Hírlevél feliratkozás
Mészáros R. Tamás
2023. február 21. 04:34 Világ

Sokan szeretnének nemzeti bajnokokat, de ez egyre kevésbé reális

A hazai közbeszéd egy visszatérő toposza, hogy a külföldi működőtőkére alapozott gazdasági felzárkózás zsákutca, vagy legalábbis egy bizonyos ponton túl elégtelen a fejlett országgá váláshoz, ez csak az “ázsiai” példa szerint “nemzeti bajnokok”, azaz hazai tulajdonban lévő, versenyképes ipari vállalatok állami támogatással való felemelése által lehetséges.

A nemzeti bajnokok (és az azok élén álló nemzeti tőkésréteg) kitermelése mellett számos érv szól: a külföldi tőkével szemben a világpiacon is versenyképes nemzeti bajnokok több nagyobb hozzáadott értékű, jobban fizető munkakört hoznak létre hazájukban, serkentik a hazai innovációt, a nyereségük nagyobb hányadát hozzák haza vagy tartják otthon, amiből több beruházás születhet és az állam külső egyenlege is javul. 

Emiatt a hazai ipar kitermelésére törekvő, és ennek érdekében a gazdaság irányításába tevékenyen belenyúló “fejlesztő állam” tézise már legalább az 1980-as évek óta a politikai gazdaságtan egyik visszatérő slágertémája – mostanság már a korábban az iparpolitikát élesen elítélő Nemzetközi Valutaalap (IMF) elemzései között is találni a stratégiát támogató hangokat. 

Az utóbbi években azonban még az iparpolitika korábbi támogatói között is akadtak olyanok, akik szerint a régi recept ma már nehezen alkalmazható, és a siker forrása változóban van. 

  • Egyes fősodorbeli közgazdászok körében az utóbbi években népszerűbbé vált az az elképzelés, miszerint napjaink technológiai és világgazdasági változásai miatt ez a fejlődési út már lezárult, és a jövőben a felzárkózási lehetőségek a szolgáltatási szektorban jelentkeznek majd. Itt azonban merőben más kompetenciákat és ebből fakadóan más stratégiát kíván a felzárkózás, mint a nemzeti bajnokok kitermelésén alapuló ázsiai recept esetében.
  • Mások azt emelik ki, hogy a kevés és sok szempontból egyedi ázsiai példaországra számos kudarc jut, miközben tucatnyi olyan ellenpélda is van, amelyek jelentős külföldi tőkebeáramlás mellett közelítették meg a gazdag országok életszínvonalát. Azaz a nemzeti bajnokjelöltek támogatása önmagában még nem csodarecept, és a külföldi működőtőkén (FDI) alapuló fejlődés a világ jelentős része számára pozitív, még ha nem is lesz belőlük Dél-Korea. 

Elrúgták a létrát

A nemzeti bajnokok és a hazai tőkésosztály kitermelésével szemben régi bírálat, hogy jellemzően néhány olyan kelet-ázsiai országra fókuszál, amelyek egyedi geopolitikai és külgazdasági körülmények között váltak fejletté, és a nemzetközi helyzet változása és/vagy az eltérő politikai és társadalmi intézmények hatása miatt példájukat már az ázsiai másodvonal sem tudta követni.

Japán és Dél-Korea külföldi tőkebeármalás nélkül, nagyrészt hazai forrásokból, ám az Egyesült Államok hathatós pénzügyi segítségével és az amerikai piachoz való féloldalas hozzáféréssel fejlődött fel. Ezzel szemben a külföldi tőke már Tajvan esetében is fontosabb szerepet játszott a fejlődés beindulásában, míg Malajzia, Thaiföld, Indonézia vagy a Fülöp-szigetek esetében a nemzeti bajnokok kitermelésére tett kísérletek elbuktak, és nem tudták reprodukálni a hazai tőkésekre felhúzott “ázsiai csodát”. 

Kínára manapság egyesek a nemzeti tőkésítés mintaországaként hivatkoznak, ám valójában a külföldi tőkebeáramlás Kínába jóval magasabb, mint Japán vagy Dél-Korea esetében volt. A nyugati és ázsiai vállalatok gyárai és az azok köré kiépült kínai beszállítói láncok központi szerepet játszottak a “kínai csoda” első három évtizedében, ezzel szemben az iparpolitikai módszerek relatíve frissek, az elmúlt egy-másfél évtizedben jelentek meg, és hatékonyságuk a kevés empirikus kutatás alapján eleve nem bizonyított. (A gazdasági csodaként említett Hongkong és Szingapúr eleve más tészta, hiszen stratégiai lokációját kihasználó kereskedelmi és pénzügyi gócpontokról, a nemzetközi adóelkerülés fellegvárairól van szó, ahol a külföldi tőkebeáramlás aránya messze veri bármelyik FDI-függő feltörekvő országét.)

Egyesek ezt az eltérő belső körülményekkel magyarázzák, például azzal, hogy a kis- és középbirtokosok között relatíve egyenlő versenyhelyzetet teremtő északkelet-ázsiai földreformokkal szemben Délkelet-Ázsiában a nagybirtokosok fölözték le a mezőgazdasági többletet, tőlük viszont idegen volt a verseny és kevésbé voltak érdekeltek az innovációban és a reformokban. Emellett az állami bürokrácia gyengébb tudásszintje, az etnikai és területi sokszínűség, eltérő kulturális mintázatok is előkerülnek a jellemzően gyenge empirikus lábakon álló elméletek között. 

A magyarázatok egy másik csokra a külső tényezőkkel foglalkozik. Csang Hadzsun, a Cambridge-i Egyetem dél-koreai közgazdászának régi elmélete, hogy a fejlett világ ugyanúgy iparpolitikával és merkantilizmussal  lett gazdag, mint később Ázsia, de utána “kirúgta maga alól a létrát”. Ahogy az első feltörekvő ázsiai gazdaságok az Egyesült Államok és Európa technológiai riválisává váltak, elkezdték korlátozni a nyugati piacokhoz és főleg a szellemi tulajdonjogokhoz való hozzáférésüket, igyekeztek ellehetetleníteni az iparpolitikai lépéseket, és a “washingtoni konszenzus” liberalizációs és deregulációs programjának keretében megnyittatták a gyengébb fejlődő gazdaságokat erőfölényben lévő hazai vállalataik előtt. Csang szerint ugyanakkor a sikeres felzárkózáshoz a külföldi működőtőke (FDI) kizárása és a hazai tőke felemelése kell. 

Kevésbé lánglelkű tavalyi elemzésében hasonló eredményre jut Dani Rodrik és szerzőtársai, akik szerint az ázsiai recept két okból nem releváns felzárkózási program manapság.

  • Az egyik a “hiperglobalizáció”: míg az ázsiai csodaországok képesek voltak feltörekvő szektoraikat és nemzeti bajnokaikat a külső versenytől elzárva fejleszteni, addig ezek a körülmények ma már nem reprodukálhatók (azaz elrúgták a létrát). A nemzetközi siker a feldolgozóiparban csak a globális értékláncokba való betagozódással érhető el, amely (szerintük legalábbis) nem jelent komolyabb felzárkózási lehetőséget.
  • A másik a technológiai fejlődés, amely az utóbbi évtizedekben a feldolgozóiparban elsősorban a munkaerő kiváltását célozta. Emiatt a képzetlen munkaerő iránti igény csökkent az iparban, következésképpen a fejlődő országok fő komparatív előnye, az olcsó munkaerő jelentette árversenyképesség jelentősége is visszaesett. 

Ezeket a különbségeket az utóbbi időben magyar szerzők is felhozták. “A nemzetközi munkamegosztásban az ipar szerepe teljesen más volt a hatvanas években, mint ma. Ma majdhogynem egy posztipari világban élünk. A szolgáltatószektorok, a technológiai hozzáférés, innováció, oktatás mind fontos kérdés, nem pedig a futószalagon gyártott tömegipar, ami egy teljesen válság sújtotta rendszer” – mondta Gerőcs Tamás, a KRTK Világgazdasági Intézetének kutatója egy korábbi G7 podcastban.

Nem mindig rossz az FDI

Ennél valamivel provokatívabbak azok az angolszász liberális közgazdászok és gazdasági influenszerek, akik azt emelik ki, hogy az utóbbi évtizedek “növekedési bajnokai” a magas tőkebeáramlással felzárkózó kelet-európai és délkelet-ázsiai országok. 

Noah Smith akadémikus közgazdászból lett véleményvezér a külföldi elektronikai cégeknek otthont adó, és ennek farvizén például nemzetközi csipgyártó gócponttá váló Malajziát és az iparban a német működőtőkére támaszkodó Lengyelországot hozta fel az utóbbi példájaként. De az 1990-es évek gyorsan fejlődő országai között van az EU teljes keleti szekciója és a gazdaságilag európai orientációjú (a súlyos pénzügyi önsorsrontása ellenére is versenyképes) Törökország is.

Ezek a helyek nagy nemzeti bajnokok nélkül jutottak el egy relatíve magas fejlettségi szintre, és még ha nem is lett belőlük Ausztria, globális összevetésben a leggazdagabb államok között vannak. A lengyel bérek vásárlóértéken lassan beérik a stagnáló japán fizetéseket, a litvánok Dél-Korea közelében vannak (bár a legutóbbi, 2021-es összehasonlító adatokhoz képest az infláció vélhetően jobban megtépázta a balti térség béreit, mint a koreaiakat). 

Malajziát a koncepciózusabb értékelések gyakran az ázsiai iparosodás harmadik hullámának bukásaihoz sorolják, ahol a hazai bajnokok kitermelése vagy kudarcos volt (a legismertebb példa a Proton autógyártó), vagy a nem innovatív szektorokban történt (mint a Petronas olajcég). Az ország exportját ma a nemzeti bajnokok helyett leginkább külföldi gyártósorok adják, kiváltképp az elektronikai szektorban: Malajzia több integrált áramkört exportál, mint az Egyesült Államok, számítógép-exportja Dél-Korea szintjén áll.

A helyi jövedelmi szint alapján globális és regionális összevetésben vagyonos helynek számít az ország. Az egy főre eső bruttó hazai termék (GDP) tekintetében vásárlóértéken a legfejlettebb délkelet-ázsiai nagy gazdaság (ha nem számoljuk az olyan, különleges helyzetben lévő miniállamokat, mint Szingapúr és Brunei), messze előzi Kínát, az összes dél-amerikai országot, a Nyugat-Balkánt és Bulgáriát, és nem sokkal marad el Szlovákia mögött – dacára annak, hogy politikai intézményrendszere nem feltétlenül veri a Balkán színvonalát. 

Azt Smith is elismeri, hogy az FDI-alapú növekedés plafonja alacsonyabb, mint Dél-Korea esetében, és olyan példákat is felhoz, ahol ez a recept sem vált be, mint Mexikó, ahol a növekedés nagyon egyenetlen maradt; vagy Vietnám, amely ugyan az utóbbi időben az amerikai–kínai kereskedelmi háború nagy nyertese volt a Kínából költöző feldolgozóipar beáramlásán keresztül, ám a termelékenységnövekedés üteme már most lassulni kezdett, ami felveti a veszélyét, hogy egy alacsony szinten ragadhat a nemzetközi munkamegosztásban. 

Alacsonyabb plafon, új források

Smith egyik válasza az FDI-alapú növekedés szükségszerű kifulladására és a továbblépés nehézségére, hogy a legtöbb fejlődő ország számára ez sokkal reálisabb út, mint a koreai ipari csoda, és a “közepes jövedelmi csapda” felső fertálya globális összevetésben egyáltalán nem egy rossz pozíció.

A másik érve, hogy az FDI-on felkapaszkodva, egy felső közepes jövedelmű helyzetből könnyebb megteremteni a jövőbeli fejlődés feltételeit, mint például az erős felsőoktatást vagy az innovációt támogató intézményi kereteket, amelyek a tudásintenzív szektorok megerősödéséhez szükségesek. Ezek az érvek a hazai vitákban is megjelennek azon vélemények által, amelyek a nemzeti bajnokok helyett az intézményi reformok fontosságát emelik ki, mint a minőségi fejlődés alapját.

Rodrik és mások, például a nála jóval liberálisabb Richard Baldwin, a nemzetközi kereskedelem egyik kiemelkedő kutatója az utóbbi időben arról elmélkednek, hogy a változó technológiai körülmények között a felzárkózás alapja a jövőben a magasabb hozzáadott értéket és béreket kínáló szolgáltatási szektor lehet, ahol az elmúlt évek technológiai előrelépéseinek köszönhetően szintén beindult a nemzetközi munkamegosztás. 

Ez Magyarországon is tetten érhető, ahol az export hozzáadott értékét tekintve az üzleti szolgáltatások messze verik az autóipart, és a budapesti vállalati szolgáltatóközpontok a foglalkoztatás és bérnövekedés terén is kiemelt szerepet játszanak. A gazdagságot ezek sem feltétlenül hozzák majd el, hiszen itt is megvan a külföldi függés és a haszonlefölözés problémája, ráadásul az iparral szemben ezen szektorok munkaerő-felszívó képessége is erősen korlátos.

A “fejlesztő állam” és a második világháború utáni iparpolitika ethoszának huszonegyedik századi prófétái, például Mariana Mazzucato közgazdász számára ugyanakkor az állam szerepe már nem feltétlenül a nemzeti bajnokok megteremtése, hanem a hazai innováció serkentése és az innovatív magánszektor kialakulását lehetővé tevő gazdasági intézmények és kutatások biztosítása.

Ezek a viták persze Magyarországról nézve inkább akadémiai, mint gyakorlati relevanciával bírnak. Bár a rendszer irányítói és egyes elemzői is szeretik az ázsiai példára felhúzni a jelenlegi gazdaságpolitikát, az valójában a koreai (vagy akár a miniszterelnök politikai igazgatója által felhozott tudásintenzív ír és finn) példa szöges ellentéte: a feldolgozóiparban a külföldi tőkét támogatja, a hazai tőkésréteget a nem kompetitív szektorokban pénzeli, és az innováció intézményi alapjait inkább gyengíti.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Világ dani rodrik fejlesztő állam feldolgozóipar felzárkózás gazdasági fejlődés globalizáció Olvasson tovább a kategóriában

Világ

Torontáli Zoltán
2024. február 29. 11:10 Közélet, Világ

Mi történik azokban az országokban, amelyeknek a szomszédait sújtják szankciókkal?

A jó szomszédok kiskapukat nyitnak a világra, ha nem csak elszenvedni akarják a szankciók rájuk nézve ártalmas hatásait.

Pálos Máté
2024. február 28. 09:37 Világ

Sem Izrael, sem a Hamász nem osztja Biden optimizmusát a tűzszünetről

Egy izraeli túszért tíz palesztin foglyot engednének szabadon egy kiszirvárgott javaslat szerint.

Váczi István
2024. február 26. 14:31 Világ

Minden eddiginél többet tudunk az orosz és az ukrán hadsereg veszteségeiről

Új veszteségadatok jelentek meg az Ukrajnában szemben álló hadseregekről az utóbbi napokban.

Fontos

Stubnya Bence
2024. február 29. 13:10 Közélet, Pénz

Eddig visszaszorította, most már védené a kormány a készpénzes fizetést

Persze a kettő nem feltétlenül zárja ki egymást. Megfontolták a Mi Hazánk felvetését, és nem akadályoznák a készpénzes fizetés alkotmányos védelmét.

Kiss Péter
2024. február 29. 04:34 Vállalat

Felemás év után erős rajt a felelős befektetéseknél

Incent Mortier, az Amundi globális befektetési igazgatójának várakozásai szerint a jövőben a tematikus és a fenntarthatóságra pozitív hatást gyakorló befektetési stratégiák fogják uralni a piacot.

Torontáli Zoltán
2024. február 28. 14:08 Adat, Pénz

Minden jel szerint készülhetünk a 400-410 forint feletti euróra is

Ha a papírforma forgatókönyv teljesül, akkor a forint lassú ütemben, de folyamatosan gyengülni fog a következő időszakban.