Az utóbbi nagyjából fél évtizedben a fejlett világban, különösen az Egyesült Államokban gyors fordulatot vettek a gazdaságpolitikai prioritások, és a kínai ipar globális lábnyomának és versenyképességének rohamos növekedésével párhuzamosan ismét népszerűvé vált az iparpolitika, vagyis az ipari termelés és az ipari technológiák fejlesztésének állami ösztönzése és közvetlen pénzügyi támogatása.

Az amerikai kongresszus az utóbbi két évben több olyan csomagot is elfogadott, amelyek dollár százmilliárdokat ígérnek az állam által stratégiainak tekintett szektorok, például a csipgyártás, az autóipar vagy a zöldenergia-termelés kibocsátásának és kutatás-fejlesztésének támogatására, részben a Kínával szembeni stratégiai versengés, részben a nyugati ipari foglalkoztatás csökkenéséhez és a dezindusztrializációhoz köthető társadalmi problémák ellensúlyozása végett. Ezek a nézetek pedig újabban Európában is élénkebben kezdenek életre kelni, miközben a fejlett ázsiai gazdaságokban a modernizáció kezdete óta szerves részei a gazdasági gondolkodásnak.

Ha egyelőre túlzás is lenne a világgazdaság gyökeres átrendeződéséről beszélni, az első empirikus jelek szerint a globális kereskedelem és befektetések áramlása valóban elkezdte követni az amerikai ösztönzőket: az amerikai ipari beruházások megugrottak, a nemzetközi tőke pedig erősebben áramlik a baráti országokba, míg például Kínába és más ellenfelek felé egyre kevésbé.

A magyar kormány kommunikációjában kissé skizofrén módon közelít a jelenséghez. Egyrészt a kormányzati proklamációk visszatérő eleme, hogy Magyarország és személyesen Orbán Viktor miniszterelnök jó ütemérzékkel, a lomha Nyugat előtt felismerte, hogy a jövő az iparé, és már több mint egy évtizede munkálkodik az „újraiparosításon”. Másrészt az is megjelent a kormányzati reakciókban, hogy az amerikai iparpolitika árt a hazai gazdaságnak, mert a bőkezű állami támogatásokkal „elviszi az ipart” Európából.

Érdekes kérdés, hogy a kormány ettől miért pont Amerika esetében fél, miközben az európai ipar az utóbbi évtizedekben inkább Kínába vándorolt, amit jelez, hogy az ázsiai országgal szemben 396 milliárdos mínuszban van az Európai Unió árukereskedelmi mérlege, Amerikával szemben viszont 150 milliárd euró pluszban.

Ugyanakkor azt illetően jogos a félelem, hogy mint minden jelentősebb gazdasági átrendeződésnek, ennek is lesznek vesztesei, és ezek vélhetően nem a hadviselő felek közül fognak kikerülni. Az Egyesült Államok, Kína vagy Nyugat-Európa jelentős belső erőforrásokkal rendelkezik ahhoz, hogy helytálljon a versengő iparpolitikák világában. Ám sok kis és közepes szereplőnek nincsenek meg a kapacitásai ehhez, és emiatt egyes jóslatok szerint az iparpolitika visszatérése jelentős járulékos károkat szedhet két országcsoport körében:

• Az egyik csoportot azok a „kereskedő államok” jelentik, amelyek eddig a tőke, az áruk és szolgáltatások relatíve szabad áramlására építették gazdasági modelljüket, mint Szingapúr vagy akár London pénzügyi központja.
• A másik csoportot pedig azon fejlődő és feltörekvő gazdaságok, amelyek az ipar kitelepítésének haszonélvezői voltak, és a külföldi tulajdonú gyáraknak köszönhetően képesek voltak feljebb lépni a termelési és technológiai hálózatokban.

Mindkét csoport tagjaira igaz, hogy az ipari globalizáció esetleges visszaszorulása és a kutatás-fejlesztés feletti erősebb központi kontroll csökkenti a növekedési potenciáljukat, miközben kisebb méretükből és szűkösebb erőforrás-ellátottságukból fakadóan nem lesznek képesek harcba szállni a nagy gazdaságokkal.

Dollár százmilliárdok

Az nem feltétlenül kőbe vésett dolog, hogy mi számít iparpolitikának, és hol húzódnak a kifejezés határai. A gazdaságpolitika számos közvetlen és közvetett úton befolyásolhatja az ipari termelés alakulását, például a vámpolitikán, a társasági adó kulcsán és egyedi adókedvezményeken, infrastrukturális beruházásokon, a környezetvédelmi szabályozásokon, a közbeszerzési szabályok alakításán, a bürokratikus akadályok csökkentésén, az ipari energiaárak befolyásolásán, a munkajogon, az oktatási és szakképzési rendszeren vagy akár a civil társadalom érdekérvényesítő képességének korlátozásán keresztül. Az iparra támogatólag ható szabályozások és támogatások pedig gyakran nem is csupán központi, hanem helyi szinten is jelentkeznek: Magyarországtól Kínán át számos példa van rá, hogy a „baráti” önkormányzatok külön kedvezményekben részesítik az odatelepülő cégeket. 

Emiatt relatíve nehéz megmondani azt is, hogy melyik állam mennyit költ „iparpolitikára”, bár napjainkban vannak kezdeti próbálkozások. A CSIS washingtoni agytröszt például azt számolta össze, hogy mennyi pénz megy nagy gazdaságokban „olyan állami beavatkozásokra, amelyek az erőforrások újraelosztásával támogatnak kijelölt vállalatokat és szektorokat meghatározott politikai célok elérése érdekében”. Az így is relatíve homályos kategória lényege, hogy lehatárolja a célzott támogatásokat az általános gazdaságpolitikai beavatkozásoktól (például az adócsökkentéstől vagy a foglalkoztatási politikától).

Ezen megközelítés szerint 2019-ben Kína GDP-je 1,7 százalékát, akkori áron 248 milliárd dollárt költött az ipar közvetlen támogatására célzott pénzügyi- és adótámogatásokon, kedvezményes hiteleken, állami tőkealapok befektetésein és más transzfereken keresztül.^*Érdekes mellékszál, hogy míg Orbán Viktor beosztottjai szerint részben az okozta a nyugati ipar „válságát”, hogy a fejlett világ a gyártás helyett a szolgáltatások fordította erőforrásait az utóbbi két-három évtizedben, valójában a kínai iparpolitikai támogatások egy jelentős része a szolgáltatásokba folyik, mint a szoftverfejlesztés és az üzleti szolgáltatások.

Ugyanez GDP-arányosan Dél-Koreában 0,67, Franciaországban és Japánban 0,5, Németországban, Tajvanon és az Egyesült Államokban 0,4 százalék körül mozog. Dollárban kifejezve az amerikai érték a második 84 milliárddal, míg Japán 26, Németország és Franciaország 16-15, Dél-Korea 10 milliárd dollárral kullog.

A becslések szerint az amerikai érték idén a GDP 0,7 százalékára nőhet, és a Biden-kormány változatos csomagjai a konzervatív becslések szerint a következő tíz évben további 390, az középutas becslések szerint 1200 milliárd, a legoptimistább jóslatok szerint 2100 milliárd dollárnyi állami tőkét mozgósíthatnak (miután a támogatások egy jelentős része adókedvezmény formájában elérhető, a végső összeg jelentős részben attól függ majd, hogy a vállalati szféra mekkora értékben tudja majd igénybe venni ezeket). Az Európai Bizottság hasonlóan ambiciózus terveket sző: a Zöld New Deal elnevezésű, az amerikaihoz hasonló prioritiásokat követő program keretében mintegy 670 milliárd eurónyi támogatást tervez allokálni az energetikai átmenettel indokolt iparpolitikára (bár a kivitelezésről – ahogy más uniós támogatások esetében – itt is a tagállamok döntenek).

A német kormány az állami támogatásokkal szembeni uniós szigor puhulását kihasználva ezen felül nemrég 15 milliárd eurót költött két külföldi mikrocsipgyárra, és a jövő évben 54 milliárdot tervez költeni a zöld átmenetre; Emmanuel Macron francia elnök pedig a régi etatista francia hagyományoknak megfelelően egy még ambiciózusabb európai uniós iparpolitika létrehozásán mesterkedik. Ez pedig a többi fejlett gazdaságban is hasonló programokat szül: Dél-Korea és Japán is a csipgyártás és az energiaipar támogatásába kezdett, hogy megtartást és erősítsék pozícióikat a feltörekvő technológiák terén.

Bár itt Kínánál és az Egyesült Államoknál messze alacsonyabb összegekről van szó, a kedvezményezett szektorok és vállalatok köre is szűkebb, ezért a „közepes” gazdaságok esetében még megvan az esély, hogy lépést tudnak tartani a két nagy költésével. Az erre való hajlandóságot jelzi, hogy a kutatás-fejlesztési költés terén GDP-arányosan a fejlett világ még mindig Kína előtt jár, az ázsiai ország 2,2 százalékos költése jóval alacsonyabb, mint a 3-3,5 százalék közötti értékeket produkáló Németországban, az Egyesült Államokban, Japánban, Tajvanon vagy a 4,6 százalékkal világvezető Dél-Koreában.

Aggódnak a kereskedő államok

Ezen fejleményeket látva manapság az előző évtizedek olyan sikerországaiban is kongatják a vészharangot, mint Szingapúr, amely nagyjából fél évszázaddal Orbán Balázs miniszterelnöki tanácsadó előtt rájött, hogy jó biznisz mindenkivel jóban lenni, és a világgazdaság sok feltörekvő gócpontjához csatlakozni, így Ázsia pénzügyi kapujává és kereskedelmi elosztójává fejlesztette magát.

A probléma, hogy a technológia- és tőkeáramlás feletti kontroll erősödése és az ipar hazatelepítésére való nyugati és keleti törekvések fényében az ilyen gócpontok vesztenek fontosságukból, miközben az iparpolitikai versenybe nem tudnak beszállni. „Nem tudunk rálicitálni a nagyfiúkra” – mondta nemrég Lawrence Wong szingapúri miniszterelnök-helyettes. 

Az Európa gazdasági összeomlásáról heti rendszerességgel értekező Wall Street Journal a másik nagy potenciális vesztesként az Egyesült Királyságot emelte ki. A londoni pénzügyi világ a maga nemében eddig Európa Szingapúrja volt, amely a világot behálózó jelenlétével a fejlett és fejlődő világ tőkéjének áramlásából is profitált. Eközben viszont az összes nagy fejlett gazdaságnál erősebb dezindusztrializáció ment végbe: míg a feldolgozóipar hozzáadott értéke Németországban 18, az EU-ban átlagosan 15, az Egyesült Államokban a GDP 11 százaléka, az Egyesült Királyságban 2022-re 8 százalékra esett.

A helyzetre a brexit is rátett egy lapáttal. A kilépési népszavazás előtt a brexitpárti konzervatívok azzal kampányoltak, hogy a szigetország az uniós béklyót levetve egy globális kereskedelmi és szolgáltatási központtá válhat. Azzal persze nem számoltak, hogy mire a brexit megvalósul, a világ nagyot fordul majd, és az addig szabad kereskedelem és tőkeáramlások egyre erősebb állami befolyás alá kerülnek az Egyesült Államokban, Kínában és az EU-ban. Ezzel együtt ha kicsit késve is, de idén tavasszal a brit kormány is beszállt a sorba egy szerteágazó iparpolitikai programmal, bár ez az ország pénzügyi helyzete miatt kevésbé ambiciózus, és bírálói szerint nem is annyira összeszedett, mint a konkurenciáé.

Kétezer milliárd forint a kétezer milliárd dollárral szemben

Rövid távon egyes feltörekvő gazdaságok és kereskedő államok profitáltak az iparpolitika reneszánsza mögött álló feszültségekből: Magyarország és több európai és délkelet-ázsiai gazdaság exportjára jótékony hatással volt, hogy a termelés Kínába vándorlása megállt, és a fejlett gazdaságok elkezdték diverzifikálni beszerzési csatornáikat. A fejlődő világ nyersanyagban gazdag államai pedig kartellezéssel és a feldolgozóüzemek bevonzásával próbálnak nyereséget kovácsolni a zavarossá váló nemzetközi viszonyokból.

A nagyok fegyverkezési versenyébe a maga sajátságos módját a magyar kormány is beszállt,

aminek a leglátványosabb eleme az ázsiai akkumulátorgyárak jelentős állami támogatásokkal, adókedvezményekkel, adminisztratív akadálymentesítéssel és olcsósított munkaerővel való bevonzása. A kibontakozó hazai iparpolitikai elképzelések mentén a G7 számításai szerint eddig egyedi kormánydöntések és infrastrukturális beruházások formájában minimum 1050 milliárd forint támogatást nyújtott a szektor szereplői számára. Ez majdnem akkora összeg, mint amennyit 2004 és 2023 között összesen kifizetett a magyar állam egyedi kormánydöntéseken keresztül. Ezt megelőzően Magyarország a kormány állítása szerint a koronavírus-járvány alatt már elköltött 1200 milliárd forintot „munkahelyvédelemre”, aminek több mint ötöde német multik támogatását jelentette; a jegybank pedig a Növekedési Hitelprogramjának keretében 6300 milliárd értékben hitelezte kedvezményesen a vállalati szférát.

A hazai vállalatok számára a Baross Gábor Újraiparosítási Hitelprogram keretében további ezermilliárd forintos keretet hozott létre a kormány. A Gazdaságfejlesztési Minisztérium szerint ennek augusztus végéig háromnegyedére már le is szerződtek, bár a kedvezményes hitelek csupán 39 százaléka megy a feldolgozóiparba. Ezen felül az uniós Zöld New Deal első lépéseként az Európai Bizottság felé egy 2,36 milliárd eurós beruházásösztönző magyar programot hagyott jóvá, amelyből elvben 2025 végéig lehetne adókedvezményeket és közvetett támogatásokat finanszírozni a stratégiai iparágakban.

Ugyan a költés több év alatt oszlik el, de pusztán a három aktív program a 2022-es GDP közel öt százalékára rúg, azaz arányosan a magyar állam bőven a kínai és amerikai mértékben önti a pénzt az iparra. Abszolút értéken azonban a nyolc-tízmilliárd eurós magyar költés eltörpül a nagy gazdaságok iparpolitikája mellett, ennyit a német kormány egyetlen mikrocsipgyárra fizetett ki.

A gazdagok gazdagodnak

Juhász Réka, a University of British Columbia kutatója és kollégái egy (részben az emberi munkaerőt kiváltó gépi tanulással készült) összefoglalóban azt írták, hogy míg 2009 és 2019 között magas jövedelmű országokban átlagosan 95 darab különböző iparpolitikai program indult, addig az alacsony és közepes jövedelmű országokban átlagosan csupán 18 darab. Szerintük az iparpolitikák általános jellemzője, hogy azok céljai és eszközei ugyan gyakran különböznek az eltérő jövedelmi szintű országok között, de jellemzően hasonló iparágakat próbálnak segíteni.

Ez a helyzet kihívást jelent a kisebb adminisztratív és pénzügyi kapacitásokkal rendelkező feltörekvő országoknak, amelyek értelemszerűen nem tudják felvenni a versenyt. 

• Egyrészt napjaink húzóágazatai rendkívül tőke-, tudás- és technológiaintenzívek, ahol a fejlett világ magasabb tűzereje hatványozottan érvényesülhet: a mesterséges intelligencia, a kvantum-számítástechnika vagy a zöldenergia területén a sikeres iparfejlesztés sok pénzt, tág állami kompetenciákat és egy fejlett, jól működő gazdasági és innovációs rendszert kíván.
• Másrészt ha a fejlett világ befelé fordul, és szigorúbb állami ellenőrzés alá vonja a technológiák áramlását, még nehezebb lesz kutatás-fejlesztést folytatni és magasabb hozzáadott termelési folyamatokhoz jutni a világgazdaság központjától politikailag és földrajzilag távolabb lévő területein, és vélhetően a legmagasabban képzett emberek elvándorlása is erősödni fog.
• A harmadik probléma, hogy az iparpolitika kedvezményezettjei jellemzően eleve hatékony nagyvállalatok, mint a tajvani TSMC, az amerikai Intel, a kínai CATL és Huawei vagy akár a német autógyárak. Ez nemcsak a nemzetek közötti, hanem a vállalatok közötti erőviszonyokat is jelentősen átformálhatja: az állami pénzen tápolt nagyok még nagyobbak és hatékonyabbak lesznek, a kisebb országok feltörekvő vállalatai pedig még nehezebben rúgnak majd labdába a nemzetközi piacokon.
• A „jó” iparpolitika mindemellett kompetens államot kíván, hiszen a stratégiai szektorok és vállalatok kijelölése, a hatékony támogatási módok megtalálása hagyományosan nehéz feladat, amelyben csak kevés ország sikeres: minden kelet-ázsiai nemzeti bajnokra jut jó pár latin-amerikai, délkelet-ázsiai vagy közel-keleti, állami pénzből feltőkésített csődtömeg.

Emiatt a fejlett világ iparpolitikai aktivizmusa hosszabb távon súlyos járulékos károkkal járhat a kimaradók számára. Az amerikai vagy a német iparpolitika veszélye nem az, hogy „elviszi az ipart”, mivel az alacsonyabb hozzáadott értékű összeszerelő üzemeket nem éri meg „hazavinni”, ezek az utóbbi években is inkább Vietnámba, Mexikóba, Törökországba vagy akár Magyarországra települtek.

A probléma inkább az, hogy ez a folyamat nehezebbé teszi a nemzetközi értékláncokban való feljebb lépést a gyengébb és kisebb szereplők számára, azaz gyárak ugyan lesznek, de a fejlett gazdaságokhoz való felzárkózás csatornái szűkülnek.

A dolog iróniája, hogy a magyar „iparpolitika” inkább a lemaradás konzerválását segíti, mint a felzárkózást.

Egyfelől a hazai támogatási programok nagyrészt a német és ázsiai cégek versenyképességét növelik, és ezzel a nagyok keze alá játszanak. Másfelől a külföldi üzemek támogatása inkább defenzív lépésnek fogható fel, mégpedig nem a technológiai hatalmakkal, hanem az azonos helyzetű, a külföldi feldolgozóipari működőtőke-beruházásoktól szintén számottevően függő országokkal, például Szlovákiával, Lengyelországgal vagy Csehországgal szemben.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkRövid távon Magyarország is jól járt a kínai–amerikai kereskedelmi háborúvalAz amerikai piacról védővámokkal kiárazott kínai termékek helyét harmadik országok exportja vette át, hazánk is a relatív nyertesek között van. Kérdés, hogy hosszabb távon is így marad-e.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikk64 millió forintba kerül egy akkumulátorgyári munkahely a magyar állam számáraSokféle formában támogatja a kormány az akkumulátorgyárak letelepedését, és az összegek is olyan jelentősek, hogy abból több évnyi bért ki lehet fizetni.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkÁllamosítás és kartellezés: az akkugyártás felfutása ismerős folyamatokat indított a lítiumkitermelésbenChile, Mexikó és Bolívia az olajtermelők kartelljéhez hasonló szövetséget akar létrehozni az akkugyártás fő alapanyaga, a lítium árának szabályozására.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Világ akkumulátorgyártás deglobalizáció egyesült államok feldolgozóipar globalizáció iparpolitika Kína Magyarország Olvasson tovább a kategóriában