A magyar kormány Amerikától félti gazdasági kapcsolatainkat, de vakmerő dolog Kínában bízni

Az utóbbi hónapokban az Orbán-kormány régi Amerika-ellenes szlogenjei új elemmel bővültek. A kormányfő holdudvara és a kormány sajtója a tavaly elfogadott, „inflációcsökkentő törvény” néven emlegetett, de valójában az amerikai ipart és a zöldenergia-termelést támogató csomag miatt azzal kezdte el vádolni az Egyesült Államokat, hogy az európai ipar elsorvasztásán mesterkedik. Ezek a bírálatok egy tágabb narratívába is beágyazódtak, amely arról szólt, hogy az Egyesült Államok a kínai konkurencia megerősödése miatt általában véve a globalizáció és a szabadkereskedelem szétverésén munkálkodik, ami ellentétes Magyarország érdekeivel.

„A világrend válságára adott válaszként – azért, hogy dominanciáját legalább részlegesen megőrizze – a továbbra is az USA által vezetett Nyugat fokozott ütemben szakítja meg, gyengíti vagy vonja ellenőrzés alá kapcsolatait” – szólt a narratíva Orbán Balázs, a miniszterelnök politikai igazgatójának emlékezetes cikkében. Egy másik, Nagy Márton gazdaságfejlesztési miniszter neve alatt megjelent cikk arról értekezett, hogy az Egyesült Államok „fegyvert hoz és ipart visz” Európába, egy harmadik írás pedig arról, hogy a hanyatló Nyugattal szemben Kína jelenti a globalizáció jövőjét.

Ezek nem különösebben eredeti gondolatok. Az Egyesült Államok a Kínával szembeni geopolitikai és gazdasági érdekellentétek miatt valóban elkezdte szorosabbra fonni a nemzetbiztonsági kontrollt a nemzetközi (illetve transznacionális) kereskedelmi és pénzügyi áramlatok felett, és angolszász közgazdászok és politikai elemzők tömegei hangoztatják, hogy ez komoly veszélyekkel jár mind az amerikai, mind a világgazdaság számára. A történet az európai politikát sem kerülte el, Emmanuel Macron francia elnöktől Olaf Scholz német kancellárig számos középhatalom próbálja temperálni Amerikát, sőt Macron európai ellenlépéseket sürget az amerikai iparpolitikával szemben.

Ami a magyar kormány retorikájából feltűnő módon kimarad, hogy a külgazdasági kapcsolatok nemzetbiztonsági korlátozása és a hazai ipar védelme nem amerikai sajátosság. Az utóbbi években Kína is számos területen kezdte ellenőrzés alá vonni nyugati üzleti és gazdasági kapcsolatait és a piacához való, korábban sem különösebben szabad hozzáférést. Ennek fényében pedig minimum vakmerő dolognak tűnik abban bízni, hogy a keleti szelek megóvják a magyar gazdaság kapcsolatrendszerét.

Nem valami nyitottak

A bezárkózó Egyesült Államok és a szabad keleti globalizáció képével természetesen a legalapvetőbb baj, hogy erősen ellentmond a gazdasági adatoknak: Kína tavaly rekordmértékű kereskedelmi többlettel, az Egyesült Államok rekordmértékű kereskedelmi hiánnyal zárt. Az Európai Unió 2020-ban 160, 2021-ben 235, 2022-ben 376 milliárd eurós kereskedelmi hiányt termelt Kínával szemben, magyarul 376 milliárd euróval többet fizetett a kínai árukért és szolgáltatásokért, mint amennyit Kína európai termékekért és szolgáltatásokért. Az Egyesült Államokkal szemben ugyanezen években 130, 90 és 63 milliárd eurós pluszt hozott az EU.

Ez egyrészt jelzi, hogy miért tartanak sokan Európában az Egyesült Államok esetleges bezárkózásától: az Egyesült Királyság mellett Amerika az utolsó nagy piac, ahol az EU nagy többletet képes termelni, ez azonban egyre fogyatkozóban van. Ugyan az európai áruexport erősen nő – két év alatt 350-ről 509 milliárdra emelkedett -, viszont az európai szolgáltatásimport még erősebb ütemben bővül, mert az amerikai online szolgáltatók letarolják az európai piacot. (Más szóval nem elsősorban az ipart érdemes félteni Amerikától.)

A másik oldalon a gyenge európai exportteljesítményhez természetesen hozzájárul, hogy egyre több európai vállalat nem hazai termelését exportálja, hanem Kínában gyárt a helyi piacra, sőt az európaira is Kínából importál vissza. A kínai és amerikai exportadatok közötti drámai eltérést ugyanakkor jelentős részben az is magyarázza, hogy az amerikai háztartások GDP-arányosan másfélszer annyit fogyasztanak, mint a kínaiak, vagyis az amerikai fogyasztói piac sokkal nagyobb, mint a kínai, hiába konvergál a két ország bruttó összterméke. (Kína és más exportőrök pedig fizetésimérleg-többletükkel technikailag finanszírozzák az Egyesült Államok mérleghiányát.) A kínai piacra ráadásul nehezebb is exportálni, mint az Egyesült Államokba: a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) a szolgáltatásimportra vonatkozó korlátozásokat mérő mutatója szerint Kína minden szektorban zártabb, mint a nyugati világ.

Az európai cégek ettől függetlenül komoly nyereséget termelnek Kínában jelentős részt Európán kívüli részvényeseik és nyugat-európai marketingeseik és mérnökeik örömére. Ám Kínában a külföldi vállalatok eleve nem léphetnek be egyes fontos szektorokba, például a telekommunikáció, a média, az internet és a pénzügyi szektor nagy részétől is el vannak zárva. Míg Európában bevettek a stratégiainak tartott technológiai és ipari cégeket érintő kínai felvásárlások, az ázsiai országban külföldi befektetők nem szerezhetnek tulajdont ilyen cégekben, és valójában a nagy kínai techvállalatok, mint az Alibaba vagy a Didi nyugati tőzsdéken jegyzett részvényei is a cégek eredményéből részesedő, de irányítással nem bíró kajmán-szigeteki és más offshore-struktúrákra szólnak. Ugyan a külföldi vállalatokkal szembeni adminisztratív korlátozások tárháza csökkent az autógyártástól a befektetési bankokig, de az ajtó még mindig csak ott van nyitva, ahol a pártállam nem tart különösebben a külföldi vállalatoktól, amit az OECD befektetési korlátozásokra vonatkozó mutatói is lekövetnek.

Eközben a washingtoni CSIS agytröszt számításai szerint Peking GDP-arányosan közel négyszer annyit költ a magyar kormány által Amerika esetében ördögi Európa-ellenes mesterkedésnek tartott ipartámogatásra, mint az Egyesült Államok és Németország, és háromszor annyit, mint Franciaország és Japán. A magyar kormány által kifogásolt amerikai lépések végül is részben pont abból fakadnak, hogy Kína az amerikai politikai elit szerint egyoldalúan integrálódik a világgazdaságba: hasznot húz belőle, hogy az Egyesült Államok és az Európai Unió relatíve nyitott, míg a kínai gazdaság sok húzóágazata relatíve zárt maradt a külső konkurencia előtt, és erős állami hátszél mellett fejlődött. Peking szerint erre pusztán a közepes jövedelmű Kína fejlődése és felzárkózása érdekében van szükség, és egy relatíve szegényebb gazdaság számára indokolt és tisztességes módszer a hazai piac védelme.

Ám ez egyrészt nem változtat azon a tényen, hogy a kínai minta nem éppen a szabad összeköttetésekről szól. Másrészt a hazai ipar védelme Kína részéről is újszerű korlátozásokat szül, még ha ezt nem is verik nagydobra: azután, hogy Svédország az előnyös körülmények miatt az európai uniós akkumulátorstratégia egyik kiemelt helyszíne lett, a kínai vegyipari cégek hirtelen elkezdték korlátozni az akkugyártás egyik fontos elemének, a grafitnak a svédországi exportját. A korábbi években hasonló vádak érték Pekinget az elektronikai iparban használt ritkaföldfémek exportjára vonatkozó korlátozások miatt, és sajtóhírek szerint az utóbbi hónapokban a napelem mögött álló technológia exportjának erősebb állami kontrollja is felmerült.

Nemzetbiztonság

Szintén nem csupán Washingtonban és Brüsszelben próbálják erősíteni a nemzetbiztonsági vonatkozású technológiák, adatok és információk nemzetközi áramlása feletti kontrollt. Mint egy tavaly év végén megjelent tanulmányában a Harvard, a Hongkongi Tudományos és Műszaki Egyetem és a Marylandi Egyetem három kutatója, Margaret Pearson, Meg Rithmire és Kellee Tsai végigvette, Kína 2014 és 2021 között nyolc különböző nemzetbiztonsági, kiberbiztonsági, kémelhárítási és adatvédelmi törvény hozott, amelyek jelentősen növelték a pártállam formális felügyeletét az online és offline adatáramlás és a gazdasági és üzleti szféra kényesnek ítélt tevékenységei felett. Ugyan a magánkézben lévő szereplők súlya jelentősen nőtt a kínai gazdaságban, és az állam sok szektorból kivonul, a kényes területeken a fontos információk feletti állami felügyelet akár még a gazdasági hatékonyságnál is fontosabbá kezdett válni az utóbbi években.

Ez a kínaiak szerint pusztán védekező mechanizmus, amire a nemzetközi helyzet fokozódása és az osztályharc élesedése miatt van szükség. A három kutató szerint inkább arról van szó, hogy Hszi Csin-ping pártfőtitkár tíz évvel ezelőtti hatalomra jutása óta egyre nagyobb szerepet kap a rezsim biztonságának növelése, amely a társadalom és a gazdaság feletti kontroll növekedésével jár. A folyamatnak egyes kínai és külföldi kutatók szerint a koronavírus-járvány is lendületet adott, amely során a pártállam és kapcsolt részei a járványvédelemre hivatkozva a társadalmi élet eddig relatíve független területein is hangsúlyosabban megjelentek, és a formális járványügyi korlátozások feladása után is ott maradtak.

A nemzetbiztonsági hév azóta sem állt meg. Áprilisban jelent meg a kémelhárítási jogszabály szigorítása, amely július elsején lép érvénybe. Ez jelentősen kiterjeszti a nemzetbiztonság és a kémkedés fogalmát: míg eddig csak az államtitokkal való visszaéléseket szankcionálta, addig júliustól minden, a nemzetbiztonsággal összefüggő információ a törvény hatálya alá esik majd.

Miután a nemzetbiztonságot a kínai pártállam egyre tágabban értelmezi, a rezsim külföldi bírálói szerint a törvénymódosítás következtében gazdasági és üzleti tevékenységekre, kutatásra és eddig legálisnak számító adatgyűjtésre is alkalmazható. Egyes Kínában tevékenykedő külföldi cégvezetők szerint például a kémkedés tág definíciójába a kínai konkurenciáról való üzleti adatgyűjtés és piackutatás is beleférhet, és a törvény lehetővé teszi, hogy a hatóságok „kémkedés” gyanúja esetén átvizsgálják irodáikat, gyáraikat, raktáraikat és elektronikai eszközeiket.

Elhárított tanácsadók

A félelmek nem teljesen légből kapottak: a törvény szigorításával párhuzamosan a kínai hatóságok több amerikai tanácsadócég és piackutató kínai irodájában, például a Bain és a Capvision tanácsadócégek, valamint a vállalatok átvilágításával foglalkozó Mintz kínai irodáiban tartottak házkutatást. Ennek kapcsán az állami tévé külön riportban taglalta, hogy a nyugati országok egyre több kínai gazdasági, pénzügyi és katonai titkot próbálnak megszerezni, amelyben a tanácsadó és könyvvizsgáló cégek is közrejátszanak.

Az állami cégeknek már korábban ukázba adták, hogy a dolog biztonsági vonatkozásai miatt szakítsanak a nagy, nyugati székhelyű könyvvizsgáló cégekkel, amelyek 2021-ben minden negyedik állami nagyvállalatnál rendelkeztek megbízásokkal. Ugyanezek a cégek közben Washingtonban is célponttá váltak, miután egy kormányzati vizsgálat arra jutott, hogy a KPMG és a PwC kínai leányvállalatai által végzett kínai vállalati átvilágítások elfogadhatatlanul sok hibát tartalmaztak. (A dolog iróniája, hogy ezek a könyvvizsgálók és tanácsadók üzleti érdekeikből kifolyólag régóta Kína szankcionálása ellen és az üzleti és pénzügyi összefonódások mélyítése mellett lobbiztak Washingtonban és Brüsszelben.)

Egy komolyabb érvágás volt a kínai gazdasági folyamatokat figyelők számára, hogy az utóbbi hetekben megvonták a külső hozzáférést a legfontosabb üzleti adatszolgáltató, a Wind adatbázisához, valamint több további gazdasági és vállalati, szabadalmi, közbeszerzési információkat, hivatalos statisztikai évkönyveket és tudományos folyóiratokat tartalmazó adatbázishoz. Ez nem teljesen új jelenség: mint a Financial Times korábbi adatgyűjtéséből kiderül, a 2010-es évek első fele óta a negyedére csökkent a kínai statisztikai hivatal által közzétett gazdasági adatsorok száma. Ugyanakkor a magánkézben lévő adatszolgáltatókat eddig nem érintette az adatvédelmi hév. Egyes értesülések szerint a lépés oka, hogy az utóbbi időben több olyan, nyilvánosan hozzáférhető adatokkal dolgozó amerikai elemzés jelent meg, amely Pekingben kiverte a biztosítékot.

A pártállami média a nemzetbiztonság védelmével indokolta az intézkedéseket, míg amerikai piaci szereplők szerint a „külső befolyás” csökkentésének és a Kínáról szóló információk kézben tartásának vágya vezérli a hatóságokat. Elemzők egy csoportja szerint viszont az is hozzájárult a hatósági szigorhoz, hogy a külföldi tanácsadócégek a kínai gazdaságról és politikáról szóló információmorzsák iránti hatalmas kereslet fényében eddig is igyekeztek feszegetni a kínai adatvédelmi törvények határait és a pártállam türelmét. A háttérben állítólag már korábban jelezték feléjük, hogy ne nagyon vizsgálódjanak a nyugati Hszincsiang tartomány munkaügyi viszonyai iránt, ahol jogvédők és nyugati politikusok szerint a muszlim ujgur kisebbség sokezer tagját fogták kényszermunkára, az Egyesült Államok pedig az ebben érintett vállalatokat szankcionálta is. (Ugyanez a német vállalatokat is zavarja: a Volkswagen, a BMW és a Mercedes ellen is panaszt emeltek Németországban a hszincsiangi tevékenységük miatt.)

Az európai cégek is kapnak belőle

A motivációktól függetlenül a lépések következménye, hogy az amerikai és európai vállalatok egyre kevesebb adattal rendelkeznek arról, hogy mi folyik Kínában, és emiatt egyre nehezebb a dolguk a helyi piacon.

Ezek a lépések pedig messze nem csak az amerikaiakat érintik, a berlini Mercator intézet adatgyűjtése szerint európai, koreai és japán vállalatokat is egyre gyakrabban ér gazdasági zsarolás és hatósági fellépés Kínában, különösen a stratégiainak tartott technológiai és ipari szektorokban. Az utóbbi hónapokban kanadai, ausztrál és japán kutatókat és üzletembereket is őrizetbe vettek kémkedés gyanújával Kínában, egy kínai újságírót pedig állítása szerint azért tartóztattak le, mert külföldi diplomatákkal találkozott.

Jörg Wuttke, az egyik legnagyobb kínai kitettséggel bíró német cég, a BASF vegyipari óriás harminc éve Kínában élő menedzsere, az európai üzleti kamara elnöke évek óta panaszkodik rá, hogy a pártállam egyre keményebben rászáll az európai vállalatokra, és a kamara legfrissebb felmérése szerint a Kínában tevékenykedő európai vállalatok kétharmada úgy érzi, hogy romlik az üzleti környezet az ázsiai országban. Bár a hivatalos adatok alapján ez nem fogta vissza a Kínába tartó külföldi befektetéseket, a Rhodium Kína-specialista piacelemző cég szerint ez nagyrészt könyvelési jelenségekkel magyarázható, és ezen hatások kiszűrésével erősen lefelé tendálnak a Kínába irányuló külföldi befektetések. (Wuttke panaszai ellenére a BASF fontos kivétel, a cég nemrég egy tízmilliárd dolláros megaberuházásba kezdett Kínában, ami azért a kínai gazdaságról való leválásról szóló jövendölések korlátait is jelzi.)

Ezek a folyamatok természetesen közvetlenül nem érintik Magyarországot. Magyar tulajdonú vállalatoknak nincs és a hazai gazdaság szerkezete alapján a közeljövőben nem is lesz fajsúlyos jelenléte a kínai stratégiai szektorokban; a szívélyes politikai viszony fényében vélhetően a kínai hatóságok nem látnak nemzetbiztonsági kockázatot akár a kínai vállalatok magyarországi tevékenységét, akár magyarországi multik kínai tevékenységét illetően; ahogy attól sem kell tartaniuk, hogy magyar kutatók vagy tanácsadók bármilyen érzékeny információt előásnak a kínai iparról vagy politikáról.

Ugyanakkor a rendszerszintű hatások alól kis, nyitott gazdaságként Magyarország sem tudja kivonni magát, és a kínai folyamatok alapján e téren nemcsak Washington és Brüsszel, hanem Peking is a több kontroll és a kevesebb kapcsolódás irányába tart. Az amerikai és európai politikai vezetők szerint azzal, hogy az elmúlt évtizedekben nyitottabbak voltak Kínánál, versenyhátrányba hozták magukat; nem világos, hogy Kína miért akarna nyitottá válni egy olyan világban, ahol mások a nyitottsággal járó kockázatok csökkentésére törekednek.