhatár, de tény, hogy ez jól illeszkedett ahhoz, hogy a szocializmus évtizedei alatt a korábban a nyugat-európai értékekhez hasonlóan növekvő magyar élettartam elkezdett stagnálni, és csak néhány évvel a rendszerváltás után kezdett el újra növekedni.)

Ezzel lényegében a 80 évvel korábbi standardot állítottuk vissza úgy, hogy közben jelentősen emelkedett a (lényegében bármely korban vett) várható hátralévő élettartam.

Az ábrán látszik, hogy

29 év alatt a várható hátralévő élettartam az idősebb korcsoportban mindenhol nőtt,

és viszonylag egyenletesen; igaz, a kor előrehaladtával egyre kisebb mértékben. De például a 60 évesek esetében ez a növekmény körübelül 3,5 év volt, ami 2020-ban, valószínűleg a koronavírus – remélhetőleg átmeneti – hatására nagyjából egy évvel csökkent.

Ha megnézzük a MISSOC (Mutual Information System on Social Protection) adatbázisát, akkor azt látjuk, hogy az EU-, illetve az EFTA-országok többségében jelenleg hasonló korhatáremelés zajlik; igaz, különböző bázisokról és különböző megcélzott végső (bár valószínűleg ideiglenes) értékkel. Ezen országok egy jelentős része – Bulgária, Ciprus, Csehország, Dánia, Észtország, Finnország, Hollandia, Olaszország, Portugália, Svédország és Szlovákia – esetében ez a növelés nem átmeneti, és nem egy előre meghatározott értéket céloz meg, hanem már hozzá van kötve a várható hátralévő élettartam változásához, ami – a 2020-ashoz hasonló megingásoktól eltekintve – várhatóan folyamatosan növekvő tendenciát mutat. Erre külön angol terminológia is van már: longevity. Maga az Európai Bizottság is – a 2012. február 16-án kiadott nyugdíj fehér könyvében^*COM(2012) 55 final – a nyugdíjkorhatár indexálását a javasolt „jó gyakorlatok” között sorolta fel.

Miről van szó? Változatlan korhatár mellett

az élettartam fokozatos növekedése nem az aktív, hanem a nyugdíjban töltött életszakasz hosszát növeli, ami amellett, hogy indokolatlan, gazdaságilag általában és különösen a nyugdíjkassza egyenlege tekintetében erősen problematikus.

Különösen, hogy az élettartam azért nő, mert egyre egészségesebbek vagyunk, tehát egyre tovább tudunk dolgozni. Ezt mutatják azok a mérések is, amelyek a várható hátralévő egészséges élettartamot próbálják meg számszerűsíteni.

Ezek szerint ez párhuzamosan nő a várható hátralévő élettartammal, tehát nem a betegen töltött időszak nő az életünkben. Ráadásul az emberek által végzett munka is fokozatosan átalakul, a gépesítés, sőt az automatizáció miatt szorulnak vissza az olyan munkakörök, amelyek magas fizikai megterhelést okoznak, és így hamar „elhasználják” az embert. Ráadásul az emberek átlagos aktív élettartama a „másik végéről” is folyamatosan csökken, hiszen egyre terjed a felsőfokú végzettség (amelynek tartamát az érintettek sokszor el is húzzák), vagyis átlagosan egyre később állnak munkába az emberek, tehát a nyugdíjkorhatár növelésére már csak az aktív élettartam hosszának a stabilizálása érdekében is szükség lenne.

Mindezek miatt logikus lenne nálunk is meghirdetni a most véget ért nyugdíjkorhatár-emelés folytatását, de úgy, hogy az a jövőben oly mértékben nőjön, ahogy a várható hátralévő élettartam. (Mivel a járvány miatt az most csökkent, így van néhány évünk erre, míg remélhetőleg visszaáll a növekvő tendencia.)

Persze kérdés, hogyan vegyük figyelembe a várható hátralévő élettartam növekedését a nyugdíjkorhatár növekedésében. Ahogy három éve budapesti előadásán a vezető német nyugdíjszakértő, Axel Börsch-Supan fogalmazott, ő azt javasolja Németország számára (amely mint láttuk, egyelőre nem tartozik az automatikus korhatár-indexálást folytató országok közé), hogy az élettartam-növekményt arányosan osszák meg az aktív és nyugdíjas évek között. Ez másképp azt jelenti, hogy úgy növeljék a nyugdíjkorhatárt, hogy a két időszak aránya állandó maradjon (feltéve persze valamilyen fix vagy változó „kezdő” aktív korhatárt is). Szlovákiában egy a kérdésben érintett vezetővel való személyes konzultációm alapján ezzel szemben azt a módszert választották, hogy rögzítették a nyugdíjas élettartam átlagos, várható hosszát, és úgy növelik a korhatárt, hogy ez állandó maradjon. Sajnos a fent idézett MISSOC adatbázis nem tartalmazza, hogy melyik ország követi az egyik vagy a másik módszert.

Az alábbi ábra azt mutatja, hogyan változtak volna azok a korhatárok, amelyekhez fix 15, 17,5 és 20 év várható hátralévő élettartamok tartoznának. Látszik, hogy a 17,5 év a hajdani férfi nyugdíjkorhatárhoz jól illeszkedett, majd az egységes 62 éves korhatár jelentősen elmaradt ennek emelkedéséhez képest, de a 2010-es évek második felében a „programozott” korhatáremelés újra jól megközelítette ezt az értéket, ami csak a járvány miatti visszaesés miatt vált újra el ettől – remélhetőleg rövid időre. Ezért ezt a 17,5 évet – mint „bevált” átlagos nyugdíjban töltött időt – akár rögzíthetnénk is a jövőre vonatkozólag.

A járvány főleg a nagyon időseket tizedelte meg, de nem érintette az aktívak munkavégző képességét, így szerintem a fenti gondolatmenet nem alapoz meg egy mostani korhatárcsökkentésnek. Persze más lenne a helyzet, ha ezt a csökkenést tartósnak, és nem átmenetinek tekinthetnénk.

Tudjuk, hogy az állami nyugdíjrendszer jelenlegi legnagyobb problémája nemzetközileg az idősödés, vagyis az a jelenség, hogy az aktív fiatalokhoz képest a nyugdíjas idősek aránya állandóan nő, vagyis változatlan járulékkulccsal egyre nehezebb tartani a rendszer pénzügyi egyensúlyát. Ha az idősödést elemezzük, akkor két fő okra bukkanunk:

1. Egyre csökken a megszülető új nemzedék nagysága, vagyis alacsony a teljes termékenységi mutató.
2. Egyre nő a várható hátralévő élettartam, ami változatlan nyugdíjkorhatár mellett a nyugdíjas élettartam-növekedésében csapódik le. A korhatár-indexálás ezek közül a másodikat teljesen semlegesíteni tudja, és bevezetése esetén az elsővel kell már csak foglalkozni.

Fontos ugyanakkor megemlíteni, hogy a várható hátralévő élettartam a különböző rétegeknél különböző mértékben nő, és nagyon nagy különbségek vannak, mondjuk az általános iskolát sem végzettek és a diplomások között, ezért az egységes korhatár-indexálás nem minden rétegre van ugyanolyan hatással. De ez már egy másik problémához vezet, nevezetesen ahhoz, hogy

ilyen heterogén halandósági viszonyok mellett indokolt/méltányos-e az egységes, homogén nyugdíjkorhatár?

Erre a kérdésre könnyű nemmel válaszolni, de annál nehezebb megmondani, hogyan lehetne egy nem egységes, mégis visszaélésektől mentes nyugdíjkorhatár-rendszert megadni.

A sorozat korábbi részei:

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkEgyszerűen meg lehetne oldani, hogy az özveggyé váló nyugdíjasok ne szegényedjenek elA családi nyugdíj sokkal méltányosabb rendszer lenne ebből a szempontból, mint a jelenlegi - írja szakértő szerzőnk.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkÉrdemes lenne a magán- és az állami nyugdíjjáradékokat egymáshoz kapcsolniMagától értetődőnek vesszük, hogy a magánmegtakarításból származó járadékot párhuzamosan kell nyújtani az állami nyugdíjjal, pedig együtt is működhetnének - írja szakértő szerzőnk.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkVan fenntartható nyugdíjrendszer, de azt több módszer ötvözetében találhatnánk megA nyugdíjviták évtizedek óta két fő rendszer hívei között folynak, szakértő szerzőnk szerint azonban a megoldás a kettő együttes alkalmazása lenne.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkEgy nagy port kavart nyugdíjjavaslat védelmébenA humántőke-alapú nyugdíjrendszer nem diszkriminál, és megszerzett jogokat sem vesz el - írja a rendszer bevezetése mellett érvelő nyugdíjszakértő szerzőnk.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkA gyermekvállaláshoz csak két dolog hiányzik, az idő és a pénzAhhoz, hogy legalább az idő meglegyen, hatórás munkaidő, és nem négynapos munkahét kellene - érvel nyugdíjszakértő szerzőnk.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkKinek kell megfizetnie a gyermekvállalást?Ha az állam erősen támogatja a gyermeknevelést, attól az még nem válik jutalmazott tevékenységgé, csak kevésbé veszteségessé.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkA járulék a nyugdíjrendszer befektetési vagy megtérülési ága?A kivándorlás megmutatja, hogy miért hibás a jelenlegi állami nyugdíjrendszer válasza a címben feltett kérdésre.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkEutanázia: erkölcsi kérdés vagy pénzügyi szükségszerűség?A romló demográfia nemcsak a nyugdíj-, hanem az egészségügyi rendszer fenntartását is nehézzé teszi, ami súlyos döntések elé állíthatja a jövőben a gyermektelen időseket.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkA gyermekbe való befektetés megtérülésének logikus csatornája a nyugdíjBurkoltan a mai nyugdíjrendszer is azt ígéri, hogy a gyermeknevelés hozamából lesz nyugdíjunk. De akkor miért nem ennek megfelelőek a szabályok?

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkA gyermeket nem közjószágként kellene kezelni - jelöljük ki a tulajdonjogát!A nyugdíjrendszer arra épül, hogy mindig lesz elég járulékfizető. Ez egyre kevésbé igaz, ezért a nyugdíjon keresztül is honorálni kellene a gyermeknevelést.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkA nyugdíjrendszer szinte összes elemét újra ki kellene találniBárhová nyúlunk, problémába ütközünk.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Élet emelés korhatár nyugdíj nyugdíjrendszer Olvasson tovább a kategóriában