Jelentős változásokat alapozhat meg, és klímavédelmi szempontból hatalmas előrelépést jelent, másrészt viszont az eredeti tervekhez képest jóval kevésbé ambiciózus, és a fosszilisenergia-ipar számára nagylelkű engedményeket tartalmaz az Egyesült Államok szenátusa által vasárnap elfogadott gazdaságpolitikai és klímacsomag.
Mivel pár héttel ezelőtt még az sem tűnt valószínűtlen forgatókönyvnek, hogy egyáltalán nem lesz semmi Joe Biden harmadik nagy költségvetési csomagjából, a félidős választásokra készülő demokratáknak már az is nagy sikernek számít, hogy hosszas huzavona után egyáltalán sikerült átnyomni a szenátuson a törvénytervezetet. Az inflációcsökkentő törvény (Inflation Reduction Act) néven futó gazdasági csomag a képviselőházon várhatóan már jóval egyszerűbben megy majd át, mielőtt az elnöki aláírással törvényerőre emelkedne.
Ebben a cikkben a csomag elfogadását megelőző egyezkedésekre részletesebben nem térünk ki, a csomag végső formája szempontjából legfontosabb történetszálat viszont érdemes röviden összefoglalni. Ez határozta ugyanis meg a csomag legjelentősebb részét képező klímaügyi intézkedések végső formáját, amivel kapcsolatban a vasárnap óta megjelent értékelésekre a félig teli vagy félig üres pohár hozzáállása jellemző.
Az elmúlt hónapokban leginkább a meglehetősen konzervatív Nyugat-Virginia demokrata szenátora, Joe Manchin meggyőzése volt a kulcskérdés. A fosszilisenergia-iparágtól jelentősen függő állam szenátora ugyanis hónapokig blokkolta a törvényjavaslat elfogadását. Konkrétan miatta keresztelték át inflációcsökkentő törvényre a csomagot, ami eredetileg Build Back Better néven futott. Végül pedig azért cserébe ment bele a csomag támogatásába, hogy megépülhet a 480 kilométeres, Nyugat-Virginián is áthaladó Mountain Valley földgázvezeték, amely a szénből élő állam energiaátmenetét a földgáz irányába terelné.
A poharat félig telinek látó értékelések azt emelik ki, hogy
korábban még soha nem volt arra példa, hogy az USA-ban országos szinten ilyen jelentős klímavédelmi hatásokkal bíró költségvetési csomagot fogadjanak el.
„A törvényjavaslat elfogadása a szenátusban a legjelentősebb hír azóta, hogy Kína két évvel ezelőtt bejelentette, hogy 2060-ra el akarja érni a nettó nulla kibocsátást, de talán még a párizsi megállapodás öt évvel korábbi elfogadása óta is” – írta például az Atlantic szerzője.
A félig üres poharat látók pedig egyrészt azt emelik ki, hogy a törvénytervezet eredeti formájában, Green New Deal néven futva még jóval ambiciózusabb – több mint 3500 milliárd dolláros – lett volna, és több területre is terjedt volna ki. Különösen a szociális ügyekre, biztosítva például, hogy a zöld átállás „igazságos átállás” is legyen. A már ehhez képest is kisebb, eredetileg körülbelül 2200 milliárdosra tervezett Build Back Better csomagnál is szerényebb lett a szenátus által elfogadott inflációcsökkentő csomag, amely körülbelül 789 milliárd dollár bevételt hozna 10 év alatt, miközben 433 milliárd dollárt költene el (tehát részben csökkentené is a deficitet).
A bevételek jelentős része (313 milliárd dollár) jönne az egymilliárd dollár feletti éves árbevétellel rendelkező vállalatok társasági adójának 15 százalékra emeléséből és néhány adózási kiskapu bezárásából. Szintén csaknem 300 milliárd dollár bevételre számítanak abból, hogy a Medicare-t feljogosítanák arra, hogy tárgyalhasson a gyártókkal a vényköteles gyógyszerek áráról. Ez a kisebb biztosítók által kialkudhatónál alacsonyabb árakat, egyben jelentős megtakarítást vetít előre az állami egészségbiztosítónak.
A kiadási oldal legjelentősebb tétele pedig az a klímacélokhoz rendelt 369 milliárd dollár, aminek legnagyobb részét, nagyjából 260 milliárd dollárt tiszta energia termelését célzó, valamint elektromos autók vásárlása után járó adó-visszatérítések (80 milliárd dollár) teszik ki.
A csomag kritikusai szerint problematikus – a támogatói szerint viszont éppenhogy jó -, hogy a csomag sokféle energiaforrást tisztának tekint, tehát a nap- és szélenergia bővítése mellett jelentős forrásokat kaphatnak nukleáris, geotermikus vagy hidrogénes energetikai projektek is, és a sokat kritizált CCS-technológiákra (carbon capture and storage, azaz a szén-dioxid lekötése és tárolása) is fordít forrásokat a csomag.
A közel 400 milliárd dollár állami támogatás Robert Pollin, a University of Massachusetts – Amherst közgazdász professzora szerint nagyjából 600 milliárd dollár magánberuházást hoz majd magával. Ez szerinte ugyan éves szinten összesen csak negyede a szükséges beruházásnak, viszont az is fontos szempont, hogy csökkentheti az Egyesült Államok lemaradását Kínával szemben az energiaátmenetbe való befektetések terén.
A csomaggal szembeni másik nagy zöld kritika pedig azzal kapcsolatos, hogy a megújulók mellett fosszilis projektek is jelentős állami hátszelet kapnak. A csomag alapján egyrészt engedélyt kapnak azok az alaszkai és Mexikói-öbölbeli olaj- és gázkitermelési projektek, amelyeket korábban egy bírósági döntés alapján állítottak le. Valamint az is belekerült a törvénybe, hogy nap- és szélenergiás projektekhez biztosított állami tulajdonban lévő földterületeken és vizeken fosszilis projektek is jóváhagyást kaphatnak.
Ez klímavédelmi szempontból teljesen vállalhatatlan,
a Nemzetközi Energiaügynökség tavalyi jelentése szerint az ilyesmi nem összeegyeztethető a 2050-es nettó zéró célok elérésével. Mindez azt is jelenti, hogy a csomag elengedi azt a célt, hogy a felmelegedést 1,5 Celsius-fok alatt tartsuk az ipari forradalom előtti átlaghőmérséklethez képest. Egyes értelmezések szerint viszont a csomag valójában arra fogad, hogy a támogatásoktól a megújulók annyival olcsóbbá válnak, hogy igazából nem is éri majd meg belevágni újabb fosszilis beruházásokba.
Ezt a forgatókönyvet erősítik meg azok az elemzések, amik szerint az olcsón kitermelhető területek hiányában nem várható a kitermelés masszív fellendülése a törvény elfogadása után sem, és a nagy olajcégek valójában inkább a CCS, hidrogénes és bioüzemanyagos projektekre vonatkozó adó-visszatérítésekkel járnak jól. Visszatérve a karbonsemleges energiatermelés árcsökkenésére: ugyanez a logika amögött is, hogy a csomagot inflációcsökkentő újrabrandeléssel próbálják eladni, az elemzések szerint ugyanis rövid távon egyáltalán nem, hosszabb távon viszont az energia olcsóbbá tételén keresztül csökkenthetné az árakat (rövid távon minimálisan még infációnövelő hatása is lesz).
A modellek szerint mindenesetre a csomag kibocsátáscsökkentő hatásai jelentősen meghaladják majd a kibocsátásnövelő elemeket. A Princeton REPEAT projektjének becslése szerint az USA 2005-ös kibocsátási szintjéhez képest 2030-ig 42 százalékkal, az Energy Innovation becslése szerint 37-41 százalékkal, a Rhodium Groupé szerint pedig 31-44 százalékkal.
Mindez messze van attól az 50 százaléktól, amivel Biden eredetileg kampányolt, ugyanakkor
nagyjából 10-20 százalékponttal nagyobb annál a kibocsátáscsökkentésnél, amerre az amerikai gazdaság a csomag nélkül tartana.
A maradék 10 százalékpontból tagállami és önkormányzati szintű intézkedésekkel, valamint elnöki rendeletekkel lehetne valamennyit tető alá hozni.
A csomag globális klímapolitikai jelentősége alapján két érdekes szempont lehet kiemelésre érdemes. Az egyik maga a tény, hogy az USA-ban ezelőtt még soha nem sikerült országos szinten átfogó klímaügyi csomagot elfogadni.
Ahogy azt Robinson Meyer, az Atlantic szerzője cikkében végigveszi, mióta a NASA egyik tudósa az 1980-es évek végén az amerikai szenátus egyik bizottságát a globális felmelegedés veszélyeire figyelmeztette, Bill Clinton, George W. Bush és Barack Obama elnöksége alatt több alkalommal is nekifutottak szén-dioxid-adó vagy kibocsátáskereskedelmi rendszerek bizonyos formáinak bevezetésébe, de a szenátus minden alkalommal elkaszálta a terveket.
A most elfogadott klímacsomag jelentős részben viszont nem adókból, hanem tiszta energiatermelést ösztönző adókedvezményekből áll, ami azt is jelentheti, hogy a zöld iparpolitika (reál)politikai szempontból járhatóbb utat jelent az adóztatáshoz képest.
A másik fontos tanulságra Adam Tooze gazdaságtörténész, a Columbia Egyetem professzora hívta fel a figyelmet egy Manchin győzködéséről szóló Politico-cikk alapján. Ebben azt mutatták be részletesebben, ahogy a Nyugat-Virginiában akkumulátorfejlesztő startupot pénzelő Bill Gatestől kezdve nukleáris energiában és hidrogénben utazó energetikai cégek vezetőin keresztül CCS-technológiákban gondolkodó olajcégekig és különféle szakszervezeti vezetőkig hogyan győzködték a szenátort arról, hogy támogassa a csomagot.
Tooze szerint mindez olyan jelentős gazdaságszerkezeti és az ehhez kapcsolódó érdekviszonyok körüli változásokról árulkodik, ami arra is magyarázatot ad, hogy hogyan sikerült a 90-es évek óta reménytelennek tűnő amerikai klímapolitikát feléleszteni.
Úgy tűnik, a jövőben úgy fogunk visszatekinteni Manchin 2022. júliusi fordulatára, mint arra a pillanatra, amikor az Egyesült Államok zöld kapitalista koalíciója végre elég erős lett ahhoz, hogy legyőzze az energia status quo legmakacsabb védelmezőit
– írja.
